Közérdek, 1911. július-december (4. évfolyam, 26-52. szám)
1912-12-30 / 52. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK december 80. 52-ik szám. RÓTH LIPÓT Deák-tér. vaskereskedése NAGYKÁROLY. Deák-tér. Ajánlja dúsan felszerelt raktárát öntött, Meidinger és folytonégő kályhákban jutányos árért és jó minőségben. Tanuló fizetéssel felvétetik. háborút jósolnak, melyből azután, sajnos, | a mi monarchiánknak is ki kell, hogy\ vegye a maga részét. S hogy egy tényleges háború, melyben nálunk is aktív szerep jut, minő közgazdasági rombolásokat visz véghez, azt talán egy szóval sem kell magyaráznunk. S igy a kilátástalan helyzet bizony, szomorú gondolatokat kell, hogy ébresz- szen bennünk s magunk is megrettenünk a falra festett ördögtől, melynek beköszöntése nem tartozik a lehetetlenségek közé. Ámbár a mi amúgy is szomorú közgazdasági állapotainknak semmi szüksége sincsen egy ilyen gazdasági katasztrófára, még is el kell készülnünk annak beköszöntésére, annál is inkább, mert ha a veszedelmet készülten várjuk, inkább tudunk védekezni ellene, mintha készületlenül s váratlanul lep meg az mindnyájunkat. Bizonyos, hogy sokszor állottunk már szemtől-szembe olyan vigasztalan s kifogástalan helyzetekkel, mint am im most fenyegeti országunkat s a jő sors mindenkor megkímélt a nagyobb megpróbáltatásoktól s igy ebben az isteni gondviselésben bizakodva, most is reméljük, hogy minden nagyobb baj nélkül lábo- lunk ki a mostani veszedelmes bonyadálmákból. De szükségesnek tartjuk, hogy előre is figyelmeztessük az egész országot minden eshetőségre, már csak azért is, mert amúgy is szomorú gazdasági viszonyainknak szüksége van arra, hogy minden őt érhető támadásról tájékozva legyen. Ennek az esztendőnek rendkívül rossz mérlegét szomorú szívvel consta- tálja minden magyar közgazdasági tényező. S hogy e rossz üzleti év következményeit elsősorban az ország közönsége sínyli meg, az a dolgok természetében rejlik, mert ahol a pénz már olyan drága, hogy egyáltalában nem létezik, ott mindennek vissza kell fejlődnie. Pénzintézeti tisztviselők mozgalma. Mint az országban mindenütt, úgy városunkban is mozgalmat indítottak a pénzintézeti tisztviselők, hogy a mai drága megélhetési viszonyok között maguknak drága^gi pótlék engedélyezését eszközöljék ki. Az állami tisztviselők mozgalmát urnát követi egy nagy -és tekintélyes szervezet: a magántisztviselők szervezete 'is. De ugyanebben n hajóban eveznek a vármegye és a városok alkalmazottjai is s mindannyian reménykedő szivvel várják a döntést, mely őket a mai hihetlen mértékben megdrágult megélhetési viszonyok között, legalább a legégetőbb anyagi gondoktól megóvja. Nem szorul bizonyításra, hogy a drágaság I legjobban azt a társadalmi osztályt sújtja, I mely a készfizetésből él. Nekik nincs módjuk arra, hogy a drágaság következményeit másokra háritsák át, — ők nem tehetik, hogy szellemi munkájuk árát önmaguk szabják meg, hanem kénytelenek megelégedni azzal, amit számukra ke- nyeretadó gazdájuk ád, — a megszabott fix- I fizetéssel. Nem tehetik azt, hogy ők is bérharcot indítsanak s a sztrájk fenyegetésével eszközöljék ki a fizetésjavitást, " mert hiszen ez a fegyver nem alkalmas részükre s nem méltó hozzájuk. Nem marad más hátra, mint az egyedül jogos ut : a kérelmezés útja. Lehetetlennek hisszük, hogy azok, kik alkalmazottjaik szellemi munkájának gyümölcseit élvezik az anyagiakban, meg ne hallgassák azokat az esdő szavakat, amelyeket hozzájuk intéznek. Meg fogja azt hallgatni az állam, meg a vármegye, a város és reméljük, hogy nem fognak azok elől elzár- : kozni pénzintézeteink vezetői sem. Úgy tudjuk, hogy bennük meg is van a hajlandóság erre. ! «gy mindenesetre figyelembe veendő körülmény van, amely