Krónika, 1947 (4. évfolyam, 1-11. szám)
1947-03-15 / 3. szám
10-IK OLDAL "KRÓNIKA” 1947 március 15. HÜ BESZÁMOLÓ AZ EURÓPÁBAN SZÉTSZÓRT MAGYAR MENEKÜLTEKRŐL pokoli kínokkal gyötörjék a pénztelen,, keresetnélküli magyart, hogy vékonyka kabátjában még gyötörtebben, kivert kutya módjára érezze elhagyatottságát, hogy végre valahára értse meg a neki szánt sorsot, a proletár lesüllyedést, a szennybe, a piszokba és a nyomorba való lesüllyedést. Megéltük mi már egyszer azt az életet. Tudjuk, hogy milyen keserves sors volt az, amikor az akkori feudális-plutokrata elvek szerint kormányzott országban ugyan Csak volt jó pénz — hiszen azzal dicsekedtek, hogy még a svájci .frankot is veri a világpiacon — de nem volt munka vagy ha volt. úgy éppen csak arra volt elegendő, hogy az éhenhalástól mentsen meg. Akkor is csak a jó pengő és nem a jó és bőséges a mindenki számára elérthető munka volt a jelszó. Tudjuk, hogy mi lett annak a következménye. De tudjuk azt is, hogy mi fog most bekövetkezni. Ha korábban Németország játékszerévé váltunk, akkor most sorsunk keletre lódul, hogy azután a kis és nagy szomszédok ölelő karjai közt eltűnjön ez a nemzet minden hagyományával, szokásaival és elhivatottság tudatával az ázsiai steppék homokzuhatagában. Ezt nem akarjuk és ezt nem akartuk mi hontalan magyarok. Ezért vagyunk itt és ezért fordulunk mi a nyugati demokráciához, hogy a saját és egész Európa érdekében akadályozza meg, álljon útjába ezeknek az akarásoknak, ezeknek a céloknak, népünk szomorú végzetének. Jogunk van ezt kérni, mert amikor látszólag ellenük harcoltunk, amikor a velük szövetséges vörös hadsereg ellen a kommunista veszedelem miatt a már eldobott keztyüt felvettük és határainkon belül igyekeztünk a sors kerekét visszafordítani, a bolsevista veszélyt hazánk és a nyugat, egéről elhárítani, akkor is történelmi hivatásunkat teljesítettük: útjába álltunk a keleti veszedelemnek! Saját nemzetünket nem tudtuk megmenteni, bűnünk, hogy nem sikerült. Ezért sokan életükkel fizettek, bitófán, vagy golyóáltali halált szenvedtek, börtönben sínylődnek, rabszolgamunkát végeznek. Fájdalommal, elkeseredéssel gondolunk ezekre a mártírokra. A történelem igazolni foqja őket. S az ártatlanul kiontott vér mégsem ömlött hiába. Ha eddig még nem mondta meg senki, ha a bosszú és megtorlás mindenkoron igazságtalan viharában, ha a diplomácia ismert finomkodó formái között még senki sem merte odakiáltani ennek a világnak, hogy Magyarország 7 hónapos küzdelme, fővárosunk rombadőlésének és vérünk hullásának milyen történelmi jelentősége lesz valaha és mi a már ma is levonható jelentősége, engedjék meg az amerikai magyarok, volt honfitársaim, hogy szerény szavammal én hívhassam fel az ő és a világ demokrata köz' véleményének figyelmét erre egy mondatban: A vörös hadsereg a Rajnánál találkozott volna a nyugati hatalmak partraszállt hadseregével és egész Németország, egész Ausztria orosz megszállás alatt állana, minden Yalta-i egyezmény ellenére és ma már nem igen lehetne a Egy társadalmi tragédia megrendítő képei — Negyedmillió bujdosó, akiket Szovjet tovább üldöz — Segitségkérés Amerikától E sorok írója az erdélyi hegyektől kezdve végigszenvedte az oroszok elől menekülő sok-sok százezer magyar minden megpróbáltatását. Hónapokon át együtt hömpölygött azzal az áradattal, amely szekéren, kocsin, teherautók hátára kapaszkodva, marhavagonokban vagy gyalogosan szabadtüznél táborozva, kiégett házromokban, istállókban, pályaudvarok lebombázott csarnokaiban vagy tábornak kinevezett tornacsarnokok szalmazsákjain hálva mind az amerikai, angol csapatok felé igyekezett. A népvándorlás kora óta nem ismer a történelem ilyen