Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-09-15 / 9. szám
2-IK OLDAL “KRÓNIK A” 1948 szeptember páriskörnyéki békékkel részekre bontott dunai monarchia utódállamainak helyzetét. Megmaradt-e ott a szabadságnak, nemzetiségi együttműködésnek,, tisztességnek, keresztényi humanizmusnak az a szelleme, amely például I. Ferenc József uralma alatt összefogta a dunai népeket? A dunai monarchia részekre szaggatását ugyanaz a radikális, forradalmi dogmatizmus segítette előbbre, amely sokszor merő idealizmusból, de minden tárgyi indok nélkül destruálta a monarchiák alapköveit. Ez az intellektuális radikalizmus élt Poincaréban, Wilsonban és az 1919-es békéket diktáló államférfiak nagy részében. Ebben talált szövetségesre Benes, Masaryk és a cseh emigráció, amely szláv fanatizmusa, szabadkőmives racionalizmusa és atheizmusa révén éppen azt találta a monarchiában elviselhetetlennek, ami abban a legjobb és legfelemelőbb volt: a keresztényi és krisztusi életszemléletet, urakodási rendszert és tolerenciát. Lássuk azonban, hogy az utódállamok meg tudták-e valósítani a humánumnak, emberi szabadságnak és egyenlőségnek egy magasabb rendszerét, amely egyedül igazolhatta volna létjogosultságukat? Csehország — ügyes propagandája révén — úgy szerepelt a nyugati közvélemény előtt, mint a “legdemokratikusabb” utódállam. Igen ám, de ebben a demokráciában üldözték a magyar és német anyanyelvű polgárokat, gazdasági terrorral fojtották meg a másnemzetiségü független egzisztenciákat. Romániában ugyanez a nemzetiségi türelmetlenség uralkodott, sulyosbbitva a Vasgárda terrorjával és a pogrom-antiszemitizmussal. Jugoszláviában a legbarbárabb erőszak érvényesült a horvátokkal, magyarokkal, macedónokkal, bolgárokkal szemben. Magyarország a bolsevista veszély miatti állandó félelmében nem mert hozzányúlni szociális problémáinak nagyvonalú rendezéséhez. Ausztriát rossz politikája kényszeritette bele olyan eszközök alkalmazásába, amilyeneket a munkás-tömegekkel szemben soha nem vett volna igénybe I. Ferenc József és amelyeket például a békés lelkű IV. Károly király a legválságosabb pillanatokban is kereken elutasított magától. Az utóbbi inkább lemondott trónjáról, csak hogy ne kelljen erőszakot alkalmazni az 1918-as lázadás fé revezetett tömegeivel szemben. Magyarországon két század katonaság, egyetlen levegőbe lőtt sortüze elég lett volna az ezer csirkefogóból szervezett “forradalmi" vezérkar szétugrasztására s mikor a katonák parancsot kértek IV. Károly királytól, hogy lövethessenek, egyetlen szóval felelt: Nemi A krisztusi királyság még saját léte és mártiromsága árán sem volt hajlandó embervérrel áldozni a Hatalom bálványának. Schussnigg és Dolfuss ágyuztattak a munkásságra. Mindkettő rendszere úgynevezett tekintély-uralom volt, amelyből azonban hiányzott valami: a nép és a kormány fölött álló, kibékítő, engesztelő királyi tekintély. Az ilyen tekintély néküli “tekintély”—kormányzatot pedig már félig meddig diktatúrának hívják. Ma már nem is lehet vitás, hogy ha 1938-ban áll a dunai monarchia, nincs hitleri hódítás, valószínűleg nincs második világháború és Közép-Európában ma nincs bolseviki diktatúra. így azonban egész Közép és Kelet-Európa áldozatául esett előbb a náci hódításnak, majd a bolseviki rabszolgaságnak. Gazdasági okokon kívül ez pedig elsősorban azért történhetett meg, mert előzőleg; már húsz éven keresztül hiányzott a keresztényi humanitárizmusnak, jogtiszteletnek az az egységes szelleme, amelyet előzőleg a keresztényi királyság testesített meg. Ennek a koronáról lesugárzó szellemnek meghatározása nem egyszerű feladat, mert annyira légies, finom valami,, hogy szavakkal jellemezni módfelett nehéz. A keresztény királyságban — minél modernebb és demokratikusabb ez a monarchia, a korona nemcsak az országot, a hatalmat reprezentálja, hanem sokkal inkább azokat az ideálokat, amelyeket maga a nemzet alkotott meg