Közérdek, 1910 (6. évfolyam, 2-13. szám)
1910-03-26 / 13. szám
2 KÖZÉRDEK 1910 március 26. közös célok szolgálatában, országos, vármegyei és városi közügyeink érdekében közös erővel kifejtendő készséges munkásságunkat és hazafias törekvéseinket ezutánra is a leghathatósabban támogatni szíveskedjenek. Szekszárd, 1910. március hó 26-án. Hazafias üdvözlettel: A ,,KÖZÉRDEK“ szerkesztősége és kiadóhivatala. Húsvéti gondolatok. rnt f.) Az ember kettős életet él, egyénit és társadalmit. Amazt magának, emezt embertársának. Amazt függetlenül, csak saját lelkiismeretének tartozván érte felelősséggel ; emezt embertársaitól való függésben s annyi lekötöttségben, ahányféle maga a társadalmi élet. Egyéni életében csak saját boldogulásában lelheti célját; a társadalmi élet altruizmust, áldozatot követel tőle. A család, a város, az állam, az egész emberiség sok-sok címen formál jogot arra, hogy szellemi és anyagi erőit áldozatul hozza neki. Mind az egyéni, mind pedig a szociális életnek megvan a maga kálváriája, megvannak szenvedései, csalódásai, megvan a maga soklajta halála is. De egyikből sem hiányzik a feltámadásnak eszméje sem s erről jó az embernek a feltámadás nagy ünnepén megemlékeznie, hogy ez a gondolat ethikai tartalommal lássa el mindkét életünket és fenntartson bennünket mindennapi küzdelmeinkben. Egyéni életünknek szenvedései és harcai részint saját akaratunkból, részint a rajtunk kívül álló viszonyoknak mostoha alakulásából erednek. Akaratunk szabad. Elhatározásunk mérlegének nyelvét magunk billentjük akár jobbra, akár balra. Igaz, a serpenyőkbe oly sulyok is kerülhetnek, melyeket nem mi, hanem emberi természetünknek változatos hajlakója a szeretetreméltóság maga, mindenen megérzik a gróf ur ízlésének hatása. — Az ellátásban van talán kifogásolni való ? — Óh, az kiváló ! — A szobája ? — Éppen megfelelő. — Tehát mi a baj ? — A javadalmazásom, gróf ur . . . — Ah 1 Kevesli ? — Nem csak nevetségesnek találom. — Hogyan ? Atyám nevelője, aki pedig kiváló férfiú volt, 600 koronát kapót, akiből később közoktatási miniszter lett: 600 koronát, önnek uram, 1200 koronája van és panaszkodik ? — Nem panaszkodom, csak kifogást emelek. — Miért nem kifogásolta a belépéskor ? Nem szeretek kétszer visszatérni egy már befejezett dologra. Szólt volna azonnal és én bizonyára engedtem volna az ön kívánságának. — Akkor azonban nem tudtam még. — Mit nem tudott még akkor ? — Azt, hogy Tony, aki az ön Milifler csikaját neveli, éppen tízszer annyi fizetést húz, mint én, aki az ön fiát nevelem. — De hisz az nem mindegy ! — Bocsánatot kérek: csak annyi a különbség a kettő között, hogy Milifler inteligen- sebb lévén az ön fiánál, Tonynak kevesebb a gondja, mint nekem a vicomteval. — Azt hiszem fölesleges megemlíteni, hogy a szegény oklevelesnek nyomban kitették a szűrét. Hová ment ? mit miveit tiz éven át ? Ezek az ismeretlen részletek nem sokat nyomnak a latban. Fontos tudni csak azt, hogy egy hasznos, de lelkes Campagne után egy kerület választói az oklevelest felküldték a parlamentbe, a kerület képviselőjeként. landóságai raktak oda; de a tulajdonképpeni és végső elhatározás mégis a mi birtokunkban van. Már most kivel ne esnék meg az, hogy a szabad akarat visszaél e