Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-06-15 / 6. szám
1948 junius "KRÓNIK A” í í -IK OLDAL NYUGATOSOK POSTÁJA A NÉMETORSZÁGI MAGYAR JAVAK ÉS AZ EMIGRÁCIÓ A magyar ember mindig hires volt, büszkeségéről és gőgjéről, történelme is azt bizonyítja, hogy a fej és térdhajtás, a kérés mindig nehezére esett neki. És mégis a Krónika hasábjain kéréseket, könyörgéseket olvasunk. Elvesztette volna a magyarság büszkeségét? Nem — a vizbefuló, a hófergetegben tévelygő ember segélykiáltása ez, talán nem is tudatos, éhes gyér mekek éhes apáinak kiáltása. Va_ lahogy mégis rossz érzéssel olvassa az ember és biztosan Önök is kérdezik egymás között, miért nem dolgoznak ezek. miért nem illeszkednek bele az ottani életbe, stb.. stb. Éppen ennek a megvilágítását célozza ez a pár sor. 1948 márciusban az amerikai hadsereg egyik lapjában olvastuk; “1000 magyar menekült Német, ország nyugati zónádban úgy döntött, hogy e hónapban visszamegy kommunista Magyarországra. 1000 magyar akarja felcserélni szabadságát a munkásparadicsomba való visszatéréssel. Ezek az emberek nagyrészt kommunisták maguk is" stb., stb. A fogunk összecsikordult e sorok olvasásakor. Ezeknek a ‘‘kommunistáknak’’ jórésze azt kockáztatja a hazamenetéllel. hogy a szó szoros értelmében elveszti a szabadságát. Gyűlölik a vöröseket, a kommunizmust, melyből nagy részük már 1919-ben kapott Ízelítőt, az otthoni berendezkedést, a becstelenséget és gerinctelenséget. És mégis haza akarnak menni s én ha maradok is, megtudom őket érteni. 3 éves itt tartózkodásom alatt, bár a kommunista mezbe bujtatott pánszlávizmus gyűlölete mindennél hatalmasabb bennem, többször foglalkoztam a hazamenetel gondolatával magam is. Mert amikor szigorló mérnök létemre trágyát velláztam, amikor utálat fog el magamat szemben a feketekereskedésért, amelyet folytatok, amikor hónap közepén üres az élelmiszerkártyám. egykor hatalmas atléta testem kezd elcsenevészedni. a gyomrom és az éhségtől, uj lyuk szakad a nadrágomba, bennem is felötlik a gondolat: talán mégis jobb lenne hazamenni. Pedig én egyedül vagyok, síró gyermekeim nem kérnek kenyeret telem. A háború végén kb. 80.000 magyar volt Németország nyugati zónáiiban. Katonák, bolsevizmus elől menekülő civilek, családok. Ezeknek nagyrésze azóta hazament. Nyugodt lelkiismerettel merem kijelenteni: ezeknek az embereknek 50 százaléka nem szívesen tért haza. Nagyrészük mindenesetre itt maradt volna máig, ha emberibb körülmények között él. Ha nem éhezett volna, nem lett volna fongyos, ha nem orr.ládozó baraktáborokban való lakásra lett volna kárhoztatva tüzelő nélkül. Ha az amerikai, angol vagy francia megszálló hatóságok egy kicsit törődtek volna velük és nem lettek volna minden tekintetben a német hivatalos szervek kényekedvánek kiszolgáltatva. Lám a lengyelek közül, akik D. P.-k voltak és nem ex-enemy menekültek és a megszálló hatóságok támogatták őket, talán csak 40 százalék tért haza a kommunista Lengyelországba. Merem 'állítani, hogy a magyarságnál ez az arány még jobb lett volna. Voltak természetesen, akik örömmel mentek haza, voltak, akik kényszerűségből akkor .is hazamentek volna: pl. családjukat otthon hagyott katonák. De a zöm kétségtelenül maradt volna máig és Amerika polgárainak méq csak a zsebükbe sem kellett volna nyúlni eltartásunkért. Becsületesen dolgozva meg tudott volna élni ez a néptömeg az orosz elől Németországba hozott magyar javakból. Százával állottak 1947-ig a magyar dunai