áradatot. A tatárjárás elől menekülő magyar urak futása, a török elől az Alföld peremvidékeire húzódó nemesség vándorlása,, Kossuth negyvennyolcas országgyűlésének Debrecenbe-költözése, az első trianoni országcsonkitás menekült-özönlése egyszerre háromféléi, mind csak szerény kis majális volt ehhez képest. Közel egymillió magyar torlódott át egymás hegyénhátán az ország nyugati határain. Eltekintve a másik félmilliótól, akik Erdély, Felvidék, Délvidék nemrég visszakapott területeiről vagy az ország többi peremvidékeiről menekülve az ostromlott fővárosba szorult vagy továbbmozogni nem tudván, visszafordult. Én most itt csak azoknak a sorsát szeretném amerikai magyar testvéreim szemei elé idézni, akik ebből a fejveszett népáradatból ma is száműzetésben maradtak az ország határain kívül, Hamburgtól a francia határig és le Nápo'.yig fél-Európában szétszórva. Nem azért, hogy bukott politikai irányokat védelmezzek. Hiszen ehhez a negyedmilliós tömeghez a tél óta szinte nap-nap után csopo*tokban szökve érkeznek olyanok, akik valóban a "felszabadítást” várták a szovjetcsapatoktól. Sőt sokan, akik náci internálótáborok' ból szabadultak ki. Talán ma, másfél esztendő után, Amerikában is máskép Ítélik meg a szovjet csapatok hóditó hadjáratát. Tehát az előlük való menekülést is. A képviselőház alelnöke könyv• kötősegéd lett. — A miniszteri tanácsos napszámos A leghelyesebb, ha mindjárt a közepén kezdem: Tavaly ősszel Délausztriába menekült rokonaim keresgélve, eljutottam a weissensteini nagy magyar gyüjtőtáborba, ahol akkor még vagy húszezer magyar tanyázott. A hegyoldalban, egy földbevájt lyukban nem volt nagyobb, mint egy krumpliverem — legénységi köppenybe burkolózott huszártisztet zöld asztalnál arról disputálni, hogy mi is legyen Európa arculata, demokratikus-e, avagy bolse-. vista. Ausztria, 1947 január havában. találtam feleségével. Szabolcsmegyekétszeres főispánja volt. Három cikluson át képviselője a régi kormánypártnak. Nemrég még büszke urlovas, gazdag földbirtokos, elkényesztetett társasági ember. Éppen az ajtóban rakott tüzecskén melegitették gemberedett kezeiket, hogy fel tudjak nyitni az angol konyhán kapott konzervát. Azon tanácskoztak, miként rekesztik el majd a nyers fenyőgerendákkal fedett, ablaktalan odú bejáratát, ha jön a tél. Mert az asszony átszökött az orosz vonalakon,, felkereste a Miklós kormányi «gyík ismerős tagját. Az maga tanácsolta, ne próbáljanak hazajönni. Bár a férfi nem szerepelt a Szálasi-időkben, régen viszszavonult a politikától, az ilyenfajta ember ne kockáztassa meg a hazajövetelt nyugatról. Humorral mesélték el ezt nekem. És milyen mosolyogva mutatta az odú ura a magukgyártotta egyetlen fekhelyet, miközben elrendezte, hogy a fekhely átnedvesedett szalmáját csomónként át kell szárítani. Azt sem fogom egyhamar elfelejteni, mikor a télen egy tiroli parasztház szénapadlásán meglátogattam a pesti egyetem egyik hires természettudományi tanárát. (Kívánatra bármely amerikai olvasónknak megírom, ki volt.) Súlyos isiásszal feküdt a félhomályban lombikjai, műszerei között és egy piszkos, nagyszakállu, csizmás kozák katonaorvos kezelte éppen. Ugyanúgy felejthetetlen marad nekem az a galambősz fehérarcu özvegy, egy kúriai biró özvegye, akinek szekerével először az osztrák határon, másodszor a salzburgi havasok közt, harmadszor egy napfényes bajor országúton találkoztam. Miniszteri tanácsos fia terelte a lovakat gyalogszerrel, rekedten, porosán. Leánya egy özvegy ezredesné meg sinadrágban, kendővel bekötött fejjel, vastag doronggal fékezte a hátsókerekeket. hogy meg ne csússzanak. A hetvennégyéves ősz hölgy a szenvedés legkisebb látszata nélkül