Közérdek, 1912. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1912-10-05 / 40. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK október 5. 40-ik szám m m tiM 4 BM B ® © © m © m. © m © © m © m © ©©©©a®©© Wm~ ISKOLAI IDÉNY BEÁLLTÁVAL USEN OLCSÓN LENET BESZEREZNI ISKOLAI KÖTÉNYEKET, LÜSZTER, CLOTT, |f § NYAKAT, ZSEBKENDŐKET, RÚNA- ÉS HAJKEFÉKET, FÉSŰKET LESZÁLLÍTOTT ÁRBAN BLAU KÁROLYNÁL mm mm m Szenzációs újdonság! Royal kávéház ban minden szerdán, csütörtökön, szombaton és vasárnap mozielőadás tartátik. Változatos műsor ! SST Belépti-dij nincs 1 A nagyérdemű közönség jóakaratai támogatását kérve, vagyok kiváló tisztelettel: Braun Márton tulajdonos. Kis mese a közigazgatásról. Hol volt, hol nem volt, de az Óperenciás tengeren innen volt egy ország. Nevezzük Ber- gengociának. Éhben az országban volt egy város, talán megyei székhely és úgynevezett „kul- turközpont“ is volt. Ebben a városban történt meg a kővetkező mese. Megtörtént, hogy az egyik városi polgárembernek egy kocsisa volt. Lehet, hogy ezt a kocsist Pálinkás Istvánnak hívták. Ez a Pálinkás nevezetű kocsis nagyon szerette a pálinkát, ellenben nem szerette a munkát. Néha eldolgozgatott egy-két hónapig, ezalatt pár koronát összekeresett s mikor már eléggé tőkepénzesnek hitte magát, otthagyta urát és lovait és a városnak legkülömbözöbb korcsmáiban élvezte hónapokon keresztül szorgalmas munkájának eredményét. Egyszer aztán valami baja esett, lehet, hogy a pálinka gyulladt ki benne, vagy lehet, hogy a tyúkszeme fájdult meg, Elment hát a városban létező közkórházba, ahol fel is vették és néhány heti gyógykezelése után elbocsájtották. Van azonban ebben az országban egy törvény, mely nagyon okosan azt mondja, hogy cselédet a gazdája tartozik betegségében ápolni, vagy ha el- mulasztja, úgy a kórházi ápolásnak a költségeit meg kell térítenie az országnak. Az említett kis város v,rai pedig, ha talán mást nem is, de ezt a törvényt mindig pontosan betartották. így történt azután, hogy a mi cselédtartó derék polgárunk egy szép reggel arra ébredt, hogy a zord városi végrehajtó kopogtatott be nála és kórházi ápolási dij címén követelt föle a pénzt. Ami polgárunk azonban nem hagyta magát, mert ö is ösmerle ezt a törvényt s iyy tudta, hogy csak az esetre volna köteles fizetni, ha ez a Pálinkás nevezetű kocsis az ő szolgálatában betegedett volna meg, holott ez a szolgálatból való kilépés után három hónap elteltével következett csak be. Mindezt egy takarosán megirt instanciába foglalta és a város urai elé terjesztette. Sőt nagyobb bizonyosság kedvéért még a Pálinkás nevezetű kocsist is előteremtette valahonnan ki azután a városházánál hit alatt beösmerte azt, hogy, ő megbetegedése előtt színét sem látta az említett szegény polgárnak, nemhogy szolgálata közben betegedett volna meg. Csakhogy a város bölcs urai nem engedik ám könnyen magukat félrevezetni, ők bizony mindezt nem hitték el, hanem megparancsolták az egyik pandúrnak (rendőrnek), hogy nézzen utánna, vájjon az említett polgárember és Pálinkás nevezetű kocsisa nem hazudnak-e? A megbízott pandúr erre elment és csinált olyas valamit, amit abban aváaz rosban a város urai „nyomozásnak“ neveznek s ennek alapján azt jelentette, kogy ő beszélt valahol a Pálinkásnak nevezett kocsissal, aki neki azt mondta, hogy bizony igaz az, hogy ö említett derék polgárember szolgálatában betegedett meg, az pedig amit eskü alatt vallott nem igaz. Erre már azután nagyon megharagudtak a városi urak s egy szigorú írást írtak az említett derék polgárembernek, hogy most már haladéktalanul fizesse meg azt a pénzt, mert az ö instanciáját, melyet ők ujrafelvételi kérelemnek kereszteltek el, figyelembe venni nem lehet, mert semmiféle uj bizonyítékot nem hozott fel. Persze arról, hogy a kocsist hit alatt vallatták ki, teljésen megfeledkeztek, mert különben biztosan nem mondták volna, hogy semmiféle uj bizonyítékot nem hozott fel. Az ilyen írásoktól nagyon megszoktok ijedni annak a városnak a polgárai de mi polgáremberünk még sem ijedt meq, mert időközben nagyon messzire, a más világra költözött el. Ezt az Írást tehát ö már meg nem kaphatta. Nagy gondjuk