gőzösök Passaunál, egész gyárak, gépekkel, nyersanyaggal, a volt magyar hadsereg motorizált részeinek gépkocsitáborai, egész ménesek (Kisbér) tehenészetek, kórházak, stb., stb., voltak ide kitelepítve. Milyen szépen be lehetett volna a Marshall terv keretében az újjáépítésbe állítani ezeket a gyárakat magyar munkásokkal, a hajókat a helyi forgalomba magyar matrózokkal, a tehergépkocsikat magyar soffőrökkel. A gyárak az ellátatlan magyarok részére gyártottak volna, a magyar kórházakba elsősorban magyar betegek kerültek volna. Milyen sok magyart lehetett volna becsületes munkához juttatni. Pedig nekünk az idekiinn levő magyar javakhoz jogunk volt és van. Mi magunk is tömérdek javat: hajókat, gyárakat, földbirtokokat, ménest, gulyát, házat, állást existenciát, hagy tunk ott a kommunista Magyarországon, mely azokat elvette, államosította, kiosztotta, felhasználta, de az ide mentett javak nagyrészét is visszakapta. Azóta a Németországban és Ausztriában élő magyarság száma 35 ezerre zsugorodott. A többi hazament, mert nyomorgott és éhezett. Ezek egyrészét aztán otthon bebörtönözték, megk.inozták, másik része otthon nyomorog tovább. mert a “vadnyugatos’ -sál szemben varrnak bizonyos előítéletek. Az ide mentett magyar javak egyrésze azonban még mindig ittvan, mint amerikai hadizsákmány : gépek, autók állanak, rozsdásodnak, állatok produkció nélkül takarmányhiányban döglödnek. Mint hírlik: ezeket is visszaviszik Magyarországra vagy itt (ami a vclósziniibb) a német közgazdaság kapja meg az újjáépítés elősegítésére. Mi pedig éhezünk, rongyoskodank, robotolunk, feketézünk tovább. És ha valakit rongyai, legyöngült teste vagy lelkiismerete arra unszolna: térjen haza; hisz otthon mégis szülei, rokonai, barátai, honfitársai vannak, megkapja a diszitő jelzőt: “kommunista”, az amerikai hadsereg lapjában. Nem kérnénk tehát mi könyöradományt, hiszen ez olyan lelki defektus a magyar számára, mint hivő számára ez istenkáromlása és haza sem mennénk, ha lenne valami kiút. Itten tehetne az amerikai magyarság valamit, ha van valami befolyásuk ezen a téren. Adják szabadon a hadizsákmányt képező magyar javakat az itt élő magyarság részére, hogy az ezeknek a segítségével az európai újjáépítés munkájába belekapcsolódva maga tudjon segíteni magán, amig a hazamenetel vagy legalább kivándorlás lehetősége megnyílik. Milyen szivesen lemondunk a szeretetcsomagokról, ha dolgozni tudunk. Milyen szivesen maradnánk itt, ha a közelgő német pénzreform réme még sötétebbre nem festené jövőnket. Nagyon szeretném, ha ez a nem is olyan hosszú levél közlésre találna a "Krónikában.’-’ És nagyon szeretném ha ezt a kérdést a többi amerikai magyar lapban is publikálnák. Nagyot lehetne segíteni megoldásával a németországi magyarok helyzetén és talán meglehetne akadályozni, hogy a Németországba került javak az orosz elől megmentve német kézbe kerüljenek. amely veszély, mivel a tervvel a megszálló hatóságok német inspirálásra komolyan foglalkoznék fennáll sőt fenyegető. E tekintetben várjuk az amerikai magyarság segítségét, mert ha ez megvalósulhatna. eltűnnének a Krónika hasábjairól a könyörgő levelek. Magyar üdvözlettel: Otthon levő szüleim érdekében, tisztelettel kérem nevem mellőzését. DIENES BARNA BUDAPESTEN Kaptuk a következő levelet: Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Lelkűk mélyében megrendült magyarok, igaz hazafiak kerestek fel és lesújtva újságolták a budapesti rádió mai. 948 május 2-iki