ült fenn a rossz szekér pokrócai közt. Tiszta arccal, szépen rendezett fehér csipkenyakkendőcskével, bájosan mosolyogva. Mintha semmi különös nem történt volna,, mintha ennek így kéne lenni. Mintha nem is ő volna az, aki Fehringnél két éjjelt szabad mezőn, szekéren töltött, akit Leoben mellett könyörületből fogadták be egy konyhába, Admontban egy söröző üvegverandáján szalmán hált a földön és másnap órákig kellett dörzsölni, hogy magához térjen. Krúdy Ferenc, a régi képviselőház alelnöke, aki a nyilas időkben teljesen visszavonult a szerepléstől, hatvanhároméves fővel könyvkötősegéd Rómában a ferences nyomdában (napi 35'cent bérrel), felesége egy kozmetikusnál kiszolgál, hogy fiuk továbbtanulhasson az egyetemen. A minap Itáliában, Livornoban járva, az iparügyi minisztérium egyik volt osztálytanácsosával találkoztam. Kétkerekű talyigát húzott ablakrámákkal tele. — Állásom van! —' újságolta — napszámos vagyok egy derék asztalos mesternél napi 40 sent bérrel). Valaha ő volt a minisztérium legnagyobb gavallérja. Még a menekülés elején is monoklit viselt. Luxus autóval, ölebbel szöktek feleségével az oroszok elől „hiszen az utolsó esztendőkben állásától megválva, jövedelmező fűrésztelepet bérelt Kárpátalján. Ma is ott kuporgat még valamit az autó árából, azért napszámoskodik, hogy maradjon a kivándorláshoz hajójegyre. A nyomor alvilága És ezek az emberek a menekülés irigyelt arisztokratáihoz tartoznak! A többség gyalog vagy vonatlépcsőre, marhavagonok tetejére kapaszkodva egy hátizsákkal vagy kofferrel érkezett az amerikai katonai zónába. A többség örült, ha kis kézi motyóját nem kellett eldobálnia vagy az SS-esek a határon nem fosztották ki. A magyar menekültek Tegnagyobbrésze tized-huszadmagával lakik most egy helyiségben. Legyen volt tiszt, mérnök, iparossegéd, soffőr, mechanikus, államtitkár fia vagy hivatalszolga gyermeke, hétcimeres pecsétgyürüs dzsentri vagy szürke kispolgár, másfélévé nem látott vetett fehér ágyat, másfélévé nem ült abroszszal terített asztalnál. Amerikai, vagy angol raktárakból szerzett kaki-inget, katonáktól cserélt baszksapkát, bakkancsot, alul összemadzagolt vászonnadrágot visel és kincsként őrzi a reá nem szabott öreg köpönyeget, amit az UNRA gyűjtéséből kapott, talán éppen egy minesotai vagy georgiai farmer levetett holmai közül. Eldobált katonai konzervdobozokból fabrikált edénykével megy a magyar menekült az ebédosztáshoz. Magárakötözött öreg katonapokrócokkal takarózik. Házromok közt gyűjtött fatörmelékkel, gizgazzal füt, ha egyáltalán van hol befűteni. Hónapok óta nem látott készpénzt és úgy elszokott a rendes emberi élettől, hogy káprázó szemmel, esetlenül lép be, ha véletlenül rendesen bútorozott, képekkel díszített szőnyeges lakásba kerül. A magyar „menekült cigarettavégeket gyűjt ma atcán, villamosperronon, várótermekben reggeltől-estig rendületlenül. A saját othonában élő amerikai talán nem is tudja elképzelni mit élt át és hogy tengeti napjait ez a háromnegyed réseben értelmiségi emberekből, mégpedig a magyar értelmiség legelevenebb, legarravalóbb rétegéből való kétszáz egynéhányezen hontalan. Ez a nyomorúság, ez az állandó lealázottság amellett sok csodálatos emberi erényt is kitermel: A villachi angol menekültáborban láttam egy tizenhatesztendős elkényeztetett külsejű, aranyszőke urilánykát, aki négy kis testvérére mosott, vasalt, varrt, takarított. Úgy, etette, oktatta, tanította őket hivatása egész, komolyságával, mint egy édesanya Valahol elvesztették anyjukat a menekülésben. Apjuk, jómódú budai orvos, egy szombathelyi légitámadásnál ott maradt. A tizenhatéves kis teremtés teljes komolysággal vette át a szülők szerepét. Övék