évszázadokon át, mégpedig saját és az emberiség fejlődésének együttes eredményeként. Ezek az eszmények legelsősorban nem is nemzeti, hanem általános emberi ideálok. Tehát: a korona hordozója a becsületnek, igazságnak, vitézségnek, hűségnek, a nemzet minden tagja állampolgári egyenlőségének, szabadságának. A modern keresztény királyságban a király nem a nemzet ura, hanem sokkal inkább szolgája, akinek az a legszentebb hivatása, hogy a nemzet által alkotott emberi és nemzeti ideálokat megóvja s — mint ember — reprezentálja, azok állandóságát megszemélyesítse és örökkévalóságukat, — mint eszményt — a trónutódlás révén,, jelképesen, tovább örökítse. A dunai monarchia és ezen belül a magyar királyság szétmarcangolásával nemcsak a királyi tekintély, nemcsak a királyi hatalom szűnt meg, hanem devalválódott a koronához kapcsolódó emberi és nemzeti eszmények értéke is. Például akár a román, szerb, vagy magyar hadsereget nézzük, mindegyikben embertelenebbé vált a kiképzési rendszer, mint a monarchiában volt. Ezeken a hadseregeken belül is megszűnt az ember és ember közötti külömbség -— nemismerés, amely oly szép erénye és összetartó ereje volt a monarchia hadseregének. Ugyanakkor azonban minden utódállamban mélyebbre szállott az igazságszolgáltatás nívója is, úgyszólván mindegyikben nagyobb szerepet kapott a politikai rendőrség,, mint —• mondjuk — Metternich korában Sedlitzky. A szerbiai és magyarországi panamabotrányok és az intézményesített balkáni korrupcióra felépített román államigazgatási rendszer megmutatták, hogy a becsület eszménye is vesztett fényességéből. Megingott a hűség, vitézség nagy állampolgári erénye is, t husiién soha annyi áruló tábornokot, szökevény katonát nem lehetett látni, mint a második világháború utódállamainak hadseregeiben, amelynek tagjai bármelyik oldalon harcoltak, nagyon sokszor eszmények nélkül hányódtak hol egyik, hol másik diktatúra szélsőségei között. A jogtisztelet., az emberi méltóság becsülése, egyszóval a keresztény királyság fényessége elhomályosult a dunai népek egén s szinte kísérteties biztonsággal lehet nyomon követni, hogy ez a folyamat mint vezetett a szociális nyomorhoz, a szabadság elvesztéséhez, hypernacionalista gyűlölködéshez, önkényhez, basáskodáshoz, le egészen a zsidó-mészárlásig és a partizán-háborúig. Igaz, — mondhatja valaki, — hogy a korona legjobb esetben is csak szimbólum, amely nélkül még megmaradhatnak az eszmények. Látszólag mindez igaz, azonban — Európában, ahol a kultúra, civilizáció mégis csak a keresztény királyság tradícióiból nőtt ki — az igazság tényleg csak látszólagos, mert minden ember — alkotta szimbólum mögött ott van a reális valóság. Az utszélen álló feszületet az isteni őrzésre, kegyelemre, gondoskodásra vágyó ember állította. A művészek, mesteremberek milliói mögött, akik közel két évezreden át festették a sixtin-i Madonnát,, a világ templomainak Mária-képeit, ott állt az egymást követő nemzedékek ember százmillióinak és milliárdjainak örök vágya a szépség, a szeplőtlenség, az örök büntelenség felé. Tehát egy élő, eleven erő alkotta meg Mária szobraiban, képeiben a szimbólumot és ugyanilyen eleven energia, népek és nemzedékek vágya, reménye találta meg a keresztény királyságban s annak koronájában a maga elképzelt, ideális államának, államigazgatási eszményeinek jelképét. A korona már sok helyen nem emlékeztette, nem figyelmeztette az embereket az örök eszményekre. A koronát eladták, zálogba tették, múzeumba, vagy vaspántos ládába zárták. Egy napot levettek az emberi szem horizontjáról s oda tűztek egy másik pót-napot: — horogkeresztet, sarlós-kalapácsot — amely azonban már más eszményeket szimbolizált: az erőszak, a hatalom, a hatalmaskodás, a matéria-imádat, modern rabszolgaság, zsarnokság gondolatát testesítette meg. S ki milyen szimbólumot, ki milyen eszményiséget választott magának, ki milyen ideálok előtt hajtott