lehetetlenné teszi a pénzintézeti tisztviselők kérelmének egyöntetű Ruhái fest és vegyileg tisztit Haufel Sámuel = Nagykároly, Kölcsei-ut I. = a római kath. templom mellett. Alapittatott 1902. Telep: Petöfi-ut 59. — Jöjjön — mondottam, aztán elszántan | a kezemet nyújtottam neki. — Kész lenne ön igazán ? — kiáltott fel. j Kész volna ön igazán az ártatlan hazugságra? Oh, köszönöm, köszönöm és ezerszer köszönöm. És kinyitotta a szoba ajtaját, melyből a hang jött s mi dobogó szivvel léptünk be. Egy kis éjjeli lámpa csak épen annyi világosságot árasztott, hogy a tárgyak körvonalait gyöngén kiveheti ük. A szobában könnyű étherszag uralkodott. Az ón első tekintetem az ágyra esett. Egy hatalmas ágyra, melyben egy fiatal nő tömérdek vánkos által támogatva, haldokolva feküdt. Révedező, lázban égő szemeivel, görcsösen a takarón babráló ujjaival, mindennel, ami életerély még benne lakozott, a távollevőt látszott hivni. Halkan, lábujhegyen közeledtem az ágyhoz. Kardom az ágyvéghez ütődött és mint a rémület vonaglása —- az örvendező rémületé — szállt a betegre. Tágranyilt szemekkel bámult rám, meg az egyenruhámra, a csillogó aranyzsinórzatra és rojtra és olyan arc kifejezéssel, melyet soha nem fogok feledni, nyújtotta felém mindkét aszott karját. — Végre! Végre! — suttogta és úgy tetszett nekem, mintha a megkönnyebbülés sóhaja kisérte volna szavait. — Te vagy az, te vágj valóban ? Jer, jer. Szemeim nem ismerne: fel, hiszen nagyon beteg vagyok, de a szvem mondja nekem, hogy te vagy ... te, in szerelmesem, milyen boldog vagyok, hory itt vagy; nagyon sok mindent, nagyon skat akarok neked elmondaui. — Nagyon felizgatod mgad, Johanna, mondta az apja. A beteg azoban nem látszott őt hallani. — Nos? — kérdezte — e te meg sem csókolsz? Egyetlen egy cscod sincs számomra ? Mit tehettem. Fölébe hajoltam és szemetet lehunyva, egy csókot nyomtam halovty, elhidegülő ajkára. — Még, még! . . . Csókolj ég! És csókjai által úgyszólván egészen bém húzódott a leikével. — Tudod-e — mondotta hifién — hogy az orvos itt volt. Meg kellhalnom, azt mondotta. Oh, és meg is halókba meg nem 1 jösz, de most . . , most élni fok te érted, csak te érted. És megint magához húzott t csókolt. Az atyja zokogott mint egy ’érmék. — Johanna — mondotta — felizgatod magadat. Sokat beszélsz. Elv;em innen I Claudet. — Ne ... ne! — kiáltott fe— Jó le- | szék, engedelmeskedni fogok. De neki nálam kell maradnia. Erezni akarom a kezét. Add ide . . . add . . i . . de! Úgy, úgy — mondta azután — most csöndes . . , nagyon csöndes maradok. És akaratának volt-e a hatása, vagy az én jelenlétemé, de elaludt. Így ültem ott, keze a kezemben és elgondolkoztam sajátságos élményem felett. Ha a férj jön, ha itt talál a neje halálos ágyánál, kezet kézbe véle . . . ? És megpróbáltam kezemet a kezéből kivenni. Ő azonban erői m tartotta. . Nem ... ne ... ne menj — susogta. Es az aggastyán könyörgő, kérő néma és mégis oly ékesszólló tekintete támogatta az alvó kérését. Maradtam tehát. Órahosszákig ültem ott, a beteg kezét a magaméban tartván. Lassan múltak az órák percről-percre és éreztem kezémben a beteg üterét lüktetni, majd gyöngén és vékonyan mint a cérna, majd viharosan verve mint a madárka szive amelyet kézzel megfognak. Es sajátságos érzés fogott el. Az az érzés, mintha valóságban én is ehhez a beteghez tartoznám, mintha valóban egy darabja volnék az ő énjének, mintha csakugyan vissza tudnám neki adni életét és egészségét. Fogászati műterem Nagykároly, Könyök-utca 11. Készítek (a gyökér eltífiitása nélkül is): természetim fogpótlását aranyban és (vulkánit kautschukban szájpadlás nélküli fogpótlások u. m.: ar&hidak, koronák, csapfogak a legmüvés^ebb kivitelben. Laszti) Jené' fogtechnikus.
