Krónika, 1945 (2. évfolyam, 2-11. szám)
1945-07-15 / 7. szám
1945. julius 15. “KRÓNIK A” 5-IK OLDAL RUBY ERZSÉBET ROVATA A háború, a világtól elkülönített csendes néma pusztaságra is kinyújtotta lángoló sárkány nyelvét. A puszták évezredes változatlan tiszta romantikáját elsöpörte egy uj rendelet: — A háború tartama alatt tilos a pásztortüz úgy nappal, mint éjszakának ide- - jén. Mert a szétszórt kis tüzek, nemcsak azt mutatják az ellenséges repülőknek, hogy a tüzek közelében nagy számú állatállomány lehet, hanem kémkedési jelekre is használhatják, stb. Az ellene vétők haditörvényszék elé állitatnak. y És a puszták halálos csendben, sötét feketén lapultak meg a vészrendelet ellen. A halotti némaságban a nádasok felől csak a nádirigók pittyentettek néha s bibicz válaszul visszaköhögött, mire a dobosgém recsegő hangjával, hangfogót parancsolt a csendháboritónak s lett is olyan csend, mint a temetőben. .. A gulyások, s az alantasabb rendfokozatban lévő juhászok hanyatt fekve vizsgáltatták az ég kárpitját, amelyet megcsufolt a fényszórók kószálása, s a csillagszemű pulik is méltatlanul, vak-kantottak fel a fény kígyókra, melyek nesztelenül suhantak végig keletről nyugatnak, északról délnek. Megváltozott a puszták képe, s a félelem végig húzta csontos kezét az embereken, állatokon és vadvirágokon. A csüngő boglárka. a vérehulló fecskefü, a kénsárga csormolyán összegyűlt éjjeli harmat, titkon elsírt emberkönynyek voltak, s a csoportokban repkedő apró ezüstkék Lycaene lepkék is összecsukott szárnyakkal húzódtak be a vadmályvák mély kelyheibe. Idősb. Varga János tanyaháza előtt üldögélt. Mióta háború van, elkerüli az álom. Éjjel tizenegy óra, s nem tud aludni. Ellopták az életének éltető, nyugtató tartalmát, az őrtálló pásztortiizeket. Nagyokat szippant szegedi cseréppipájából, s összehúzott szemmel figyeli a nyugtalanul kószáló fényszórókat. — Na, a mindenségit, itt a Vi-' lágvége, «— morog az öreg. — Amíg pásztortüzek égtek DorozS- mától, Kiskunfélegyházáig, a pipámban is szüzdohány égett. Most a pásztortüzeket az ördög fölrakta az égre s azóta krumpli- - levél ég a pipámban. Még a kupakot is feketere mocskolja, nincs parazsa, csak förtelmesen büdös a füstje. De hát színi kell valamit, hogy tuggyon gondókozni az embör. És hideglelős félelemmel nézi, hogy “hunnan a csudából gyünnek azok a fényös kékcsikok, hun lőhet a magja, vagy a gyükére. A sátán igazgatja azt, a pokoli sátán,” — állapítja meg az öreg. "Eddig még hagyján, de amikor egy-egy bárányfelhőbe ütközik a fényöscsik, úgy szétporzik a gömbölyű fehér párnákon, mint a nekifröccsentött vizsugár>- Fene egy találmány. Hanem osztán, ha a fényösség nekiugrik ■ az éjjel huzó vadlibáknak, azok eltévesztik az irányt, s szanaszét kavarogva, rikácsolva menekülnek vissza, ahunnan elindultak. Még az állat is reszket tülle. És irgalom atyja, amikor a futkározó fénypántlikák belekapaszkodnak a repülőgépekbe, oszt veszettül ragyogtatják a vasmadarakat, akkor osztán inenn, onnan bömbölnek az ágyuk, pukkannak a levegőben a ... a ... tüzes poklát, hogy is hívják, régen vótam katona, elfelejtettem, de az isten-RUBY ERZSÉBET Ítélet hozzáképest urnapi körmenet, olyan rettentően iszonyatos valami. Most messziről, félelmetes mormolás, lüktetés, dohogás hallatszott Idősb. Varga István bement a házba, hogy ki hívja a fiát, a ház urát, a birtok gazdáját. Lassan, tapogatódzva ment az ágyhoz, ahol feleségével a gömbölyű Julival aludt. Kicsit nekilöttyent a bölcsőnek, de a mélyen alvó Janika csak tovább aludta az angyalok álmát, a poklok éjszakáján. — János... János te. Gyere ki, valami készül odakint. Nem tetszik néköm az a mormogás onnan Szeged felül. Valamit érzők! A fiatal gazda lassan, hogy a feleségét fel ne ébressze, föl kelt, s ki tapogatództak a házból s leültek a káposztás föld szélére, s onnan figyeltek, kíváncsisággal kevert félelemmel. Egy miatyánknyi idő múlva hatalmas zúgással egy sereg repülő sietett Szeged felöl. Mint az óriási mérges darazsak szálltak a veszettül kergető fényszórók között. Lehetett vagy harminc. — Ezök nem a mi repülőink, — állapítja meg a fiatal gazda. — De nem is némöt repülő, mert nincsen rajtuk az a fancsali kereszt. Orosz se lőhet, nem látom rajta a sarlót, közepibe a kalapácsot. De ni csak csikós a repülő farka. Csikosfarku repülőt még nem láttam. Az ódalán mög csillag! Most nagyot dobbant valahol e9Y ágyú, s a vészjelek őrjöngve sikítottak és megkezdődött a pokoltánc. Haragos vörös tüzek lobbantak a csillagok között s fekete füstlabdák pofozták jobbról balról a gépeket s ezernyi vékony, «megszakított fénycsik mutatta a kilőtt golyók útját. És a gépek