Krónika, 1946 (3. évfolyam, 2-10. szám)
1946-02-15 / 2. szám
10-IK OLDAL “KRÓN1K A' 3946 február 15. VISSZA A HABSBURGOKHOZ! Mit adtak a Habsburgok Európának? Az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanis, még a dualizmus formájában is tulajdonképen federativ birodalom volt, precízebben két szoros federációnak lazább konfederációja. Ugyanúgy ahogyan az Egyesült Államok alapitó apái okos belátással nem egyik vagy másik állam fővárosába helyezték a szövetségi székhelyt, hanem egy külön fővárost, Washingtont létesitettek székhelyül, a monarchia részéről is helyesebb lett volna például Pozsonyt vagy más várost választani a központi kormány székhelyéül. Ez esetben nem állhatott volna elő az a tragikus optikai csalódás, hogy minden olyan törekvés, amely federációs alapon, vagyis központosítással kívánta volna gyorsítani a haladást és magasabb fokra emelni a demokratikus népkormányzatot, valamint a szociális jólétet, úgy tűnt fel mint Ausztria, vagy Bécs átkos centralizmusa, amivel elnyomni akar, nem pedig fejleszteni. Az udvar és közös kormányzat Bécsben lévén, Ausztriának nem épen legtehetségesebb emberei alkották a bürokráciákat, akik közé sem a magyar, sem a lengyel, sem a szláv, vagy román parasztság nem szivesen keveredett. Ha azonban a monarchiának vagy máshelyütt fekvő központi fővárosa., mely nem kimondottan osztrák jellegű, hanem a közös birodalomnak csakugyan minden nemzetiségét képviseli, akkor igen müveit, igen tehetséges és képzett nemzetiségi elemek segítettek volna minél fejlettebbé tenni a közös igazgatást. Ez esetben pedig a két fontos politikai iskola, vagyis az önkormányzati és a központosító adminisztráció ellentéte, nem vált volna évszázados súrlódások forrásává. Az Egyesült Államok politikai életében is harcokat viv ez a két iskola, de a viták csak elméletiek. A republikánusok például inkább az államok önkormányzatai felé hajlanak, a demokraták a nagyfokú központosítás hívei. Franklin Delano Roosevelt néhai elnök például a szövetségi központosítás hive volt s talán épen ezért vált óriási módon népszerűvé. De a monarchiában a központosítás eszméje mumussá vált a magyarok előtt, mert Bécset és az osztrák túlsúlyt jelentette, tehát egészen hamis szint adtak ennek a nagyszerű államszövetségi gondolatnak. Az egyszerű nép például szerette a központi igazgatást, de az úgynevezett hazafias körök elutasítottál^ és sérelmezték. Ausztria sajátos politikai nehzségei. Eltekintve a monarchia közös igazgatásának problémáitól, Ausztria igen háládatlan szerephez jutott, dacára minden irigységnek és féltékenységnek amiért császári székhely volt. A dualizmus másik oldalát ugyanis az osztrák császárság, a cseh királyság és az osztrák örökös tartományok képviselték. Ausztriának tulajdonképen folyton szét kellett osztania önmagát és örökösen ki kellett szolgálnia a birodalom többi részeit. , Amikor a Habsburg uralkodók a német-római birodalom császárai voltak, Ausztria pozíciója igen fényes volt, mert a német államok elkormányozták magukat és az uralkodó csak a német császári tekintélyt élvezte a bécsi Burgban. De amikor Ausztria kiesett a német választófejedelemségek sorából és felismerte, hogy alapos reform-programra van szükség az osztrák császár birodalmában is, Csehország, Szilézia, Galicia, Bukowina, Stájerország, Karinthia, a szlovén és olasz tartományok mind önkormányzatokat kaptak és nagy gond volt ezeket összehangolni és minél magasabb közigazgatási szintre emelni. Ezt a feladatot Asztria úgy igyekezett megoldani, hogy magához édesgette a lengyel, cseh, szláv, szlovén és más nemzetiségek loyális elemeit és iparkodott őket benevelni a birodalmi igazgatás titkaiba, így azután persze mindegyik tartomány részben kétféle közéleti irány alakult ki. A centralisták minél nagyobb összeolvadást, az autonomisták minél erősebb helyi önkormányzatot kívántak. De a vita nagymértékben elméleti jelentőségű volt, mert ez a versengés is segített minél jobbá tenni a nép helyzetét. Az 1867-ik évi osztrák-magyar kiegyezés az osztrák tartományok alkotmányos kormányzását is előírta és mindegyiknek tartományi és szövetségi törvényhozást is adott. Ebben a parlamentárizmusban a nemzetiségek sokkal számottevőbb helyzetbe jutottak, mint maga Ausztria. Ezeket az előnyeiket azután alaposan ki is aknázták és tulajdonképen