Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-04-15 / 4. szám
4-IK OLDAL’ “K R Ó N I K A” 1948 április ÉVFORDULÓ Irta: RUBY ERZSÉBET TRIESZT ÉS A MAGYAR TRIESZTEK A nyugati hatalmak késznek nyilatkoztak Triesztet visszaadni az, olaszoknak, amivel az olasz békeszerződés revíziója meg is kezdődne, alig hogy azon megszáradt a tinta. Trieszt történelmileg Ausztriát illeti meg, annál inkább, mert az olaszoknak amúgy is bőségesen volt és van nagy kikötőjük. De ez nem reánk tartozik elsősorban s inkább azon töprengünk, hogy Magyarország kapta a század legkegyetlenebb békéjét Trianonban, mégis húsz évig hiába sürgette annak revízióját, egy akácfa mérvéig sem mozdította senki a kisujját sem. Az olasz választásoknak kellett jönniök, két világpolitikai irányzat európai kihatású mérkőzését kellett befolyásolni, hogy elővegyék az olasz békeszerződést és most már arról is szó van, hogy esetleg gyarmatokat is adnak vissza Olaszországnak. Pedig Mussolini fascistái aztán igazán sokszorosabban nagyobb szerepet vittek a második világháborúban, mint az úgyszólván hadsereg nélküli, kis Magyarország. Mégis idekint a csehbarát és a kommunista magyarnyelvüek folyton Magyarország bűnösségéről beszéltek, odabent Magyarországon pedig a hitleri túlerő kényszere alatti, Trianon- és bolsevikellenes háború miatt számos vezető politikus élén Tildy elnökkel nem fogyott ki a magyar bűnösség hangoztatásából. A párisi “békekonferencián” aztán a magyar békedelegáció az oroszok nyomására még a csallóközi és erdélyi határvármegyék túlnyomóan magyar lakossága önrendelkezési igényét is elfejtette. Bűnhődnie kell Magyarországnak, károgták folyton a második világháború magyar katasztrófáján, élősködő keselyük. Vájjon milyen arccal fogadják most a nyugati hatalmak azon komoly szándékát, hogy a Magyarországnál összehasonlíthatatlanul jelentősebb “háborús ellenfél", Itália visszakapja Triesztet és talán mást is? A magyar Triesztekről nincs szó. Magyarország nem bix oly európai fontossággal, mint Itália. Földrajzi fekvése ebben is szerencsétlen. De van egy reménye: nem jön létre az osztrák és a német béke s akkor a magyar békeszerződésnek értéke is problématikussá válik. Ha nem lesz világbéke, a magyar békeszerződés érvénye is megrendül. .. Egy békeszerződés, amely nemcsak a régi területi igazságtalanságokat pecsételte meg, de elősegitette Magyarország mai rabszolgasorsát is, A történelem szemétdombjára vele! KOMMENTÁR NÉLKÜL Ez év április hónapjában 26 éve, hogy IV. Károly magyar király száműzetésében meghalt,, kit áz ezer éves magyar alkotmány törvényes jogainak folytatólagos szentesítéseitől, azok gyakorlásától és trónjától megfosztottan száműzték a Madeira szigetén lévő Funchalba. A számüzöttek iránt mindenkor részvéttel volt és van az emberiség. Kikapcsolva minden indító okot. Mert olyan ez ember, hogy felelőtlenül, valami végzetes hangulattól és uszítástól feszitsdmeget kiált,, az adott jelszóra. A tömeghisztéria Pilátus udvarától kezdve, ma isxváltozatlan. De a kereszt alatt megtorpan rettenetes hűljenek tudatától és a jóvátételt már nem az időre és a kialakuló körülményekre bízza, hanem a vádoló lelkiismerete azonnal akcióba lép. Van-e még egy olyan tragédia a történelemben, hogy az ország száműzött királyaival és vezéreivel maga a száműző ország is a tragédia áldozata lett — mint Magyarország? — Én van-e még egy olyan eset a történelemben, hogy a