főt, olyan lett a sorsa. A nyugati keresztény királyságokban müveit, szabad, haladó ember, de mindenekfölött ember maradt, Keleten rabszolga lett. Nagyon könnyű érvelés ezzel szemben azt mondani, hogy például Svájcban és az amerikai Egyesült Államokban hiányzik a korona szinbóluma, mégis azokat az emberi és krisztusi eszméket követik, mint Angliában és a többi keresztényi monarchiákban. Kétségtelen, hogy Svájcot el lehet fogadni annak a kivételnek, amely a szabályt erősiti. A történelem azonban azt mutatja, hogy eddig csaknem minden köztársaság a diktatúrában és cézarizmusban végződött. A legnagyobb klasszikus respublica a Nérók veszekedett cézárizmusában, az ó-kori bolsevizmusban — a tömeg és egy istenné emelt ember —- őrjöngő parancsuralmában végződött. A nagy francia forradalom Napokon császári diktatúrájában torkollott, hogy azután ismét III. Napokon egyeduralma váltsa fel a második köztársaságot. Általában minden elemi iskolai tankönyv segítségével ki lehet mutatni, hogy a köztársaságok sokkal rövidebb életűek a monarchiáknál. Tehát mennyivel jobb, mennyivel életképesebb a köztársaság? Mennyivel tud több szabadságot, demokráciát, szociális jólétet biztosítani, mint a keresztényi királyság? Erre a kérdésre a legújabb idők történelme teljesen negativ feleletet ad. A köztársasági rendszerek védelmezőinek egyetlen tetszetős érvük, hogy' a monarchia az udvar fényével, csillogásával ma már nem korszerű, sérti a modern felfogást, az emberi egyenlőség eszméjét, vagy mondjuk inkább — illúzióját. Tehát jobb a köztársaság, amelynek feje egyszerű polgár és aki — mint Costarica elnökéről olvastuk — sorban áll a mozijegyért, együtt utazik polgártársaival az autóbuszon és ha nem választják meg újra visszamegy nyakkendő-kereskedőnek a pult mellé, vagy folytatja félbehagyott ügyvédi gyakorlatát. Erre nagyon könnyű volna azzal válaszolni, hogy a demokratikus keresztény királyságban ma már az uralkodó sem az, aki a középkorban volt. A svéd király, akinek neve és foglalkozása (Bernadotte Gusztáv — király) épp úgy benne van a telefonkönyvbe, mint az A. B. C. szerint előtte következő pékmesteré, semmi esetre sem az az abszolút monarcha, mint az akit XVI Lajosnak hívtak. Ő is egyszerű polgár, mint Anglia uralkodója, de amig a köztársasági elnökök általában csak a szürkeséget, az egyenlőség illúzióját reprezentálják, addig az ő koronája azokat az emberi eszményeket, örök és abszolút értékeket szimbolizálja, amelyeket a nemzet kialakított, amelyek után vágyakozik és amelyektől talán még messze is van, de — és ez a legfontosabb — amelyeket ideálként maga elé tűzött. A köztársaság józan, üzletes racionalizmusával szemben a keresztényi királyság mindig egy eszményiség hordozója. És talán itt kezdünk elérkezni annak a külömbségnek kezdetéhez, amely a köztársaság hátrányait megmagyarázza egy olyan korban,, amidőn az eltömegesedés kezd az emberi szabadság és kultúra legnagyobb ellenségévé válni. Azokban a köztársaságokban, ahol a szürkeség, az egyenlőség illúziója, sokszor a demokrácia látszata az egyetlen “eszmény", akár egy kimagaslóbb elnök személyisége, akár pedig egy gyenge, tehetetlen elnökkel szemben álló erősebb személyiség, sőt néha egy eredményes demagóg is kiváltja a diktatúra veszélyét. A római köztársaságnak épp úgy megvolt a Julius Cézárja, mint a nagy francia forradalomnak a magaNapoleonja. Kerenszki kérészéletű köztársaságára épp úgy következett Lenin, mintahogy Hindenburgot felváltotta Hitler. A köztársasági rendszerek, diktátor-jelöltek jöttén nem hivatkozhatnak olyan magasabbrendü eszményiségre és mélyen gyökeredző küldetés-tudatra, mint a keresztény királyság. Nem mondhatják, amit a demokratikus uralkodó mindenkor szembeállíthat a diktátor-aspiránssal, hogy az a hatalom, melyet az ő koronája szimbolizál, nem a pillanatnyi hangulaton, nem a voksok és utcai tüntetések (Folytatása a 4-ik oldalon) T