legspeciálisabb emberi kiváltsággal? Ki az, aki saját lel kével ítéletbe szállva, kénytelen ne volna bevallani, hogy egyben-másban néha-néha nem úgy cselekedett, ahogy a jobbik belátása és helyesebb erkölcsi érzéke diktálta? Kinek ne volnának ilyetén lelki adósságai? Ki az, ki ne volna kénytelen bevallani, hogy »nil humani a me alienum este puto« — semmi emberi dolog alól nem tartom magam kivételnek ? Nem értem mindjárt a főbenjáró vétkeket, amelyre százával vannak a paragrafusok a büntető törvénykönyvben; de van sok olyan dolog is, mely törvénybe nem ütközik, becsületbe nem vág és mégsem tölti el a lelket a jó cselekedetnek, a teljesített kötelességnek megnyugtató érzésével. Egyéni életünknek megvan az ó lelkiismerete, mely időnként arra a tudatra eszmél, hogy ethikai kikeletre, erkölcsi hus- vétra, lelki megújhodásra, szóval feltámadásra van szüksége. Már az aztán más kérdés, hogy ki honnan válogatja össze e megújhodásnak eszközeit és mily utakon törekszik a feltámadás felé. De maga a feltámadás szükségének érzete hozzátartozik ahhoz a hangulathoz, melyet a husvét ünnepe olyan emberben kelt, kinek lelke még nem vesztette el fogékonyságát az erkölcsi kérdések iránt. S nem hiába van ez az ünnep a rügybontó, virágfakasztó, uj életet lehelő kikeletnek idején, de maga a természet is mintha fokozná azt a hangulatot, mely a feltámadás ünnepének nyomában jár. Ti mindannyian, kik emberek vagytok s azok maradtatok még hibáitokban is: nyissatok zárt kaput ennek az ünnepi hangulatnak. Hadd járja át annak meleg szellője lelketeket, hadd keljen nyomában uj élet, jobb élet, szebb élet, tökéletesebb élet, mert az a legtökéletesebb élet, mely mindig nagyobb tökéletességre törekszik. Ez Másnap a gróf, aki valamelyik nyugati kerületet képviseli, mosolyogva igy szólította meg: — Ha nem csal az emlékezetem, kedves kolléga ur, azt hiszem még nem volt szerencsém önnel találkozhatni ? — Pedig tiz év előtt mar volt dolgunk egymással, gróf ur. — A régi parlamentnek volt tehát tagja ? Valóban nem emlékszem önre. Bocsánat. És mintegy mentségül a feledékenységének a gróf udvariassan megjegyezte: — Ön olyan fiatalnak látszik 1 — Hál Istennek nem voltam tagja a régi Háznak ; de igen tagja voltam tiz év előtt az ön házának. — Ugyan ! ön tréfál. — Éppen nem. Szerencsém volt a kis Pál gróf nevelőjének lenn. — Igaz ez ? — kiáltott föl kacagva a gróf. — De csakugyan ! most megismerem : ön volt az az eredeti ember . . . — Igazságos. — Nem: eredeti. Megtartom ezt a szót. Ön volt az a professzor, aki elhagyta a házamat . . . — Mert Tony, a jockey, aki a csikót nevelte, éppen tízszeresét kapta az én fizetésemnek. — Igen, igen emlékszem már. És lássa kedves kollega ur, nékem volt akkor igazam és nem önnek. Bebizonyítsam ? — Kérem. — Nos, Mirlifler egy milliót szerzet nekem, sőt szerez még egyre; mig ellenben a fiam eddigelé fölvette már az anyja örökségét és tetejében még fél millió forint adósságot is csinált. Mit szól ön ehez ? — Azt mondom, hogy ez igy rendén van. Ön rosszul fizetett, a fia tehát — rossz nevelésben részesült. az az élet, melyet a költő »nem fajulva tengés«-nek nevez. Egyéni életünknek van sok olyan baja is, melyet nem magunk szereztünk. Kit bánat sújt le, kit