Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1913-02-01 / 5. szám
2-ik oldal. közérdek; február 1. 5-ik szára. [I Ruhái fest és vegyileg tisztit Hantid Sámuel villany- é9 gőzerőre berendezett intézetében = Nagykároly, Kölcsei-ut I. = a római kath. templom mellett. Alapittatott 1902. Telep; Petöfi-ut 59. vülről jövő segítség csak ideig-óráig való, az igazi megoldás az lesz, mikor a nagy reformok után a vidéki színészet más alapokra lesz felépítve. Akik most az átmeneti időben vannak, azoknak a legkellemetlenebb ; de az lehet a vigasztalásuk, hogy a világ for- gandőságában és fejlődésében minden intézménynek megvolt a maga válságos nehéz ideje. Szenzációs újdonság:! Royal kávéház ban minden szerdán, csütörtökön, szombaton és vasárnap mozielőadás tar tátik. Változatos műsor! J£íg” Belépti-dij nincs! A nagyérdemű közönség jó- akaratu támogatását kérve, vagyok kiváló tisztelettel: Braun Márton tulajdonos. A mademoiselle. Irta : Özv. Kertessy Paikovichné Gaái Gábriella. Arról az ezer meg ezer névtelen teremtésről van szó, alá mint kisasszony, mademoiselle és miss néhány évtized óla egészen külön oszlálga lett a társadalomnak. Régebben ismeretlep fogalom volt a made- j moiselle. Kiválóan előkelő házaknál, a hol az etikett és az anya társadalmi helyzete úgy kívánta, fogadtak csak nevelőnői, akire a serdülő leáng utolsó kiművelését és felügyele-! v tét biztálc. Es mert a francia nyelvnek és szó-' | kasnak akkoriban megbecsülhetetlen értéke volt, divattá vált, hogy a gouvernantet, ép úgy, mint a többi fényűző cikket, Franciaországból szerezzék be. Egyszerű, polgári körben mit sem tudtak erről. A szülök maguk nevelték (gyermekeiket, ahoyy tudták, vagy akarták és a jó, vagy rossz következményekért ma- guk voltak felelelösek. Ha látjuk manapság, mennyire fárad minden jobb család, hogy egy-egy mademoisellett, vagy mist alkalmazhasson gyermekei mellett, hát egy kissé gondolkozóba esünk. Mert hát csak két olca lehet annak, hogy a mostani anyák nagyobbrészt lemondanak gyermekeik neveléséről : vagy visszariadnak a fáradságtól, vagy pedig beismerik, hogy e kötelességük teljesítésére nem képesek. Ez a két magyarázat pedig egyformán szomorú. Pedig hányszor hallhatunk az asszonyok között ilyen kifakadási: * —• Fogalom 3incs kérem arról, mennyit kell elszenvedem a kiasszony miatt ! Egészen elhanyagolja magát; a ruhája, a szobája rendetlen és még egy szobaleányt kellene fogadnom, mert a leányom maga is hozzászokik a hanyagsághoz. Hanem tisztességes és erkölcsös teremtés és végtére ez a fő a gyermekeknél. — Ez még semmi az én missemhez képest — mondja egy másik asszony. Az egy követelő, kacér teremtés azonkívül. De hát uqy ért a gyermekek ápolásához, hogy teljesen rábízhatom magamat. Belátja, hogy végre is ez a leg's fontossabb. De ha asszonyaink olyan nagyon jól tud!