Közérdek, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-25. szám)
1913-03-29 / 13. szám
1913. március 29. 13-ik szám. KÖZÉRDEK 3-ik oldal Hj "CT IP o k: !! nnas MÁSNAP ■■■ „LUNA“ VIZET IGYATOK. A „LUNA“ kénes ásványvíz nagykárolyl fölerakata SCHNELL IMRE czégnél van. ha ott virítana a sok tarka virág az oszlopon, hogy vidítsa, szépítse az utca sorát. A gondozása, öntözése sem okozna megterheltetést a köznek. Kötelességévé lehet tenni a mellette lakóknak. Szívesebben is teljesítenék, mint pl. a járdasepregetést. A fák védelme, virágok kedvelése sokkal nagyobb átalakító hatással van az ember lelkületére, mintsem a felületesen értékelő gondolná. Egész népfajok, nemzetek jellemét, erkölcsét határozza meg az a tulajdonság, hogy kedveli és termeli-e a virágot ? Tanulságos ellentétet szolgáltat erre vonatkozólag keletnek két testvérnépe, a japán és a kínai. A fejlődés mai fokán e két nép óriási különbségeket tüntet fel, noha alap- tulajdonságaik egészen azonosak. A babráló türelem, kitartás, igénytelenség, formaiságok, ceremóniák kedvelése, nagy kézi ügyesség stb. egyaránt tulajdona mind a két népnek. Mig azonban a skatulya tisztaságú, madárdalos, virágos japánházról már az unalmas- ságig sokat hallunk, épen olyan általánosan ismertek a bűzös, piszkos kinai hajlékok a kidobált szennytől járhatatlan kinai utcák. Minden japán virágos kerttel veszi körül a flázát, a kinai agyagból vert fallal, melyen belül embermagasságig gyűl meg a szemét. A kétféle, nyilvánvalólag igen különböző környezet hatása egész világgal választja el a két népet egymástól. Még a kézi munkáikon is, ahol pedig mind a két fajnál egyformán fejlett kézi ügyesség látszik főkelléknek, a kínainál csak rafflnáltságnak tetszik az, ami a japán munkának oly kedves bájt, finomságot kölcsönöz. A japán csöndes, a kinai lármás, tolakodó és a bicskázásra hamar kész, akár a szolnoki kubikos. Vajon ha Kínának sikerülne a piszkot kiirtani falai közül és a néppel a virágot, a szépet megkedvelteim, ezek a vad erkölcsök ntm sze- lidülnének-e ? Bizonyára igen. Az a kérdés, hogy vajon a mi népünk japán-e vagy kinai. Bizony inkább kinai. Nagyon sok tennivalójuk van még iskoláknak, városoknak abban az értelemben, hogy népünk szépérzékét fokozzák. Mert a szépérzékből kevés annyi, hogy a szép muzsikaszót szeretjük, — kivált bor mellett. Nagyon sok dolog van még ezen kívül, amire a magyar ember szépség dolgában nem kényes. Talán legkevésbbé kényes a háza tájára. A szekérről lehullott szalma, meg csutka 3 évig is rothad a ház előtt, mig végre eltűnik a föld színéről. Kínában járó magyar nagyon sokszor kénytelen pocsolyás alföldi falukra hazagondolni a nagy hasonlóság miatt. Ez a szomorú dolog. Nem szabad ezt a kérdést nemtörődömséggel fogadni, hiszen a nép lelkületének átalakulása az eredménye annak ha utcáinkon meghonosul a virág, minden téren zöldéi a fű és a fák lombosodnak. Következő számunkban próbálunk megpendíteni egy pár eszmét, melynek megvalósításával közeledhetnénk az óhajtott állapothoz. Műtrágyákat kisebb és nagyobb mennyiségben legjutányosabb napi árban ajánl: Weinberger Ferenc Nagykároly, Széchenyi-utca 29. Gyermeket vegyenek! Nem tudok szabadulni egy képtől, melyről a napokban olvastam egyik vidéki lapban. A korzón : suhogószoknyás, bársonykabátos gazdag nők forgatagában, vékony, beesett arcú proletár asszony küzködik a felcsukló könnyeivel és szánalmat kolduló hangon mondja a járókelőknek: —- Gyermeket vegyenek! Eladom a gyermekemet . . . Kicsi, fázós, két éves gyermek kapaszkodik vásott szoknyájába és bámuló gyermekszeme meg sem rebben,, csöpp agyát meg sem rázkódtatja a gondolat, hogy ö most valóságos árucikk lett az élet vásárjában s hogy szegény, földhöz ragadt anyjának erre a trükkre kellett vetemednie, hogy a bársonyos dámák észrevegyék . . . Gorkij-sö- tétségü jelenet. Rendőr jött, az asszonyt bekísérte, a gyermek pedig bejutott a patronázsba. Helyes, történt pedig az eset nem valamely párisi külvárosi utcán, még csak nem is Budapestnek nyomor-negyedében, hanem egy magyar vidéki városban, ahol, mint mondani szokták, még mindig szép az élet. Hát csakugyan szép, az ördög