Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-08-15 / 8. szám
4-IK OLDAL “KRÓNIKA" 1944 augusztus 15 RUBY ERZSÉBET ROVATA NEM NŐNEK A FÁK AZ ÉGIG Amikor a trianoni békeszerződés nagy Magyarországot megcsonkitva ravatalra fektette, —< soha annyi irrendenta mü: versekben, dalokban, az újságok hasábjain, a szószékekben és az iskolákban, nem zokogott, mint akkor. Fekete fátyollal bevont nemzetiszinü kokárdákat viseltünk s a lelkűnkben állandóan félrevert vészharangok sírtak. És ebbe a nagy fájdalomba belekapaszkodott még, a minden háborúkat követő befejezés, a nyomor. Physiologiai fejtegetésre méltó dolog, hogy: egyéni esetekben a különféle csapásokból eredő nyomor süllyesztőjében eltűnik minden akarat a jóvátehető cselekvésekre; eltűnik minden energiás remény, az uj és nagy megmozdulásokra. De: amikor a sorozatos csapások milliókat taglóznak le és az elvérzett nemzeten még egyet rúgva halálra ítélik, ott a gyermektől kezdve az aggastyánig mindenki megmozdul és az emberi akaratot, képességeket meghaladó mindenki megmozdul és az emberi akaratot, képességeket meghaladó erőfeszítéssel küzdenek 1 é t j o gosultságukért, iszonyatos megtorlásokkal, az emberi erények rovására Írandó véres bosszúkkal. Az előző világháború is igazolta a kegyetlen reakciót. És ott volt a hiba, mint mindég, amióta csak háborút visel az emberidén nog^ a MSZ'.l ' irtízémtlll ValOyctL-ták ki a kártékony konkolytól, hanem a bosszú borzalmas gereblyézel tisztogatták. A bűnösök, a bajok okozói mindég elmenekülnek védettebb helyekre a nép dühe elől, kik vérszomjas bosszújukat azokon töltik ki, akiknek soha semmi közük nem volt a véres kiruccanásokhoz. Az elmúlt világháború után is épen úgy keresték a bűnbakot, mint ma. Egy néhány felelőtlen elem, kik soha sem szenvedték végig a háború borzalmait, azok ordítoztak legjobban, hogy: — Meg van a bűnbak. A zsidók okozták a háborút. De most aztán megtoroljuk! Igen ám, de ehhez a megtorláshoz hangulatot kell teremteni, valami szálló igét, s mint a robbanó bombát a nép közé kell dobni, hogy a kedélyeket fölkavarják. Ezt a mérgező, de egyáltalán nem szellemes kiszólást, egy zalaegerszegi nagybérlő fia, egy Eigner nevű szeladon találta ki: — Még most sincsen Palesztinában? A Magyar Nemzeti Szövetség irredenta osztálya ezt az otromba jelszót nem fogadta el. Nem akarták, a magyar néppel, összetörött, generációkon át testvérekké fogadott zsidókat ezzel a kiutasító, idegennek deklarált irgalmatlan szavakkal megbántani. Eigner és társai szerint ezt a kiszólást kellett volna odadobni a derék magyaroknak, ha egyegy zsidóval találkoztak, hogy: — Még most sincs Palesztinában? Nem hangzott ez el egyetlen vidéki városban, faluban sem. Erre egy ismeretlen földalatti liga alakult, (hogy honnan vették reá a pénzt?) s ezek a szél-rózsa minden irányába szétküldték az alkalmazottaikat, hogy ezzel a jelszóval inzultálják a békés zsidókat. Facér mester legények, félben maradt egsistenciák és a munkakerülők, különösen a vasúti állomásokon ütötték fel ta-RUBY ERZSÉBET nyájukat, s ott szaglásztak az utazó közönség között. Naphoszszat söröztek a vasúti vendéglőkben, kártyázva nagyokat kurjongatva csapkodták a kártyalapokat, s ha befutott egy-egy szeíjply, vagy gyorsvonat világelöntő, fontoskodó arcokkal vizsgálták az utasokat, s ha egy zsidót láttak, rá csaptak mint a karvaly, lefricskázták a kalapjukat a fejükről s a meglepett szegény zsidóra reá ordítottak: — Még most sincsen Palesztinában? A szegény meglepett utas a váratlan inzultusra nem tudott hamarjában mit válaszolni. A villámgyors támadás, a védtelenség fekete örvényébe kavarta őket, s könnyes szemmel, zavartan hajoltak le a messzire gurult kalapjuk után. Egy forró júliusi napon a ceglédi pályaudvarra beszuszogott a' szolnoki személyvonat. A perzselő hőségben, vas-izü, langyos ártézi vizet áruló mezítlábas paraszt gyerekek egymást túllicitálva, teli tüdővel ordították: — Hideg vizet igyanak! Rongyos, mezítlábas, hat éves fiúcska, egy hatalmas vizes kannát cipelt, úgy hogy a kanna súlya fél oldalra dütötte vézna kis testét. Nem a kis fiú cipelte a kannát, hanem a kanna őtet. Az ordítozó kamaszok között cérnahangon selypítette: — Hidet videt idanak! És apró poros lábait ugyancsak kapkodta a naptól forró salakról. — Gyere ide kis fiam, —■ intett neki egy rokkant fiatal ember. Térdből levágott két lábának, két müláb a folytatása. Fiatal intelligens arcán végtelen szomorúság. Magas homlokán hullámos haja hátra fésülve. Ha nem támaszkodna két mankójára, egy kellemes, jól öltözött bankfiunak gondolná az ember, a magyar középosztály jellegzetes és utánozhatatlan kedves adottságaival. De igy a jól öltözött és ápolt külseje