gondok terhelnek, kit csalódás szomorít el, kit váratlan szerencsétlenségnek könnyei kínoznak. Az ilyen ember dermedt lelkének számára is van még husvét, van még feltámadás. A halál az egyedüli csapás, melyet mi magunk nem tudunk jóvátenni ; amig maga az élet tart, addig a reménységnek, a jobb időkbe való szilárd bizakodásnak sem szabad szünetelnie. A »Consumatum est«-re, a keresztre, a halálra az Üdvözítőnél is, de mináluuk is boldog alleluja következik. Letört lelkek, kapjatok uj erőre a föltámadásnak ünnepén ! Ne legyen ez a nap puszta emlék, hanem saját lelketekben megismétlődő valóság. Ha csupán emlék volna, akkor csak növelné saját kínjainkat, hisz fájna az ösz- szehasonlitás és égetne a kérdés, hogy miért nem következik a mi kálváriánk után is a feltámadás. De következik, ha akarjuk. He essünk tehát kétségbe, a sorsnak is van feltámadása, husvétja! Ám az ember nemcsak egyéni, hanem társadalmi életet is él. Ennek is vagyon kálváriája, kínszenvedése elég. Avagy mondhatja-e valaki, hogy embertársainkkal való érintkezésünk pro és contra nem ad okot panaszra? Hogy felebarátainkhoz való viszonyunk ne lehetne jobb, békésebb, szere- tetben, kölcsönös megértésben és megbecsülésben gazdagabb? Bizony a feltámadásnak eszméje e téren is a szükséges megújhodás gondolatával termékenyítheti meg az erre még képes lelkeket. A társadalmi élet húsvéti ajándéka lehetne például az intenzivebb családi élet, a hitestársaknak mélyebb szeretete, maradandóbb kapcsolata, engesztelékenyebb türelme, szóval nagyobb boldogsága. A szociális husvét a gazdagabbakat kiadósabb karitativ működésre sarkalja. A szociális husvét megtanít mindenkit arra, hogy másnak véleményét megbecsülje; békét teremt tehát, ellentéteket simít el, gyűlölködéseket oltogat még azon téren is, hova nem is akarunk elkalandozni, hol leginkább burjánzik a viszálykodás: a közéletben, a politikában. Sok bizony itt is a kívánni való, de még több a tenni való, mert meddő kívánságok uj életet, feltámadást nem hozhatnak létre. De a belátás maga már hathatós lépés a feltámadás felé. Ezt a belátást akarják e sorok felke 1- tenni, megszilárditani, hogy a husvét gondolata az egyénnek is, a társadalomnak is igazi megújhodását, feltámadását eredményezze. A „patronage“ ügy. Irta és felolvasta Tolnavármegye völgységi járás a jegyzői egyesületének 1910 március lü-én megtartott közgyűlésén Brogli József egyleti jegyző. Amióta már nem a szokás, nem a gyakorlat rendezi az ember cselekvését, hanem a jog, azóta az erkölcsök fejlődésénél óriási haladás látszik. Kezdetben a jelen kor materialisztikus felfogása testesült meg az erkölcsökben, melyek folyamányai azoknak az elveknek, melyek az enciklopedisták, illetve a francia forradalom irodalmában az emberi jogok neve alatt szerepeltek s az egyén feltétlen érvényesüését célozták. Legújabban eszményibb törekvések kezdenek érvényesülni. Többé nem az egyes, hanem az összeség érdeke, java kezd előtérbe lépni, cselekvéseinknél döntővé válni, erkölcsi megítéléseinknél irányitóvá lenni. E mellett más eszményi irányzatok is mutatkoznak. Egyrészt az ismeretek, a tudás terjesztése, a szellemi élvezetekben való általános részesedés, de főként az emberi jog nemesítése, egészségesebbé.
