Közérdek, 1914. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

Érmellék, 1914-05-30 / 22. szám

2 AZ OTTHON Í914 Holdfényes tenger* Irta : Szekula Jenő. Fekete füstfelhő borult a tenger fölé. A tudós szemüvegét jobban az orra fölé tolta, hogy távolabbra lásson. — Az ott Durazzó, — mondotta a messze keleti part felé mutatva. A sűrű hajnali ködben alig lehetett valamit látni. — Ókori nevén Dyrhakium, — magyarázta a tudós. Nevezetes hely. Az ókor legnagyobb csatá­jának előjátéka dőlt el itt. Julius Caesar itt tartotta körülzárva, ebben a sziklás egérfogóban, Pompejusnak éppen kétszer akkora hadseregét. A nő nem figyelt rá. — Caesar katonái is sok megpróbáltatásnak voltak kitéve, — mondá a tudós mindjobban nekilelkesedve. Kenyerük nem volt. A föld sziklás és kopár. Köröskörül minden learatva. A nő elmerengve nézte. — A dicsőség és a szerencse hirnökei, — magyarázta a tudós. A görög hajósok jó jelnek tartották. A nő idegesen tépdeste a zsebkendőjét. — Éhes vagyok, szólt ásítozva. — Vonuljunk akkor le. Talán már van reg­geli. No jöjjön, Volumnia. Az asszonyt tulajdonképpen Vilmának hívták — de a tudós Volumniának szólította, — álmo­dozó és antik képzetekhez szoktatott fantáziájával. A nő magas volt, karcsú és igézetes jelenség, a haja szőke, de már egy árnyalattal a vörös felé, mint a fonott üveg vagy a megolvasztott és finom selyemszálakká sodort arany. Széprajzu, de hosszú és vékony szája, nagy élvezetvágyat és falánkságot árult el, mint az óriási ragadozó halaké, amelyek széttépik vagy fölfalják a férfiút, aki az útjokba kerül. A tudóshoz nem szere­lemből ment férjhez, hanem mert a családja kivánta s mivel talpazatul szolgálhatott gondtalan és vidám és könnyelmű életmódjához, amiről Melegen elbúcsúzott egykori tanítványától s feleségével fölvonult ismét a födélzetre. . — Ki volt ez az érdekes ember? — kérdé Vilma. — Érdekes ? — Ugyan. Tökfilkó. Nézted volna meg jobban a koponya-alkotát. Olyan, mint valami leborotvált dinnye. A szeme zavaros, kerek, üres és meredt nézésű, mint a halaké. De különben is ismerem. A legnagyobb szamár volt valamennyi osztálytársa között. Vaspőröly- lyel sem lehetett volna egy kis tudást a fejébe verni. Azért is nem mutattam be neked. Néni szükséges minden ostoba és üres emberrel meg­ismerkedned. S kétségtelenül csak untad volna magad a-társaságában. — Unatkoztam volna, — felelte az asszony vontatottan. S míg az aranybavesző kéklő messzeségbe nézett, arra gondolt, hogy a fér­jénél jobban nem tudná őt untatni senkisem. *.. Fehér fényözönben úszott a tenger a hold kábító ragyogásában. A tudós felriadt álmából. t.íuKLj'cn u nuzvcn. iviugyururszugi etetni nrzseuci — na™ Edith, herceg Astuto Györgyné, Astuto baba, Szemző__Valerie, Szemző Aglae. A nő finom, fehér kezét halovány ajka fölé emelte. Alig bírta elfojtani ásítását. — Bár hússal el voltak látva. Kecske mindig akadt bőven a balkáni hegysivatagon. De a római katona inkább növényevő volt. A sereg veszedelmesen éhezett. Már-már fellázadtak. Ekkor egy katonaorvos felfedezett valami chara nevű vízinövényt. Rájött, hogy abbólpompás kenye­ret lehet sütni. A chara sűrűn termett a mocsaras tengerparton. A kenyérkérdés meg volt oldva. — Érdekes, — mondotta az asszony, — de a szava ásításba fűlt. — Ennek a hitvány növénynek köszönhette Caesar, hogy győzni tudott. Milyen különös 1 Róma sorsa és a világtörténelem, ezen az isme­retlen vízinövényen dőlt el. — Furcsa, — mondotta az asszony, csak éppen, hogy valamit feleljen. — Mai napig sem tudjuk, hogy mi az a chara, — mondotta ä tudós elmerengve. Talán buglyos tátaján volt, vagy vadsárgarépa. — Nézze a halakat! — kiáltott fel hirtelen az asszony. A hűvös hajnalon most néhány delfm bukott fel a hajó körül s vad iramban úsztak versenyt a sebesröptű gőzóriással. Pillanatokig magasra röpültek fel a levegőbe, hogy továbbsuhanjanak hullámos ívben. szűkös gyermekéveiben s örömtelen lányságá- ban sokat álmodozott. Egyébként az urát rend­kívül ostoba és korlátolt embernek tartotta, bár ez tanár volt az egyetemen és filológiai érte­kezéseit külföldi tudósfolyóiratok is nagy elis­meréssel szokták emlegetni. A reggelinél egy kerekarcu, kis angolbajuszú és rövidrenyírott hajú fiatalember meleg tisz­telettel üdvözölte a tudóst. — Jó reggelt tanár úr. A tudós kissé idegenkedve pillantott föl. — Van szerencsém ... ön ugy-e ... izé ? — Kemény Gábor vagyok. Valószínűleg már nem ismer. Tanítványa voltam ezelőtt tizenöt évvel, mikor még a gimnáziumban tanított. — Ahá, Kemény, — mormogta a tudós. — Igen. Most már tudom. De kissé rosszul mél- tóztatott tanulni. Állandóan hadilábán állott a latin grammatikával. — Igen. A professzor úr meg is buktatott. De ezt nem szemrehányásként mondom. Isten ments. Talán ez volt a szerencsém. Mert az apám kivett az iskolából. Ma már szálloda­tulajdonos vagyok és így többre vittem, mintha megbarátkoztam volna az akusativus cum infinitivo szerkezetével. — Úgy! Rendkívül érdekes, — mormogta a tudós. Kitekintett a nyílt ablakon. — Milyen gyönyörű! — kiáltott fel bűvös elragadtatással. Ez már a görög tenger. A szi­getvilág. Ahol életre támadt Odisseus regevilága. A sugárzó világosságban fehér alaktalan tömeg vált ki a vízözönből. — Talán Ittakának sziklás partja, — sut­togta a tudós elmerengve. Lázasan öltözködni kezdett. És nyomban a felesége keresésére indult. De a nőt nem találta sehol; a kabinjában és a hajó éttermében is hiába kereste. — Bizonyosan fenn van megint a fedélzeten, —- gondolta a tudós. Nagy érzéke van a ter­mészeti szépségek iránt. Éjjel egy óra volt. Még mindenki aludt. A hajó mintha kihalt és néma lett voíná egészen; vagy ha élettelen tetemeket szállítana csak, — amint vak lihegéssel száguldott a sistergő víz­tömegek fölött. A tudós messzire kihajolva a Korláton, pilla­natokig gyönyörködött az ég a tenger és a víz tündéri játékában. — Mintha nercidák suhannának el fehér hab­ruhában a holdsütötte vizen, — mormogta költői áradozással. Valóban igéző éjszaka volt. A sziget tündéri olajfáinak zúgása, szinte idáig zengett a szélben.

Next

/
Thumbnails
Contents