volt a város urainak, hogy miképpen kelljen’ már most az országnak illetve a hadseregnek, ezt a pénzt megmenteni, mert bizony a mi derék polgárunk után egy polturányi vagyon sem maradt hátra. Megparancsolták tehát megint a városi pandúrnak, hogy csináljon olyas valamit, amit ott „nyomozásnak“ neveznek. Ez meg is csinálta és jelentette, hogy az elhunyt polgár özvegyének van egy kis háza. Ezt a házat már 30 évvel ezelőtt vásárolta meg a szegény özvegy a saját pénzéért és ezen i-dö óta kizárólag az ö nevén van a telekkönyvben beírva. Meghalt férjének, a mi szegény polgáremberünknek soha tulajdonát nem képezte, ahhoz ö neki semmiféle joga nem volt. Ami derék pandúrunk, búra helyesen irni-olva- sás tudományában sem vitte valami nagyon Fogászati műterem N agy károly, Könyök-utca 11. Készítek (a gyökér eltávolítása nélkül is): természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit kautschukban; szájpadlásnélküli fogpótlások u. m.: aranyhidak, koronák, csapfogak a legmüvésziesebb kivitelben. László Jenő fogtechnikus. lyéken. Hát vágtat ám sebes fáttatásban öt betyár, aztán vágódik csak egyenesen bele a gulyákba. Kis vártatva jön a nagy csapat német zsandár s amarra keressi a betyárokat, az erdő felé, pedig itt voltak a gulyában. — Kend honnan tudja ezt ? — Hát ilt pásztorkodtunk, mint gyerekek a cimborákkal is. Ki juhot, ki malacot őrzött, hát ami rá volt bizva. Most Savanyu Pál szólt, pedig nem volt szokása: — Haj, haj. akkor tanultuk meg, hogy milyen ize van a főtt húsnak. Sohase ettük azelőtt. Nem járt az ki a szegény pásztorgyereknek. Csak kenyér meg szalonna, vagy adtak túrót a gulyások. — Hol ettél főtt húst? — Hát a betyároknál. Ha valahonnan tinót kerítettek, levágták megfőzték. Nagy bográcsokban Totyogott a lopott hús. Arra feljebb volt egy barlangjuk, abban tartották a bográcsot, innen az öreg erdőből hozták meg a galyakat a tűzhöz. — Mind megfőzték az egész tinót? — Bizony, Ami megmaradt, azt szűrőn szárították, tarisznyába tették. De amikor főzték, minket mind összekiabáltak, aztán enni kellett a húst, még ha nem akartuk volna is. — De akartuk, mondja a negyedik. Hanem fene egye meg őket, volt eset rá, akkora darab húst njmmtak a kezembe, hegy a fele megmaradt. Akkor azután ütötték ostorral a lábom szárát, hogy csak tovább az étellel. — Úgy, úgy, — véli az öreg Tari, valami furcsa nevetéssel, — volt eset rá, hogy táncoltattak bennünket. Elhallgattak. A negyedik öreg, bizonyos Bodó nem áll bele a beszédbe. A fiatalabbja is hallgat, nem meri az öreget zavarni. Olykor hallatszik csak; — Hajh. hajh . . . De vecsernyés ujfent belefog: — Hát egyszer is hoznak egy tinót, de levágták röktön. Ép főtt is már, mikor gyün egyszerre három lóval, kocsin nyolc paraszt. — Micsoda öreg? — Hát nyolc paraszt. Olyan paraszti nép volt, valahonnan valamelyik faluból, Valami tudatlan népség. Mert kérem, — tett hozzá fontoskodva, — nyolcán voltak, őzt a tinó már a bográcsban, mégis alázattal kérdi az egyik: — Ugyan atyámfiai, nem látták valamerre a tinómat ? Hát egy betyár mindjárt fejbe ütötte a bottal. Aztán rátették a lovára, tinója bőrit a fejibe akasztották, aztán elkergették. Szaladt vele a többi is. Azt a csudát, ahogy libegett utánuk a tinóbőr. Haj, haj . . . Az emberek a régi emlékeken nevetni kezdtek. A tinóbőr története láthatólag mulatságos volt előttük, Savanyu folytatja azután; — Volt olyan betyár is, akinok olyan tajtékpipája volt, hogy valamennyi angyal, mind rá volt farigcsálva. Ki volt metszve mindahány. — Mind csak nem fórt egy pipára ? — De pedig az fölfért, — mondja az öreg Savanyú felfortyanva. — Nem olyan világ volt az, mint a mostani . . . Csend van. Az eső ugyancsak veri az udvarban a szikes földet. Lombtalan faágak si- vitanak, már délelőtt olyan a táj, minth álmos délután lenne. Az emberek az ázott ruhán bóbiskolnak a padkán, s az öregek olykor kiveszik a pipa szárát a szájukból, hogy álmosan sóhajtgassanak: — Haj, haj . . . Ruhát fest és vegyileg tisztit Hautet Sámuel Nagykároly, Kölcsei-ut I. = római kath. templom mellett. Alapittatott 1902. Telep: Petöfi-ut 59. villany- és gőzerőre berendezett intézetében