dacára is szánalmat keltő rokkant fiatal ember volt. A kis fiú boldog készséggel szaladt hozzá, s már öntötte is a maszatos pohárba a vizet. De a rokkant fiatalember egy pengőt nyomott a kezébe: — Soh’se fáradj fiam. Fogd ezt a pénzt, s menj haza eprészni. A fiúcska boldog örömében gyorsan sztrájkba lép: Ki borítja az egész kanna vizet, de a másik pillanatban úgy elrohan mint a nyúl, mert az egyik vasúti altiszt csillagszóros pofonokat igér neki, mivel a kiöntött vizzel pocsolyát csinált a betonnal szegélyezett perron szélén. A rokkant fiatal ember, két mankó között lógva, minden egyes lépésnél előre lökve magát, egyhangú kopogással belekottázta a közömbös világba: — Miért? Miért? Az étterem sarkában lévő asztalhoz ült, két mülábát az asztal alá nyújtva, úgy hogy a lecsüngő fehér abrosz el takarta azokat, s csak a vállas kisportolt felső teste látszott az asztal mellett. A két mankót a fal melletti székre tette, s egy pohár sör mellett várta a budapesti gyorsvonatot. Zsidó fiú volt. Mintha a fölből pattant volna ki, meg állt előtte egy magas kopott ruhás fiatal ember. Összeszoritott szájjal, kihívóan farkasszemet nézett a rokkant fiatal emberrel. — Mit akar ez tőlem? — gondolta magában a zsidó-fiu. És bátran, de mégis kíváncsian állta a néma támadást. A támadó hazafi szeme hasit, mint a balta. És sziszegve szűri ki a fogai közül: — Még most sincsen Palesztinában? A zsidó-fiu szeme megrebben. A nem várt gonosz szavak vissza dermedtek a szivére és bus, sötét koporsó lett a lelke. — Kérdeztem, miért nem felel? A rokkant fiatal ember szemeinek belső sarka nedves lett. Nem birt gyorsan felugrani és elégtételt kérni, mert a talpra állító energia; a két lába a hadvezérek jóvoltából, valahol az északi határszélen már gazdagon trágyázta a termő földet. Lassan, vontatottan megszólalt. — Tudja uram, sokat gondoltam én már arra, hogy számtalan hely van a nagyvilágon, ahová az ember bánatát elvihetné. De nézze, ezekkel a lábakkal az ember nem viheti nagyon messzire, — s fölhajtotta az abrosz szélét, mely alatt a két müláb meredten nyúlt el a kőkockák fölött. A támadó hazafi meghökkent és már másik meglepetés ütötte orrba: — Ezekkel a mankókkal sem tudnék olyan gyorsan Palesztinába menni, mint ahogyan ön szeretné, — s a székről felvett mankókat, magasra tartotta. A tolakodó hátralépett, meghunyászkodva elfordult, s lassan kifelé sompolygott. A zsidó-fiu fájdalmas mosollyal nézett utána s megdöbbenve látott a nyakszirtjén egy mély forradást. Utánna kiálltott a távozónak: — Vass Gyula, kamerád! A támadó villámsujtottan megállt. A lábai gyökeret verve, álltak mozdulatlanul. De nem fordult meg. A nagy öklü szégyen úgy hátba vágta, hogy a feje zúgott tőle. — Vass Gyula, kedves barátom, zászlós, 68-ik gyalogezred 3-ik zászlóalj, — kiálltott utánna a rokkant zsidó-fiu. — Vass Gyula megfordult* Kerekre nyilt szemeiben alázatos megadottság simult a megtámadott felé. Kutatva nézte az ülő rokkant katonát. Lassan, mint a hason csúszó eb, indult az asztal felé. Hirtelen szét tárta két karjait: — Klein Sándor főhadnagy ur! — Megismertelek a forradásról, ott hátul a nyakadon, amit egy ütközet után, lengyel földön Grabownó mellett én kötöztem be . s s —. . mert különben elvéreztem volna — vágott a szavába Vass Gyula, —- Főhadnagy ur, ez a szégyen meg öl. Hogy tehetem ezt Önnel szemben jóvá. A főhadnagy megfogta Vass Gyula kezét: .— Gyula, ezt ne tedd többet! Én tudom, hogy van konkoly közöttünk, épen úgy, mint ti közöttetek is. Te én velem odakint a fronton egy tétre adtad az életedet, ugyanakkor, mikor itthon a hadi uzsorások tollasodtak. Miért szenvedjen egy néhány gaz fickóért, az ártatlan több ezer?, Egyik embef sem felelős a másikért. Gyula, ez a dolog nem méltó hozzád! Nem méltó, mert ott hátul a nyakadon stigmatizálva vagy, hogy az életedet ajánlottad föl édes egy hazádért* Én tudom, ez nem csupán a te bűnöd, hogy tajtékozva keresitek a bűnbakot. Nem a te bűnöd. Ma az idő vétkezik mindnyájunk helyett, s nekünk embereknek kell le vezekelni az idők vétkeit* Én már vezekelek, megcsonkitott testemet vonszolom, ki tudja meddig. Te is vezekelsz. Ugye ha esős idő közeledik, nem birod a nyakadat fordítani? Emlékszem, a hadikórházban, ha időközönként megmeredt a nyakad, hát őrjöngtél, s megfogadtad, hogy a háború okozóit a két kezeddel fojtod meg. Amint látom, ezt a fogadalmadat rajtam is gyakorolni akartad, a másik áldozaton. Na mindegy, az a fő, hogy láttalak kedves kamerád, s most velem tartasz egy borjú pörkölttel, — s mankójával megkopogtatta az asztalt: — Pincér! Két pörkölt, két spriccer. És az étterem nyitott ajtóján keresztül a bársonyos kék ég mosolyogva ragyogott be hozzájuk*
