Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-10-15 / 10. szám
1948 október j-«ik Oldal A KERESZTÉNYI KIRÁLYSÁG Irta: MABSCHALKO LAJOS "K R Ó N IK A " (Folytatás) A diktátor természetszerűleg azt hirdeti, hogy ő képviseli a nép érdekét, de legjobb szándékai ellenére is, kénytelen ezzel minduntalan szembe kerülni. A diktatúra nem univerzális, hanem totális, nem egyetemes, hanem mindenkit egyeniteni és egyenlősiteni akaró, a diktátor hatalma pedig sokkal inkább össze van kötve a diktátor személyével, mint a királyi hatalom. A király meghalhat, lemondhat, a monarchia megmarad. A diktátort rendszerint nem éli túl a diktatúra. Ezért a diktátor igyekszik életében elintézni mindent. Kénytelen tehát személyesen kormányozni, mindenbe beleavatkozni, mindenütt rendelkezni és számos alkalommal hibákba, baklövésekbe bonyolódni, végül mindenki barátjából mindenki ellenségévé válni. A királynak módjában van mindenkire támaszkodni, a kormányra, az ellenzékre, minden osztályra,minden nemzetiségre, a diktátor kénytelen egyedül saját pártjában bízni és minden ellenzéket kiirtani. Kénytelen vagy osztályok, vagy fajok, vagy más megkülömböztetett embercsoportok ellen harcolni, az ellenvéleményt ellenségességnek tekinteni s épp ezért a diktátor! soha sem vállalkozhatik kiegyenlítő, vagy megbocsátó szerepre. Ami a királytól természetes, vagy emberi, sőt királyi, azt nála a megkegyelmezettek, megbékéltetendők gyengeségnek, saját pártjának tagjai ellenük elkövetett árulásnak tekintik. Tehát a diktátor semmiképpen nem tanúsíthat emberi és keresztényi magatartást, mert ami másnál erény, az nála gyengeség, ellágyulás, ami másnál okos kompromisszum az nála a bukással egyet jelentő visszavonulás. Ami minket még ennél jobban érdekel, az az ember helyzete, a polgár, munkás, földmives, katona szerepe a keresztényi királyságban és a diktatúrában. Az alkotmányos monarchiában a kisember épp olyan alattvaló, mint a többi. Beleszületett a szabad államba és ezzel tulajdonosa lett az ezzel járó jogoknak és kötelességeknek. A király nem követeli tőle, hogy mielőtt állást, kenyeret akar lépjen be a király személyes pártjába, mert a királyoknak nincs pártjuk, vagy ha van az maga a nemzet, A király nem kívánja tőle, hogy járjon üvölteni a népgyülésre, amelyet a Párt rendez, mert a királyok mellett legritkább esetben sem szoktak utcai demonstrációkat rndezni. Viszont a keresztény monarchiában nem jár büntetés azért, ha a tisztelt állampolgár nem olvassa az irányított lapokat, az állampolgárt nem hurcolják kényszeFmunkára, vagy gázkamrába, ha rossz véleménnyel van a kormányról. A király nem követeli tőle, hogy a monarchista ideológia érdekében sztachanovista robot-munkás végezzen, nem kívánja, hogy az egyedül engedélyezett állami véleményt szajkózza és élete egyetlen céljának a hatalom szolgálatát tekintse. A királyságban mindenki jogokkal rendelkező állampolgár. A diktatúrában csak kedvezményezett párttag, vagy jogtalan rabszolga. Mindezekkel szemben az ellenérvelés úgy szokott hangzani, hogy szép, szép, de a keresztényi monarchiákban is voltak zsarnok királyok, Szent Bertalan éjszakák, VIII. Henrikek, XV. Lajosok. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy mikor mindezek történtek más volt a korszellem, mások a politikai eszmék és főként hiányzott az alkotmányosság. Csak a mindent egykaptafára húzók, a mániákus egyszerűsítők szokták a fejlődöttebb emberi gondolkodásra hivatkozva, visszamenőlegesen elítélni a középkort, feudalizmust és a középkor, vagy ó-kor királyait. Olyanféle "tudományos” módszer ez, mintha valaki megróná az ős-embert, hogy nem villamos árammal és nem fájdalommentesen, hanem kőbaltával' ölte meg az elejtett vadat, vagy pedig ostobának vélné Shakespearet, amiért faggyugyertya mellett irta müveit és nem elektromos, hangulat világításnál. Annyi azonban bizonyos, hogy húsz évszázad folyamán a földkerekség összes királyi sem követtek el annyi bűnt az emberiség ellen, mint ma egy bolsevista diktátor egyetlen nap alatt. És, ami a leglényegesebb, az elv, a keresztényi eszmény meg volt, élt mindenkor. Követendő ideálként megmaradt akkor is amidőn rosszul szolgálták, megcsufolták, ellentétben a diktatúrák rendszerével, amely ideállá, vezérlő eszménnyé is az erőszakot, aljasságot, terrort állította maga elé. A krisztusi elveket szolgálhatták rosszul a királyok, tévedhettek, hiszen ők is csak halandó emberek mindezen felül koruk gyermekei voltak. A mai kor királyi felfogását legjobban tükrözi Ottó trónörökösnek egy nagy amerikai lap számára adott nyilatkozata, amelyben elitéit minden zsarnokságot, jöjjön az jobb vagy baloldalról. Mikor pedig a riporter azt kérdezte, hogy mit szól a királyi zsarnoksághoz, a trónörökös azt felelte, hogy azt épp ilyen mértékben elítéli, feltéve, ha az alkotmányos, demokratikus monarchiákban még egyáltalán elképzelhetők a zsarnok királyok. Azok a királyságok, amelyek a destrukció vad áradatában megmaradtak és amelyeknek alkalmuk volt a keresztényi királyság létjogosultságát igazolni, — Anglia és a nyugati királyságok — bizonyították. Mint a földön semmi sem, talán ezek sem tökéletesek, de leghaladottabbak, legfejlődöttebbek és legszabadabbak az összes társadalmi rendszerek, államformák között. Demonstrálják, hogy az ideológiák, vad elméletek harcából nemcsak a kereszggnység került ki győztesen, hanem a krisztusi eszmények földi uralmi rendjének hordozója a keresztény királyság is. Ma mikor oly szívesen emlegetik a reakciót, akkor rá kell mutatni arra is, hogy ha van a világon reakció, visszamaradottság, úgy az legelsősorban a bolsevizmus. Visszafejlődés a krisztusi és római, jogtól az őrült Cézárok parancsuralmáig, a szabadságtól a fáráók rabszolgaságáig, az Istenképmásu embertől addig a darab sárig, amelyért egykor lenyúlt az Úristen, hogy embert formáljon belőle. És ha ez igy van,, — pedig nincs másként — akkor legelsősorban nekünk magyaroknak adva van az ut.-Ha szabad, boldog, erkölcsös, keresztényi életet akarunk élni, ha be akarjuk tölteni európai éskeresztényi hivatásunkat, akkor vissza kell térni ahoz az államformához, amely oyan fejlődésképes, mint maga a kereszténység. Vissza a keresztény, magyar királysághoz. IV. FEJEZET. A MAGYAR ÁLLAMFORMA. A királyság annyira magyar államforma, hogy ha nem lett volna, fel kellene találni. Legmagyarabb államforma, mert legjobban megfelel a magyar nép jellemének és érdekeinek, lelkiségének és igényeinek. Nemcsak a történelem bizonyítja ezt, hanem a magyar népmese, népdal, népköltészet is. Nem tudjuk, észre vette-e már valaki, hogy talán csak a magyar az egyetlen nép a világon, amelynek meséiben, mondáiban nincsenek rossz királyok, noha a történelmében feltétlenül voltak rosszak és kevésbbé jók is. A magyar, mint idealista nép mindig idealizálta a király alakját. A király mindig úgy jelent meg elképzeléseiben, mint a jóság, igazságosság, emberségesség megtestesítője. A népmese magyar alakjai bajukban, szegénységükben, panaszukkal,, bánatukkal végső fokon mindig