Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)

1944-12-15 / 12. szám

IO-IK OLDAL

“KRÓ NIK A"

1944. december 15.

Kánai menyegzőn

a "KRÓNIKA” részére Irta: FARKAS KÁROLY.

Elbeszélésem körülbelül igy szól, amint azt a régi dal mondja: "Volt egyszer valahol, tán Bethámiában, egy csodaszépszemü zsidó leány.

Ki olyan szép volt, mint akár egy festett kép, csodaszép, de mindig halovány.

Ahány orvost atyja elhivata már, megfizetve nincs oly drága ár.

Mind más orvosságot ir, de az arcon semmi pir, javulást hát mindhiába vár.

Szól a lány csak tudnék elpirulni.

Csak egyszer tudnék valaha pirulni még.

Küldj valakit, ki megsegít — Nagyég.

S jött egyszer egy keresztes vitéz, kiről azt mondták, hogy ördögöket üz. . .”

Node elmondom én ezt prózában:

Nagy menyegzőre volt készülődés Kánában, nagy ünnep^gre készült a zsidóság.

Az ifjú József nagy, boldogító melegséget érzett szivében, mert hát falubelijével ás álmai netovábbjával, a halovány és hűvös természetű Judittal együtt mehetett és lehetett a mennyegzpi ünnepen, mivel arra mindkettőjük családja hivatalos volt.

Hosszú volt az ut Kánáig, meg fáradságos is, de József nagy boldogságban nem érezte ezt. Fáradhatlan volt a széptevésben s mintha nem is lábakon, de szárnyakon járna.

Ha Juditot szomjúság epeszté, ő gyorsan, mint a gondolat friss vizet hozott a forrásból. Majd meg fügét teremtett a bokorból. Kinálgatta, udvarolta. Cyprusból, babérból, myrthusból legyezőt font és a perzselő nap hevétől óvta, legyezgette.

Ám Judit szivét mindezek csak hidegen hagyták. Nagyra becsülte a deli, okos ifjú Józsefet, de szerelmet nem érzett iránta, de senki iránt sem.

Nagy volt e miatt József bánata, szomorúsága, <Je nem mutatta, eltitkolta. Viselte fájdalmát nagy Istenben bízással, így értek be Kánába.

Másnap megvolt a nagy esküvő.

A zsinagógában a rabi fényes, nagy ceremóniák közt egybeadta az ifjú mátkapárt. Fény és áhitat honolt itt, de József szivét most, — mások boldogságát látva, — még inkább betölté a nagy fájdalom.

A násznép a zsinagógából a menyegzős házhoz vonult, hol megjelent az Ur is, Szüzanyjával.

Vígan folyt a lakoma, mindenki boldog volt és vidám, csak Judit volt szótlan és József ült távolabb nagy magábaroskadással. ■

Történt pedig, hogy elfogyván a násznép bora, a Szüzanya emlité ezt az Urnák.

És az Ur megjelenésével szentséggé emelé a házasságot és a vizet borrá változtatá,

A házasság lön szentség, s a szerelem lön az örökmécses, mely ennek áldoz, ennek ég.

Az asztalon álljon bőven a bor.

Kánában ez igy volt, de a bor elfogyott, és az Ur szavára vízből bor lön legott.

Föltűnt a násznagynak József lehangolása, hozzálépvén, vállára tette kezét és atyai szelídséggel kérdé:

— Fiam, miért vagy oly szótlan és bánatos? Miért nem vigadsz te is, mint a többi fiatal?

Felel József, de most már tör ki belőle a szomorúság, fájdalom:

— O, atyám, hogy mulassak én bánattelt szívvel? Azok mulathatnak, mert mind arájával vigad, de én, szegény, csak sirhatok, szenvedhetek s meghalhatok. ,

— Vigasztalódj fiam. Az imént Judit-tal láttalak, hát miért nem mulatsz vele? Vagy nem Judit az, ki szivedet boldogíthatná?

— Jó atyám, igen Judit az én életem fénye, de mi hasznom, ha ő hideg és szenvtelen?

Elgondolkozék a jó öreg és szóla:

— Fiam, higyj és remélj az Urban.

— Igen, szóla József, én hiszek atyám Benne! És áhítattal tekinte az Urra.

— Szól az öreg násznagy: fiam fogd e kelyhet. És a násznagy megtölté a kelyhet azzal a borral, amely az imént még viz volt, az Ur borával.

Igyál fiam és menj és kínáld meg Juditot is.

— O, atyám, Judit nem fog bort inni, sóhajtá József.

— Én mondom, — szqI az öreg, Judit inni fog. Inni, mert ez csodálatos ital.'

József megkínálta Judit-ot és csodák csodájára, a lány mohón emelé a kelyhet ajkához és fenékig ürité azt.

Az isteni italtól Judit kezd elpirulni. És valami kimondhatatlanul édes, boldogító érzés tölté be szivét. József vállára hajtá fejét és szeretett. Szerelemről suttogott. Majd boldog lerendezéssel fut atyjához és mondá:

— Apám megvan végre a legjobb balzsam ir, arcomon kigyult szerelmi pir..,

És az apa és József és mind a nagy sokadalom csodálkozának, Az öreg násznagy mondá:

— Aki az Ur csodálatos italát issza és hittel fordul hozzá, annak kérése az Ur előtt meghallgatásra lel.

És József és Judit boldogok voltak.

Az Ur megáldotta frigyüket és ők éltek hosszú, boldog és békés házasságban.

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET Sándor Petőfi

ONE THOUGHT TORMENTS ME

One thought torments me sore, lest I Upon a pillowed couch should die Should slowly fade like fair, frail flower Whose heart the gnawing worms devour: Or like the light in some void room,

Should faintly flicker into gloom.

Let no such ending come to me,

O God! but rather let me be A tree, through which the lightning shoots, Or which the strenous storm uproots;

Or like the rock from hill out-torn And thundering, to the valley borne!

When every nation wearing chains Shall rise and seek the battle plains,

With flushing face shall wave in fight. Their banners blazoned in the fight! "World liberty!"

Their cry shall be —

Their cry from East to West,

Till tryants be supressed.

There shall I gladly yield My life upon the field.

There shall my heart's last blood flow out, And I my latest cry shall shout May it be drowned in clash of steel,

In trumpets’ and in cannon’s peal:

And o’er my corpse Let tread the horse,

Which gallops home from victory’s gain And leaves me trodden ‘mid the slain.

My scattered bones shall be interred Where all the dead are sepulchred — When, amid slow funeral strains,

Banners shall wave o’er the remains Of heroes who have died for thee,

O. world-delivering Liberty!

Egy gondolat bánt engemet,

Agyban párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág:

Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll.

Ne ily halált adj, Istenem,

Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le. .. Ha majd minden rabszolganép Jármát megunva síkra lép,

Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: "Világszabadság!’'

S ezt elharsogják Elharsogják kelettől nyugatig,

S a zsarnokság velők megütközik:

Ott essem el én,

A harc mezején

Ott folyjon az ifjúi vér szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyudörej,

S holttestemen át Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S otthagyjanak engem összetiporva, — Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják.

Kik érted haltak, szent világszabadság!