reggeli adásának hírét, mely a budapesti Cálvin-téri ref. istentiszteletet közvetített, melyet Dr. Dienes Barna, az amerikai református konvent kiküldöttje tartott. E neves férfiú itt is járt és rózsaszínű világnézetének hire messze megelőzte. Most. budapesti istentisztelete alkalmával “imádkozott a zöld magyar mezőkért, a füstölgő gyárkéményekért és — a mai Ma. gyarország mostani összes vezetőiért" (Tildytől Rákosin át le Szakasitsig végigment az összes magyarországi vörös hóhérok és ha. zaárulók szennyes skáláján!) Ma. midőn a magyar egyházak otthon a szovjet istentagadók elleni harcukban mint egy utolsó szalmaszálhoz ragaszkodnak az iskolai kötelező vallásoktatás fenn tartásához s ezért Szegeden az ifjúság cziránti tüntetését a kommunisták véres brutálitással szétverték, minek egy gyermek áldozatul is esett. — akkor Budapesten Dr. Dienes Barna egyetemi tanár a kommunisták és az oroszok legnagyobb örömére a templomban azt hangoztatja, hogy biz Amerikában a vallásoktatás nem kötelező s az a szülők tetszésének megfelelően otthoni magánoktatás tárgyát képezi. Bárhogy is legyen ott, Magyarországon ma más a helyzet és elképzelhető annak erkölcsileg pusztító hatása, mikor egy amerikai pap ott, a vörös rémségek színhelyén Amerikára, hivatkozva alátámasztja a szovjetkommunista rendszer követelményeit. Mert otthon is. mint itt is minden igaz magyar csakis Amerikától várja és várhatja a felszabadítást, az igazságot és a szabad, ságot és ha egy amerikai lelkész ott ezen emberi alapjogok gálád eltipróiért imádkozik és azok érveit támogatja, akkor annál nagyobb lélekmérgezés, destrukció és kétségbeejtés nem is képzelhető el. Ez az a pillanat, mikor elvész az utolsó hit és remény egy emberi és isteni igazságban, könyörületben és egy jobb jövőben. Dr. Dienes oly szolgálatot tett a szovjetnek és a kommunizmusnak, mint kevés agitátora! Az érem másik oldala azonban az, hogy félös. hogy ezen vöröslelkü lelkész átviszi a világperzselő kommunistatanok imádatát Amerikába és ottani honfitársainkat megfertőzve vele Wallace ur táborába hajtja őket! Ettől mentse meg a honfitársainkat és Amerikát az Isten és erre ügyeljenek Önök, Uraim, ha a vörös fáklya hordozója hazatér! B. Z. (Németország) Közöltük c levelet, de nem kívánunk kétséget hagyni afelől, hogy hitünk szerint úgy az amerikai, mint az óhazai református magyarság tömegei egyáltalán nem azonosítják magukat Dienes Barna és a hasonszőrűek magatartásával, hanem elkeseredetten szemlélik az ő keresztényi magyar lelkűknek oly visszatetsző gyászos szereplésüket. A szerk. SZERKESZTŐI ÜZENET R. Árpád, Möllbrucke. Lapunk kiadója személyesen nyújtotta át rendeltetési helyén a kérdéses iratot és a titkárság azután megválaszolta. hogy az ön levelet örömmel és benső érdeklődéssel tanálmányozták. A lap szakadatlanul ment a régi trefflinc- cim re, mert a címváltozásról csak most értesültünk. Másoknak is szól. amikor ismételten kérjük, hogy a címváltozást postakártyán azonnal közölni szíveskedjenek. Kérjük mindazokat, akik a különböző európai országokban pos. tán Krónika csomagokat kapnak, értesítsenek bennünket arról, hogy a küldött mennyiséget kiosztották s hogy clégséges-c körzetük számára? Készséggel küldünk többet is, ha szükséges. Fáradozásaikén, értesítéseikért hálás köszönet' Hontalan magyarok! Senki se vásároljon “feketén*' magas felárral árusított “Krónikát”. Minden hontalannak, ki cimét egy lapon közli, dijtalanul megindítjuk a lapot.