vigye el. Es szép intézményei is vannak a jótékony-egyesületeknek, amelyek — tisztelet az egy-két kivételnek — papiroson és elnöknői, főtitkári szónoklatokban valamennyien preventív oltalmazol a mocsárbakerülésnek és a bűnbe való züllésnek. Mert gyönyörű is az a jótékonyság, amelyet most éppen azon módon űznek, mint a szegény Beniczkyné Bajza Lenke regényeiben, délelőtti és zsurelötti szórakozásul unatkozó kegyelmes asszonyoknak, megélhetési menedékül is szineku- rául letörött csemetéknek, színes statisztikául jól élű társadalombölcsészeknek és hálás anyagul a nyomor szenzációszomjas riportereinek. Üzletáthelyezés. Május 1-én női-, férfi- és gyermekruha raktáramat Véber Tibor ur házából Igaz Károly ur házába a „Fekete Sas“ gyógyszertár szomszédságába helyezem át. Addig is az összes áruimat (tekintettel az elköltözésre) mélyen leszállított árakban árusítom el. Rákóczi-utcai lakházam május hó; 1-töl kiadó, esetleg eladó- Tisztelettel: Szabó 14álmán. Ugyancsak május l-töl kiadó a Wéber Tibor ur házában birt jelenlegi üzlethelyiségem is. veiében ezt irta. Talán még a házasságun-: kát is semmisnek monták volna ki s hogy ezt elkerülje, ezért halt meg. így talán nem bolygatják. — A gazember 1 Hazugság volt a szerelme is ! Sárika tiltakozott. — Nem, nem, az nem. Higyje meg igazgató ur, az nem. Hiszen odaadta érette mindenét, amije volt: a becsületét, az életét .. . Megtörölgette könnyes szemét. S a férfi nem mert, nem tudott ellentmondani. Elgondolkoztak, hosszasan mindaketten. A Verő Tivadar szép, férfias arca meg-megrándult, mintha visszaszorított érzések zaklatnák a lelkét. Megsimogatta haját jobbról, balról, talán, hogy a negyven év csillogó nyomát, a deresedő hajszálakat lefésülje onnan. Sőt a hangja is reszketett, amikor megkérdezte : _ lm — És most, Sárika ? Most ? Az asszony föltekintett rája könnyes két szemével. Olyan volt éppen, mint ,azelőtt, olyan leányos, olyan kis semmiség. És hidegen, a régi száraz, hivatalos hangon igyekezett felelni, de sehogy sem sikerült neki. Minduntalan belecsuklott. — Hát most visszajöttem, kedves igazgató ur. Hogyha lenne itten hely a számomra megint. Ha tovább küzdhetnék megint, hogy is mondjam ? Az álmaimért. Igen. Ha újra kezdhetném megint, élűiről . . . Az igazgató föl és alá járkált a szobában, miközben folytonosan mormogott. Néha indulatosan, majd szemrehányóan, odavetett^ szakgatott mondatokkal, mintha arra vigyázna/ hogy meg ne szaladjon a nyelve. Hogy minél többet hallgasson el abból, amit gondol. — Csakugyan bolond dolog! Minek is ment el ? Hát nem jó volt itt, mellettem, három esztendeig? Eszembe sem jutott sohasem, hogy itt akar hagyni I Vagy legalább miért nem mondta meg az igazat ? Miért hazudta az örökséget? Azt, hogy gazdaggá lett? Ez volt a legnagyobb baj. Szégyenlettem volna. Még azt hihette volna, hogy a pénzére áhítozom . . . Megállóit az asszony előtt, aki meglepődve nézett reá, mintha nem értené, amit a férfi dünnyög. — Mit beszél igazgató ur? — Semmit, — kiáltott az. — Azt, hogy itten most nincsen hely, minden állás el van foglalva. Már most mit csináljak én magával? Mit? Sárika . . . Az asszonynak pityergőre állott a szája. — Nincs hely ? — rebegte. — Istenem I Hát akkor hová legyek? A férfi szive megreszketett. Megérezte az utolsó pillanatát. Elszalassza-e megint? A kedves, szomorú arc, amelyet azelőtt, három esztendeig lopva, gyönyörködve nézegetett, eszébe juttatta a sok édes, titkos álmot, amit mogorva magasságában olyan makacs tusakodással szövögetett. Odament az asz- szonyhoz és annak válláról levette a kabátot és fölakasztotta a fogasra. Majd a kalapot vette le az asszony szép fejéről, miközben reszkető ujjával öntudatlanul megsimogatta a dús, szőke haját. És durva, erőszakos hangon beszélt. Mégsem volt bántó. Csak olyan, mintha nem is akarna arra gondolni,, mintha nem is tűrné, hogy másképpen legyen, mint ahogy most ő akarja. — Ott van az asztal, a maga régi asztala, Sárika. Hát majd csinálunk valamit^. Aztán különben úgysem magának való az ' A fészek . . . igen. Az való az asszonyna nem a hivatal. No, hát igen. Hát jól v«*y* _ Hát kezdjük élűiről, Sárika, megint . . .