trónjától megfosztott uralkodó az ellenállásra mindenkor és mindenre kész híveinek azt kiáltja: “Megállj! Én érettem egy csepp vér se hulljon!” — Mert Károly ezt mondta,, mikor Horthy emberei lövetni akarták az érte fegyvert fogott hiveit. IV. Károly, a magyarok száműzött martir királya, a mai mindenható, de koldusbatyuk tetején ágáló diktátorok szerint, csupán csak egy ember volt, akinek a léte, vagy nem létezése, olyan mindegy a népek sorsában. De nekünk magyaroknak, a megkoronázott ember,, ősi törvényeinknek eleven szimbóluma volt. Magyarország szent hagyományainak megtartója, mely nélkül — már a kárvallottak sirámaival kiáltjuk, — szegény sokat szenvedett hazánk elveszitette az évszázadok fényének és árnyának kapott eredetiségét, elveszitette az értelmét, isteni rendeltetését a népek közösségében, elveszitette hivatását nyugattal szemben s elveszitette a lelkét még a legkisebb fűszál is. Mert a nyomorékká zsugorított kis ország terjedelmével, kigyomlált és átplántált szülötteivel és a mai törvényeivel minden, — csak nem Magyarország. “Nyelvében él a nemzet“ már megcáfolta önmagát, mert az, hogy a magyar nép magyarul beszél az idegen diktátorok alatt, ez még nem minden, csak egy porszemnyi része annak az egésznek, mely közös nevezőként adaj ezt a tételt, hogy: Boldog Magyarország. Most egy uj hitet, uj felfogást adok olvasóimnak, akik minden körülmények között magyarok maradtak. És ez úgy is van! “Az, aki a megaláztatások sorozatával,, a lelki szenvedések Kálváriája utján hagyja el ezt a bűnben fetrengő földet, az már megdicsőült lélekkel járul a Teremtője elé.” így volt Károly királylyal is. Hogy mennyire megvolt már mérgezve a magyar nép Szent István eszméitől átitatott lelke, bizonyítja, hogy én annak idején öt olyan leszerelt magyar tartalékos tiszttel beszéltem, akik hetvenkedve füllentették, hogy ők csatolták le az elfogott Károly király kardját a lefokozásnál. Tehát egyszerre öt kardot viselt volna Károly? Háry Jánosok lettek a megnevezhetetlen elvakultságtól. De az idő végtelen nyársán forgó földön minden változik. Elmúlik a gyűlölet, a bosszú,, de a soha el nem múló tett elkíséri az embert a koporsóig. Az uj izmusok pókhálójában gyötrődő emberiség fölébredt. Ha volt katonatiszt, aki valóban lecsatolta az elárult Károly király kardját, az ma igy kiáltana föl: “Krisztus hagyta igy magát elfogatni az ellenségeitől! Ellenállás nélkül, szeid megadással! Hogy miért nem kaptam én akkor egy jelt, egy égi figyelmeztetést, hogy ne tegyem!” Most mea culpázik a felkent királyát méltatlanul megérintő ember, — most mea culpázik az ország védelmét szimbolizáló kardot ketté törő ember,, — most mea culpázik egy egész nemzet és mea culpázik az idő, mely helyettünk is vétkezett, de helyette mi vezekelünk . . . Akkor is, 1921 október hónapban, amikor a csehek ultimátumot küldtek a dinasztiafosztó törvényről, az angolok, akik az elővigyázatosságban is sokszor vigyázatlanok, jaj de siettek a tihanyi Pannonhalmára,, ahol az apátság székhelyén az egy szobában meghúzódó királyi családot elfogták és elhurcolták Budapestre, ahol már a Dunán várakozó Ladybird ágyunaszádon elvitték a száműzetésbe, a Madeira szigetén lévő Funchalba. Párhuzamot vonok Károly és Napokon száműzetése között. Napóleontól akkor is féltek, amikor már mint száműzött tehetetlen emberként élte napjait Szent Ilona szigetén. Aki őt egyszer meglátogatta, annak többé nem