a király elé járulnak. A rossz földesurral, a hatalmaskodóval, a kegyetlen hitelezővel, de sokszor még a gonosz mostohával szemben is a király személyesíti meg a költői igazságszolgáltatást. Ő hozza mindig a kielégítő, kibékítő, megnyugtató megoldást. A Mátyás királyról keringő történelmi anekdoták, népmesék, melyek egyrésze nem is Mátyás személyéhez fűződik, egytől egyik ezt a magyar szemléletet igazolják. A magyar népmesék másik jellemzője, hogy azokban nem is a király-hűség, mégkevésbbé a lakáj-szellem nyilatkozik meg. A magyar népmese figurái soha sem, mint alázkodó, kolduló kéregetők jelennek meg a király személye előtt, hanem mint önérzetes igazságkeresők, akik mindig azzal a feltétlen bizalommal jönnek és távoznak, hogy az igazságukat meg is kapják. Nem az esküdött hűség ez, hanem ennél egy nagyobb, őszintébb és magyarabb érzés: a király iránti abszolút bizalom. Az a tudatos érzés, hogy) ezen a földön sok a baj,, gonoszság, igazságtalanság, szegénység, de végső fokon mindig van egyetlen fórum, aki elé lehet járulni, fellebbezni: a magyarok királya. A király tehát mindig úgy jelenik meg a magyar népmesében, mint ideál, amelyet a jóságról, emberiességről, vitézségről maga a nép alakított és emelt maga fölé. És a magyarok királya valóban ez is. Elsősorban nem uralkodó, hanem ideál, a népiélek eszménye és ezért elválaszthatatlan a magyar néptől. Hozzá kell tenni, hogy a király mindezen túl is tipikusan magyar eszménykép. Nem elérhetetlen, nem megközelíthetetlen zordon ur, hanem sokkal inkább emberibb ember, akinek épp úgy nyitva a pitvar ajtaja, mint a szegény zselléré, aki barátságos "mit kívánsz hiv szógám ’ megszólítással köszönti a hozzá igyekvőt. Kijár neki a tisztelet, a megbecsülés, de azért ő is — miként Mátyás -— megtréfálja az embereket, de akit alkalomadtán szintén meglehet tréfálni,, sőt meg is lehet neki mondani az ember véleményét. Soha sem tiszteletlenül, soha sem fölényesen, de annál inkább magyaros őszinteséggel, becsületes nyíltsággal. A népmesék királya ezért soha sem haragszik. A királlyal a népmesék szerint kedélyesen el is lehet komázgatni és a jellemző, hogy a magyar ember csak azzal komázgat, akit őszintén szeret. Nem csak az ősi népmesékben, hanem még a legújabb időkben is ennek a mélyen népi gyökerekből táplálkozó szeretetnek sugarai között jelenik meg mindig a király alakja. Ferenc Jóska kiállott a kapuba’’ — zengett végig a monarchián a régi magyar baka-nóta. Aztán a dal szerint ő is csak beleköpött a markába s ő is csak vissza gondolt a rekruta korára. Ezt a dalt bizony nem az ’’udvari költők" Írták, hanem a magyar nép gyermekei. Mert a nép elképzelése szerint a királynak is csak ki kell állani a kiskapuba, ha valami olyan szépet akar látni,, mint egy magyar regiment, neki is köpni kell a markát és bizonyos, hogy egyszer ő is rekruta volt, hiszen ő is ember, de az emberek fölött mégis egy ideál, aki rekruta sorból a királyságig vitte. Jellemző az is, hogy a monarchia népei között egynek sem volt annyi jóizü katona-nótája a királyról, mint éppen a "rebellis” magyarnak. Igaz, hogy a mai diktátorok bizonyos véleménye szerint kissé "tiszteletlenül’' daloltak, de a királyi bölcsesség megértette, hogy annál több sz^f,^tettel, ez a gyermeki, népi bizalom többet ér minden merev "melde gehorsamstnál", de még sokkal, de sokkal többet a diktátorok elé kirendelt tömeg kényszeritett üvöltésénél. “Ne masérozz édes öreg királyunk” — biztatta a magyar bakanóta legtiszteltebb ősz monarcháját — Te
