Közérdek, 1910. július-december (3. évfolyam, 30-56. szám)
1910-08-27 / 38. szám
Nagykároly, 1910. augusztus 27. 38-ik szám. III. évfolyam. KÖZÉRDEK ERMELLÉK KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden szombaton reggel. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Károlyi György-tér 36. szám. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főszerkesztő: DR. BISITZ BÉLA „Bánya“ és „Közlekedés és Közgazdaság“ szerkesztője. Felelős szerkesztő: SIMKÓ ALADÁR. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre 6-— korona félévre 3-— korona. Vidékre postán küldve egy évre 7 — korona félévre 3 50 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hiidetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő jogosult A gyepsor nyomora. Nagykároly, 1910. augusztus 25. Önök tisztelt polgártársam, aki III. osztályú kereseti adójukat pontosan fizetik, csinos, jól szellőzött lakásában az ebéd utáni piccoló és pompásan szelelő szivar gyönyörűségeinek adják át magukat, vájjon hallottak-e valaha a gyepsorról? Nem a magyar Kánaán egy elterjedt zugában, sem a szó etimológiai hangzását véve alapul — a sziklás felvidéken van ez a városrész, hanem a kultúra s a modern higiénia legnagyobb dicsőségére, a büszke megyei székváros Nagykároly határában. Megkondult a tifusz vészharangja Budapest felett. A boldog, jólétben élő, gondtalan pesti közönség sápadt arcai, ólmos tekintettel leste a hireket. Terjed? Szűnik? Mindenki félt, mindenki rettegett — csak a gyepsor lakói nem. Elhatároztam, hogy kimegyek azok közé, akik nem tudnak tífuszról, akik nem ismerik a város „atyai gondoskodását“, akik kinevetik a rettegést s nyugodtan, az igavonó barom módjára várják mikor lökik be majd őket a gödörbe. A gőzmalom büszke gyárkéménye hatalmas ipartelepe mellett visz az ut a gyepsorra. A napi munkától kimerült kormos, tagbasz'akadt férfiak csoportja szinte hullámzik az útvonalon. A fényLutca végén kocsisom ostorával nehány düledező viskóra mutatott és a leleplezetlen undorodás hangján szól: „Ahun ni a gyepsor.“ Körül nézek. A naptól kopárrá égetett mintegy másfél hold területen pár rongyos kalyiba, mögötte valami árok húzódik, amelyből kiáradó dögletes bűz az orromat csavarja. Leszállók. Bokáig érő porban, jó tiz percnyi gyaloglás után egy kerités maradványaihoz érek, ruha szárad rajta. Az össze-vissza foltozott, szinehagyott rongyok festői tarkasága, első jele a nyomornak. Sehol egy eleven ember. Szinte ijesztő ez a csend. Azt hittem, talán tévedésből laktalan helyen járok és ha a viskók egyikemásikából nem szállna ki a füst és az elemézhetetlen szag, talán vissza is fordulok. A kocsisom, aki élénk érdeklődéssel kiséri, vajon mit is akarhatok itt, útbaigazít. — „Csak tessék egyenesen jobbra kerülni, hisz mind benn van!“ Mintha baromról beszélne! Jobbra tartok. Az első élő lény, amit megpillantok, egy lompos eb. Éktelen csaholássaal fogad s rekedtes ugatása felveri az egész környéket. Az ugatásra, mintha varázsvessző lenne, megelevenülnek a viskók, mozsdatlan, sápadt arcú gyerekek tolulnak ki s a mint meglátnak, mint a nyulak bújnak vissza az alacsony odúba. Végig fut a kiáltás: „Ur van itt!