lehetett elhagyni a szigetet s nem lehetett visszatérni Franciaországba, mert tudták, hogy a szárnyaszegett sas még rabságában is szuggerálja hiveit egy kimentési puccsra. De Károlytól nem kellett tartani. Tudták, hogy mélységes hitével Istenre bízta magát, a családját és belenyugodott a változhatatlanba. Napokon a sziget sziklás partjain állva, dacosan, égő, olthatatlan bosszúval nézte a tenger végtelen horizontján túl sütkérező leverőit. Károly király is sokat tartózkodott a tengerparton. Gyermekei, Zita királyné társaságában rózsafákat ápolgattak, teniszeztek és sétáltak. Napokon bukott nagysága immár a történelemé,, de Károly király alázatos megnyugvása a mártírok közé sorolta őt. aki a költészet és hőslegendák kivirágzásának magvait hordja Istenhez költözött kikében. ÖSSSZEILLENEK... Losonczy Géza tudósításából a magyarországi kommunista párt központi napilapjában, a “Szabad Népben”, Tildy Zoltán és kísérete számára a moszkvai Kremlben adott vacsoráról: “Éjfél lehetett, mikor véget ért az előadás. Sztálin elvtárs felkelt, újra kezet fogott mindenkivel és elbúcsúzott. Mikor Péter Gábor elvtárshoz ért, megfogta karját, odahuzta az egyik asztalhoz, töltött neki és magának egy pohár pezsgőt s külön koccintott vek. Majd utána kezével búcsút intett és kiment a szobából.” (Péter Gábor, az Andrássy ut 60 alatti politikai rendőrség főnöke. Eqy másik véreskezü “tisztogató”. ..) A KOLCHOZÓK FELÉ... A kisgazdapárti Kis Újság február 29-iki számából, Antalffy Gyula főszerkesztő A második lépés cimü cikkéből: “Nem kétséges, hogy eljött a földreform méreteihez méltó mezőgazdasági termelési reform ideje. Ismerjük be: adtunk földet, de aztán a legtöbb helyen magára hagytuk a parasztságot — uj gazdát, régi gazdát egyaránt. Három év telt el a földosztás óta, parasztságunk igyekezetében, szór. galmában és munkájában nincs hiány, de az eredmények mégsem kielégítők. Mert nincs korszerű munkamódszer, nincs eszköz, modern szaktudás, fejlett termelési technika, amely megkönnyítené, leegyszerűsítené s gyümölcsözőbbé tenné a földművelést a kis- és törpebirtokos parasztság számára is. Már pedig másfélmillió család most éppen csak tengeti életét. Földterületüket növelni nem tudjuk, de egy magasabbrendö termelési módszer segítségével a terméseredmények olyan felfokozására nyílna lehetőség, amely egyértelmű volna a termőterület valóságos megnövelésével. A kis- és törpeüzemek érdekszövetségekbe való tömörítése vezet a magasabbrendü termelés felé: a saját kisbirtokon folyó egyni és közös munka tervszerű öszszekapcsolása. Ne mondja senki, hogy ez a szervezett termelési mód idegen a magyar paraszt lelkiségétől," Felkelés a Köztársaság disznai ellen! Az “Uj Magyarország" cimü budapesti hetilap február 14-iki számának a korrupció és panama özönéről szóló vezércikkében írja Czimer József: “Az Aranybulla a maga korában a haladás igen jelentős mérföldköve volt. A felkelő főnemes, ség benne vitte keresztül a király teljhatalmának korlátozását. De nemcsak a királyt szorították korlátok közé, hanem még a király disznait is: a “de porcis regalibus" passzusa kimondja, hogy a király disznai sem legelhetnek a tilosban. Nem látjuk be miért kellene a köztársaság tilosban járó disznóival szemben engedékenyebbnek lenni. Nincs még itt az ideje a dolgozóknak — munkásoknak és értelmiségeknek egyaránt —- felkelést szervezni és vasbullát alkotni a niegrendszabályozásukra?