- \ ják, mi a legfohtossabb gyermekeikre nézve, nem gondoskodha tnának magok is róla ? A. yyemlékszobában sem kényszeríti senki a jómódú asszonyt a durva munkára, ; Ne fürössze a gyermekeit, ne főzzön nekik, ne j foltozza ruháikat, de ne helyettesit, te,sse mayát idegenekkel olyan dolgokban, amelyeknél az anyát nem pótolhatja senki. Szoros kapcsolatban van gouvernante kérdéssel és nagyon is fontos: vájjon együtt étkezzenek-e a gyermekek a szülőkkel ? Ezen sem vitatkoztak .régente. A gyermekek a szülőkkel együtt ültek az asztalnál, hogy a jó modort és viselkedést elsajátítsák. Az igaz ugyan, hogy az én gyermek időmben nagyon is korlátozták a szólásszabadságot. De ha elmaradtak az ebédnél azok a beszélgetések, a melyek a gyermek fogékony lelkére károsak és a házasfelek csúnya civódása, amelyekről a gyermekeknek tudnia, sejtenie sem lenne szabad, ezzel csak szülőiknek nevelői lettek a gyermekek. Nagyobb baj m mapság a nevelönő jelenléte. Mindeneseire kellemetlen, ha a család asztalánál eyy idegent kell megtűrni. De aki gyermekeit az ebéd ide- j jen maga, mellett akarja látni, annak ezt a kényelmetlenséget el kell viselnie. Es kisasszony mutatja rney, hogyan kell a kanalat tartania, ö adja a gyermek kezébe a kenyérszeletet, ö enged meg, vagy tilt el valamit, a szülök pedig nézik némán és belent/ugodnak intézkedéseibe, ha engedelmeskedni akarnak annak a szigora törvénynek, hogy a gyermekszobában csak egg vélemény uralkodhatik. Ilyen kényelmes módon hárítja el magáról a szülő a felelőséget. És ha a. gyermekszívnek ártatlan kívánsága, amelyet olyan könnyít kielégíteni, teljesedik, akkor az édes jó kisasszony okozta az örömet, neki nyújtják a pici eperajkakat csólcra, az édes anya pedig elhalasztotta azt a végtelenül jól eső érzést, amely különösen akkor ébred bennünk, amikor• ártatlan gyermekek vágyát telj esitettük. Ö csak az ujongást hallja, amelyet el nem viselhet, amely ide- gesssé teszi, A rendkívül nagy mértékben beállott keresleti, miatt természetesen kevés a jóravaló használható nevelönő. A legtöbb leány na ti, ha vizsgázott is, csali felületes a tudása, műveltsége, ami a gyermekekre még károsabb, mint az egyszerű bevallott tudatlanság. De a kisasszonynak tudásával mindenáron imponálnia kell, a szülőknek ‘pedig akik boldogok abban a tudatban, hogy megbízható helyettesük van, sokkal kellemesebb, ha felserdült gyermekeiket, kiváncsi kérdéseikkel együtt a kisasszonyhoz utasítják. Néniéig nevelönő azután nagyon is jól ért ahhoz, hogyan tegye magát néljutott, hogy neki jó ideje volna összeszednie a sátorfáját. Végignézett a megmaradt portékáján. Az asztalon néhány tábla szappan feküdt; a sátorkarókon öt-hat köteg gyertya lógott mindösssze is. A többi elkelt mind. Jó vásár volt; Bábonyi uram nyilván nagyon meg lesz majd elégedve. S miután mindezt számon szedte, az asztalfiókból a zsebkendőjébe öntötte a vásári bevételt. Négy-öt marék bronz-, nikkel-, és ezüstpénz volt, közötte elkeveredve egypár papiros is. Összekötötte a kendőt, betette a táskájába, amit aztán közömbös megszokottsággal a karjára akasztott. Hazafelé készült, de észrevette Párnák urat a sátor elölt. Az ezüstfogós botjára támaszkodott és Terkát nézte. S mikor a leány fölpillantott, köszönt neki. Nyájasan és udvariasan, mint mindig. — Na hát, Terka kisasszony! Jó vásár volt ? Terka mosolygott. — Köszönöm, nagyságos ur, meglehetős. , Vénülő piperkőc volt Párnák Boldizsár. És gazdag. Legalább annak látszott, noha erről sok mindenfélét pletykáltak. De az aranylánc, a meltü, a fogat a kisvárosban a pletykát is megcáfolja. Az aranyborjú a becsületes vidék lelkén jobban uralkodik, mint a nagy