Közérdek, 1914. július-december (7. évfolyam, 27-37. szám)
Érmellék, 1914-07-04 / 27. szám
KÖZÉRDEK ÉRMELLÉK“ melléklete 1914. JÚLIUS. A mindennapi élet zajából kedvesen csendül ki egy név: „a mi jogász-főhercegünk“ neve. A hangsúly a büszkeségünket kifejező szócskán van, mert íme a feledhetetlen Palatinus fiának a dédunokája is szivünk szerint a „mienk“, — a magyar nemzeté, — mint ahogy a „mienk“ az édes apja is örökké, a mienk dicsőült nagyapjának az emléke is. Pedig nagy szó ám a magyar nemzet szeretete; nagy értéket jelent annak akit, a magyar nemzet egyszer a szívébe fogad. A magyar történelem erről csodákat regél. És mintha egy ilyen patinás, kedves, amolyan „Vitam et sanguinem!“-féle jelenet elevenedett volna fel újra a budapesti jogi egyetem egyik második emeleti vizsga termében, ahol József főhercegünk idősebb fia, József Ferenc, a második jogi alapvizsgát letette. A szőke, rendkívül kedves megjelenésű, fiatal korához képest nagyműveltségű és művészi tehetségű főherceg katonai nevelője, Kratochwil alezredes társaságában jelent meg a nyilvános jogi vizsgán, melynek professzorai Földes Béla, Láng Lajos és Kmety Károly voltak. Az egyetemi ifjúság zsúfolásig megtöltötte a vizs: AfMI JOGÁSZ-FŐHERCEGÜNK. JÓZSEF FERENCZ FŐHERCEG. gatermet, — hogy tanúja legyen a nem mindennapi examennek. De ez nem csupán kíváncsiság volt. Valami több, valami értékesebb annál. A magyar ifjúság lelkében ugyanis ott ég az öregek, az ősök vágya és lelkesedése: bárha volna nekünk valakink, akit nagyon szeretni tudnánk . ..» És ez a vágy, ez a lelkesedés spontán éljenzésbe tört ki a hallgatóságból akkor, amikor a fiatal főherceg preciz feleleteit a tudós professzorok „egyhangú kitüntetésre“ klasszifikálták. Ez a magyar szív őszinte megnyilvánulása, amelyről a napi krónikás a következő jellemző sorokat írta meg a fenti alkalomból: „A diákok egetverő éljenzésben törtek ki, a főherceg kissé elvörösödött, talán a nyári szabadságra gondolt. Néhány lelkesebb jogász pedig a következő felkiáltással igyekezett a főherceget ünnepelni: — Éljen a mi szeretett, egyetlen főhercegünk 1 És ezzel a vizsga véget ért. A főherceg az alezredes társaságában úgy, amint jött, gyalog elsétált.“ És nekünk ez olyan jól esik, hogy így sikerült „a mi“ jogász főhercegünk vizsgája. FALUSI TÖRTÉNET. Irta: POLGÁR GÉZA. Szitáló esőben hajtja a szekerét Csűr István a széles országúton; megy az orvosért a városba, mert az asszony nagyon beteg. Az ég borult egészen, de az eső csak nem akar leesni; úgy porzik a levegőben. Amint a szél aztán lódít egyet a levegőn, akkor érzik csak erősen a nedvesség. Siri csend honol az egész róna- ságon. Az út mente mindenütt tarló. Itt-ott zöldéi még egy tenyérnyi fű, amelynek apró szálain gyöngyszemekhez hasonlóan tündökölnek a fönmaradt vizcseppek, mintha oda permetezték volna. Mintha könnyeznék a szépséges nyár elmúltán. Az egész természet búbánatos, méla hangulatot kelt, olyat, hogy az ember a fájó érzéstől szinte nyugtalankodik. Belefészkelődik a lelkületébe a komor hangulat metsző fájdalom képében és sehogyan se tudja onnan kiűzni. így halad Csűr István; szép, szálas, egészséges alakja összegörnyedt a bánattól; szegény, a kemény télre gondolt és elfacsarodik a szíve, ha eszébe jut a nagy hideg, amelyik már-már a küszöbön ólálkodik, beteg felesége, három kis gyereke, meg a nagyobbik, a Juliska, az eladó. Ami élelmet betakarítottak, az bizony kevéske, nagyon csinján kell vele bánni. Pénzecskéje is kevés van és így sokat kell az idén nélkülözni. De csak legjobban sajog a szíve, ha az asszonyra gondol, aki gyönge, akit az az átkozott szárazbetegség kínoz egyre, azért is viszi el az orvost, az asszony óhajtotta, hátha tud rajta segíteni. Ahogy Csűr István beért a városba, delet harangoztak. Peddig reggel indult el hazulról. Sürgött- forgott a sok nép, vihogva, beszélgetve boldogan és az ő fájdalmát észre nem vette senki. Ahogy az orvos háza elé ért, leszáll a kocsiról, kimarkolt egy csomó szénát, a lovai elé teszi és aztán félénken bemegy. — A tekintetes orvos urat keresem, mer hogy az asszony beteg vóna ... — szól az elébe jövő cselédhez. — No csak várjon, szomszéd, mindjárt szólok neki, mert éppen ebédel. — Igönis, kérőm alássan — és forgatja a kezében balról-jobbra az ünneplő pörgekalapját. Így telik el egy félóra. Amikor sokallotta nagyon Csűr István a várakozást, félénken odasompolyog a konyhaajtóhoz. — Mondok, hogy a tekintetös orvos úr tán már mögebédölt, gyühetne-é ? — kérdi nagy félénken. Ekkor kinyílt a szobaajtó és dr. Kár Félix orvostudor beszólitja Istvánt. — Hát mi járatban van, bátyám? — Beteg az asszony, — véli Csűr István