Ausztria valósággal elhanyagolt elem volt a monarchia osztrák oldalán. Érdekes történelmi tény például, hogy amikor már Bécs is kezdte sókallani a lengyelek súlyát és befolyását és pedzeni kezdte azt a lehetőséget, hogy a teljesen lengyel lakosságú Galíciának olyan önállóságot fog adni, amivel a magyar korona országaiban Horvátország rendelkezik, maguk a lengyelek tiltakoztak ez ellen. Hiszen a monarchia ügyeiben vezetőszerepet vittek, még a közös külügyminiszter is lengyel volt s a birodalmi hivatalok tele voltak a boldog és elégedett osztrák lengyelekkel. Ausztria helyzetének ezek a természetes hátrányai okozták, hogy egyes apró osztrák klikkek zúgolódni kezdtek és nagynémet ábrándokat kezdtek szövögetni, vagy a csatlakozást Németországhoz. Más osztrák klikkeknek a monarchia nagy liberalizmusa volt szálka a sze-mében, ezek antiszemita húrokat pedzettek. Nemcsoda azután, hogy egy éretlen itéletü mániákus szobafestő a kettőből később valami uj őrületet faragott s mint Adolf Hitler tönkretette vele nemcsak Németországot, de Európát is. Csehország helyzete a dualizmusban. A cseh nép példátlan virágzásnak, jólétnek és feltűnő méretű folytonos gazdagodásnak örvendett az Osztrák-Magyar Monarchiában. A cseh népnek soha olyan jó dolga nem volt gazdasági tekintetben, mint a monarchia hatalmas területi egységében, ahol mindenüvé vám nélkül szállíthattak és mindenünnen vám nélkül vásárolhattak. Szabadon írhattak, kritizálhattak, ápolhatták a szláv barátságokat, senki ebben meg nem zavarta őket, ha ők nem akarták zavarni a békés, szorgalmas szép életet. A cseh nép 90 százaléka a legteljesebb mértékben meg volt elégedve, sőt csak jómódjuk, gazdaságuk húzta őket közelebb az elmaradottad tótokhoz, mert a cseh-tót nyelv rokonsága miatt igy szerezhettek közös piacot lapjaiknak, könyveiknek, irodalmuknak, képző és népművészetüknek. Csak egy kis réteg volt elégedetlen ezzel a helyzettel, a pánszláv diákok, tanárok és forró agyú híveik. Még jóval a világháború előtt, Masaryk, Kramarz, Benes végigjárták a többi szláv népeket és a hazaárulással határos ajánlatokat tettek nekik, de hajukszála sem görbült meg azért. Masaryk a délszlávokat tüzelte, a szerb-orosz barátság körül bábáskodott, de utána visszajött Bécsbe és bántatlanul profeszszorkodott. Maguk a csehek is közönyösek voltak irántuk, senki sem látott bennök többet sértődött, hiúságukban megbántott intellektuálisaknál, akik tulajdonképen irigykedtek a bécsi kormányzattal jóban levő “érvényesülő” elemekre és ezért kacérkodtak a nagyszláv ideával. Masarykék egyizben a cártól is segítséget kértek ás az egyik orosz nagyhercegnek ígérték a cseh trónt, ha a cár segíti őket elszakadni, de II. Miklós úgy látszik nem vette elég komolyan őket, nem foglalózta le szolgálataikat. Leszegezhetjük tehát azt. hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a cseheknek jó dolguk volt, elégedettek voltak és csak mesterséges utakon, módokon lehetett őket pártütésre bírni, ősi szláv hazafiságuk felélesztésével, mely folyton berzenkedett az osztrákok és szudetanémetek, valamint a magyarok ellen is. A csehek indulatos, haragos, erőszakoskodó és izgága természete mellett nem is volt nehéz beleugratni őket a monarchia elárulásába. Ez a mesterséges fondorlatokkal keresztülvitt, romantikus cselszövés tulajdonképen külön könyvet kívánna. Itt csak vázlatosan ’ említünk nehány adatot. Kramarz és az ifjú csehek céljai mindössze a cseh királyság felélesztésére irányultak, Prága székhellyel és azzal a kívánsággal, hogy I. Ferenc József koronáztassa meg magát cseh királynak is és lakjon egyideig Prágában is. Jellemző, hogy ennek a vágynak épen a csehek gazdagodása, remek virágzásuk volt a rugója, sőt még az agitációt is a bőségesen rendelkezésre álló cseh pénz serkentette. Kramarz, Masaryk az osztrák birodalomban akartak több súlyt s Bécs volt a gravitációs központjuk. De már volt köztük valaki, aki kalandosabban és erőszakosabban fogta fel az alkalmakat. Ez a valaki nem idealista, de alkalmakra vadászó opportunista volt, a neve: Eduard Benes. Ö gondolta ki az ideát, hogy Európát meg kell fejni a cseh ügyben. Amikor Szent Péterváron hiába puhatolództak, a franciák állát kezdték kapargálni. így váltak kimondott ötödik kolumnistákká s amikor már nyomozni kezdték ügyeiket, kiszökdöstek. (Folytatjuk)