zúgva suhannak tovább, egy fikarcnyit sem térnek el, a kiszabott menetirány vonalából. A borzalmas tűzijátékra kijött az asszony, a nagyobbik leány, s kezébe kapaszkodva minduntalan megbotlik az öt éves Jóska, hátul nyitott ingecskéjében fehéren gurul a harmatos füvön. Reszketve bujt össze a tanyai nép, s a szemük síkjára vetődött borzalom, belefurta idegromboló karmait a lelkűkbe, hogy életük végéig kísértse őket a rettenetes éjszaka. A úszó vasmadarak, már-már kikerültek a fényszórók vakító világosságából s a fityfirkéző golyók közül, de az utolsó, csikosfarku gépet eltalálták. Vagy tiz fényszóró kereszttüzében ereszke. dik alá, egyre jobban lángolva, s egy hatalmas dörejjel eltűnik a szatymazi határ mögött. A többi repülőgép zúgása már alig hallatszik, s a néma csend újból birtokába vette a pusztát, s a nesztelenül surranó fényszórók kék csikjában a halál fújta embercsontból faragott tilinkóját, s a reszkető csillagokból vércseppek hullottak. — Oda nézzetek, kiáltotta Julis, valami fehér ereszkedik le a földre. Oh Szűz Anyám, magyarok királynéja, ne hagyj el! — Ejtőernyő, — szól a fiatal gazda, a szél erre hozza mi felénk. Menjetek a házba! — parancsolja a gyerekeknek. Édösapám, hozza ki a kapát, vasvillát, mert ez ellenség, aki lefelé gyün a levegőbül. Ha én nem ölöm meg, ő fog bennünket rapittyára aprítani. Siessön kend édösapám, hamar hoz. za, én addig szömmel tartom! Az ejtőernyő lassan ereszkedik alá s a fényszórók fényében, mint egy óriási selyetagomba himbálódzik s a végén egy emberi alak csüng; kegyetlenül kidobva az övéitől, a bizonytalanság védelemkivüli ismeretlenségének kiszolgáltatva. A fiatal gazda lélekzetét vissza, fojtva, követi az ejtőernyő útját. Most nagyot huppanva esik le az ő lucernás földjére. Az ernyő, lassan omlik össze, s puhán terül el a földön. A rajta csüngő katona meghemperedik a lucernában és összehúzott lábai élettelenül nyúlnak el, s jobb kezével görcsösen kapaszkodik a frissen hűvös vetésbe. Idősb Varga János ziháló mellel szalad a vasvillával és kapával. —Siessön édesapám, hamar, hamar, amig föl nem tápászkodik. A fekvő katona, elkinzott nyöszörgéssel susogja: — magyarul — Vizet. Az ütésre emelte szerszám kiesik a kezükből, s szivükben az anya-A VÉR VÍZZÉ NEM VÁLIK«. nyelvük hallatára a vér csillingelve muzsikál: — Magyar, magyar! — Édősfiam, hát magyar vagy? — csodálkozott rá az öreg. — Jó estét kívánok, — szólt megint a katona, s lassan föl ült, s kezét nyújtotta. Két kézzel segítette fel a fiatal gazda, s a vér íratlan törvényének isteni parancsára izmos karjával magához ölelte, a kiállott izgalmaktól remegő katonát. A ház ablakán fény villant föl, s hivogatólag intett ki a csillagoktól és fényszóróktól visszaütő homályba, s Julis asszony már hozta is a kancsó vizet, mert dehogy is ment be ő a házba, mikor a párját titkos veszedelem fenyegeti. Ö is hallotta a magyar szóval kért vizet, s tüstént hozta is. Az amerikai katona egy haj-^ (tásra kiitta a kancsó tartalmát s amikor a két férfi hóna alá nyúlva vezette: a testére csatolt szijjakon csüngő nilon ernyő selyem uszályát maga után huzva, betértek a házba. A gyerekek riadt szemmel ültek föl a vackokon, s a katona szeme meg akadt a falonfüggő szent képen. Olcsó, vásári kép volt, naiv primitiv művészettel, talitarka köntösbe volt burkolva az Isteni Megváltó, de az arcán mennyei nyugalom és szelídség. Az amerikai katona levetette a sapkáját, s megállt a Krisztus kép előtt. Összekulcsolt kézzel, s előre bukott fejjel, rövid imát mondott, csodálatos szabadulásáért. A házbeliek mint a fészek szélére kiülő fecskefiókák, végig ülték a kemence padkát, s onnan figyelték a katona buzgó imáját. — Jaj nézze mán kend, — súgta az öreg Vargáné — hogy rösz~ két a lábszára, szögénynek! — Honne röszketne, ‘szén a vitéz is csak anyaszülte embör. Oszt a tüzpokol a földön is rettenetes végítélet, nemhogy még a levegőben. Mit értöd te azt? A katona fáradtan leült az asztalhoz, s lassan le vette magáról az ejtőernyőt s az levedlett róla, mint egy másik életet kezdő pillangóról. — Égessék el, apámuram, — még csak hamuja se maradjon, mert bajt hozna magukra is, ~ szólt a katona', s pár perc múlva, már vígan lobogott a kemencében a tengerentúlról'hozott selyem alkotmány. 9 — Itt maradsz nálunk édősfiam, a háború végéig, szólt az öreg. Ne félj nem 'árulunk el. A, magyar ilyet nem tösz. A fiunk löszöl. Akarod-e? — Köszönettel és halálig tartó hálával veszem, — válaszolt az amerikai katona. — Él-e még az édősanyád, édösapád? — Élnek szegények, s ha tudnák, hogy ilyen derék, Istent, felebarátot szerető emberek közzé kerültem, — megnyugodnának szegények.