városén. A nagyvárosnak sok bál- i ványa van, a kisvárosnak csak egy: a pénz, a vagyon. Párnák Boldizsár a zsebéből kis 1 ékszerdobozt vett elő és a leánynak nyújtotta. — Nézze csak. Én is vettem ám valamit! Terka kinyitotta a dobozt; pompás brilliáns aranygyűrű 'volt benne. S a gyémánt nyugtalan tüze, száz kápráztató színével a1 leány szemébe villant. Az ujja között megforgatta az ékszert s a szeme akaratlanul együtt játszott annak ragyogásával. Finom rezgésével szinte összefonódott a lelke, mintha titkos, babonás kapcsolat pókhálóját szőtte ! volna köréje valami láthatatlan hatalom. El- I pirult, mialatt szelíd szemének ártatlan tükre megzavarodott. Talán nem is tudta, hogy só- i vár sóhajtás tört elő kinyílt ajakán. — Oh, be gyönyörű! Őh, be fölséges ! Párnák ur mosolygott. — Nem próbálja föl ? — kérdezte. — Azt ! hiszem, éppen a maga kis fehér újára való, Terka . . . A leánynak reszketett mind a két keze, mig fölhúzta. A szive izgatottan dobogott. Már az ujján volt a gyűrű s kinyitotta a I kezét, távol 1 ártotta meg közelebb húzta és forgatta, jobbra, balra, mintha valami boszorkány táncot járna a kőből feléje sugárzó fényes, ugráló, tüzes színekkel, melyek ragadták magukkal. A férfi gyönyörködő tekintetével kisérte a leány mozdulatait és kissé rekedten suttogta feléje: — Tetszik ? kis Terka! Magának szántam. A leány elsápadt. Fölvetette a fejét és a férfira nézett. És egyszerre úrrá lett rajta valami szorongó érzés. A férfinek a szemében ugyanazt a színes, ugráló tüzet látta, ami a gyémántból feléje szikrázott. Megijedt. Olyas-1 mit érzett, mintha a férfi szeme és az a bü- I vös kő egyetértene s gonosz és fondor szövetségben volna . . . Idegesen, kapkodya rán-, gattta le az ujjáról a gyűrűt és izgatottan, I sebtibe, szinte belegyiirte a tokba. Aztán a j j gyűlölet durva, merev kézmozdulatával lökte ! oda Farnak elébe. — Tegye el. Nem kell. Csúnya. Ugy fénylik, mint az ördöd szeme. Az ékszerre mutatott, mintha arról beszélne, de a Farnak szemére értette. A férfi nagyolt nevetett. — Az ördög szeme ? Milyen az ? Pedig ugy illik az ujjára, kis Terka! Ha mást gondolna . . . Talán holnap . . . A leány összeszoritotta az ajkát és nem felelt. Föl se tekintetett. A hón alá kapta a megmaradt portékáját és gyorsan sietett ki a sátorból. A Párnák köszöntésére a fejét lesütve, biccentett. Aztán szintén' futott hazáig. Ledobta a csomagjait és egy szappandarabbal megmosta a kezét, mintha piszkos lett volna. Pedig olyan fehér volt, mint a hó. Nem is vacsorázott, azt mondta, hogy nagyon fáradt. Alig várta, vagy elbújhasson fehér ágyacskája párnái közé. Lehunyta a szemét, de elaludni nem tudott. Mindig a gyémántot és aférfi szemétllátta a sötétben, sza- gatott szendergése közben a kettő összekeveredett előtte, és a tűz fölött, mely a szemébe káprázott, sötét, fekete arc körvonalai : rajzolódtak. Az ördög arc vigyorgott rája s Terka imádságba fogott. De minduntalan 1 megakadt. Kinyitotta a szemét és sokáig bá- I múlt az éjszaka sötétségébe. Nem látott sem mit sem s akkor megint lehunyta szőke pilláit. És az ördög szeme tüsíént ott termett előtte. A gyémánt ravasz, hideg lángjáéi szemébe villant s mintha a fényé egy szót lobogott volna a sötötségbe. — Holnap . . .