“ Az urféle itt a legnagyobb bizalmatlanságot kelti. Formaliter félnek tőlük, bizonyára tapasztalhatták, hogy valahányszor „ur“ járt erre, mindig ők itták meg levét. Megindulok és a legelső ajtót kinyitom. — Büzhödt levegő csapja meg az orromat. — Jóságos Isten! Rettenetes ez a nyomor! Szemem csak lassaii tud hozzászokni a homályhoz, pedig künn magasan áll még a nap. Torkomat foiytogatja az a kimondhatatlan valami, amit a szegénység, a nyomor látása okoz. Alig pár lépésnyi területen mily rettenetes prespektivája a nyomorúságnak! Kopott, rozzant asztalnál egy sovány, sáppadt női alak. Körülötte a piszokban négyöt apró gyerek játszik, a „szoba“ mindenik sarkában szalmazsupp, kettőn horkoló munkás kinézésii ember.. Megszólítom az asszonyt. — „Ne féljen jó asszony, nem azért jöttem, hogy valamit vigyek. Újságtól jövök.“ Rám néz. Vizenyős szemei szinte ijesztő váddal tapadnak reám, mintha mondaná, látod ezt nyomort? Látod ezt a kétség- beesett szenvedést? Hát igy kell élni Isten képmására teremtett embereknek? Megszólal. — „Nincs itt Nagyságos Ur, semmi. Szegények vagyunk, nem teszünk semmi rosszat.“ A földön csúszkáló gyerfnek tágra nyilt szemekkel bámult reám, kiéhezett, sovány tagjaikon rongyok, némelyiken semmi. Az asszony lassan közlékenyebb lesz. Az ura téglát ver. A szobát albérlőknek adják ki, a maximum négy emberre való szűk lyukban tizenketten alusznak éjszaka. Az ágyra járók naponta 6—10 krajcárt fizetnek. Még boldogok, hogy ilyen helyen lehetnek. Az alatt, mig benn tartózkodtam, összegyűlt az egész gyepsor. Mintha a szobrász faragta volna őket remekbe, a gyerek, asz- szony, leány mind egyforma: az éhség nyomor, a piszok apothesisa. Megeredt a nyelvük, egyszerre hatan is beszélnek. Éhezünk .... Betegség.... Az uram kórházban .... Szaggatott mondatok, tört szavak, mintha a beszéd is nehezükre esnék. A gyermekek sáppadtak, alig lézengenek. Elképzelhető, mily iszonyatos mértékben pusztulhatnak ezek a szerencsétlenek, ha valami ragályos betegség üt ki közöttük. Apró életükben egy megrázó társadalmi tragédia van. Mig zsengék a nyomor, ha felnőnek, — ha ugyan megérik, — ismét ugyanaz az osztályrészük. Égbekiáltó vád társadalom, a hatóság és a hires gyermekvédelem ellen. Ide jöjjenek ki parfume-ös, selymes asszonyaink! Itt tessék szembenézni azzal, a minek nyomorúság a neve! Itt magasra kell emelniök a suhogó selyem szoknyát pici lakktopánjaikkal vigyázva kerülgelni a sarat! Pedig az csak az önök ruháját szennyezné be, nekem a lelkem fájt belé. Magasabb társadalmi köreink mentő akciókat rendeznek, szegény elhagyott gyermekeket istápolnak, hisz divat most a szegénység, hálás téma a jótékonyság. Csak a gyepsorra nem gondol senki, csak ezekkel a szerencsétlenekkel nem törődnek, ezek elpusztulhatnak. Marad belőlük még elég! A budapesti tífuszjárvány alkalmával keresték a tifusz fészkét, nem tudták megtalálni. Nagykárolyban, a gyepsoron van a tifusz fészke. Itt terem a skarlát piros virága, itt halnak rakásra azemberpáriák, mint ősszel a legyek. Ide tessék kijönni, szépséges városunk egyik remek látványosságához. Tessék gondosan eltitkolni az idegen előtt, mert még azt hinné, hogy a Balkánon vagyunk. Tessék becsukni érzékeny füleiket, ha a nyomor szivszaggasztó hangjai törnek ki a kiuzsorázott, agyonsanyargatott lakók éhes torkán. Hisz önöknek oly gyenge a szivük, még megszánnák a szegény gyepsort is, kidobatnák Nagykárolyból, hogy a nyomor láttára a szivük meg ne szakadjon. Ti pedig szegény, szerencsétlen lények, ha visszatértek piszkos odúitokba, álmodozzatok arról, mily jó dolga is van annak a boldog kutyának, a melyet egy nagykárolyi nagyságos háziúr vesz gondoskodó pártfogásába. Álmodozzatok arról, hogy lesz nék- tek is még külön szobácskátok, pompás fekvőhelyetek, csak kissé kell még várnotok kell, a mindenható háziúrra, a budapesi tífuszra. Lapunk mai száma 12 oldal terjedelemben és 3500 példányban jelent meg
