Közérdek, 1910. január-június (3. évfolyam, 1-29. szám)
1910-04-23 / 20. szám
KÖZÉRDEK ÉRMELLÉK. KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI Megjelenik minden szombaton reggel. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Gróf Károlyi György-tér 36. szám. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főszerkesztő: DR. BISITZ BÉLA a „Bánya“ és „Közlekedés és Közgazdaság“ szerkesztője. Felelős szerkesztő : S1MKÓ ALADÁR. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre 6*— korona félévre 3*— korona. Vidékre postán küldve egy évre 7*— korona félévre 3*50 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő jogosult. A háziipar. — Irta: Dr. Bischitz Béla. — Ha a nemzet legjobbjai, különösen lelkesülni és lelkesíteni tudó hölgyei veszik kezükbe a magyar közgazdasági renesszánz munkáját, akkor meglesz az újjászületés, a fejlődés, a haladás. De csakis akkor, ha ezt a nagy munkát a társadalom végzi. Bármily sokat tett is eddig e téren az állam, mennyi puszta tér, mily hézagok a haladásban, mily elmaradottság a közgazdaságban tárul még mindig elénk, a melyeknek betöltése és fejlesztése kötelesség- szerüleg a társadalmi működésre hárul. A mily kötelességszerü pedig immár a társadalmi működés, épp oly fontos, hogy ebben a működésben ne nézzük kicsinyléssel a közgazdaságnak úgynevezett mellékágait. íme — hiszen bizonyos dolgokat nem lehet eléggé ismételni — már több ízben kimutattam, hogy például főzelék- és zöldségfogyasztásunknál mily hihetetlen mérvben adózunk a külföldnek, kimutattam számokkal és adatokkal, hogy főzelék- és gyümölcs-fogyasztásunk nagy része osztrák, olasz, meg franczia termény, holott talajunk és éghajlatunk minden ilyetén fajtának termesztésére kitünően alkalmas. A kertészetet a szó legszorosabb értelmében mellékfoglalkozásnak tekintjük, terményeivel megjelenünk a kiállításokon, nagyra vagyunk vele, hogy mily szépet és jót tudunk termelni — de még se termelünk. Szakasztott Így vagyunk a háziiparral is. Igaz 1 A külföld, vagy helyesebben a hozzánk elvetődö idegenek szívesen vásárolják ezeket az „érdekes“ háziipari termékeket; sajnos azonban, hogy ezek a cikkek a külföldi vásárlóban csak megerősítik azt a véleményt, hogy mi még mindig a „nations intéressantes“ osztályába tartozunk. Nem vagyok a végtelenségig vitt munkafelosztásnak barátja és én is tudok örülni azon, hogy népünk közvetlen házi, ruházati és élvezeti szükségletének számos tárgyait maga készíti. De mert még mindig tetszelgünk magunknak abban a szerepben, hogy feltűnő különlegességekkel jelenjünk meg a külföld előtt, nem lepett meg, amidőn egy előkelő párisi szalónban a ház úrnője azt kérdezte tőlem : „Igaz-e, hogy Magyarországon vannak még egyes családok, melyeknél a kenyeret otthon sütik?“ Akkor azzal véltem magamat kivágni s magyar reputációnkat a mosolygó körülállók szemében megmenteni, hogy azt válaszoltam: „a köznépnél, falun ez általános szokás, úri házakban azonban csak ott, a hol a családtagok gourmet-k és a szokásos pékkenyé-^él jobbat szeretnek enni“ — és mintha csak igazságot akart volna nekem szolgáltatni, még alig egy hete, hogy Asszonyom igy kínált asztalánál : „kóstolja e kenyeret, itthon sütöttük, valóságos csemege.“ Ámde ha ezt a kérdést házi iparunkra nézve általában intézik hozzám, valóban nem tudnék mit válaszolni; mert elvégre mégis csak primitiv kulturállapot az olyan és sehogy sem illeszkedik be a modern indusztriálizmus korszakba, amelyben a nép mindenféle használati tárgyát maga készíti és e mellett nemcsak rosz- szul lakik és rosszul öltözködik, de munkássága árán megfelelő keresethez sem jut. — A régi patriarchális viszonyok között, a kereskedés fejletlensége mellett, ennek nemcsak megvolt az értelme, de talán az egyedüli mód is volt, melyen a nép földjét és munkáját értékesíthette. Mikor a paraszt felesége a saját földjükön termelt kendert és lent csakugyan még maga tilolta, fonta és a falubeli paraszttakács szőtte fel vászonná, melyből újra az asszony varrta meg családja tagjainak a fehérneműit; mikor halinát kallóztak még az ország sok vidékén, melyből ismét a háznép készítette az elég primitiv ruházatot, — akkor nem hoztak még be milliónyi értékben fonalat és panutvásznat és, pamuttal kevert shoddy-posztót földnépünk rendes kék öltönyéhez. Mikor a felvidéki tót a maga faragott faszekéren, a családja által gyúrt és idomított agyagedényekkel megrakodva indult neki az alföldnek, hogy annyi búzáért adja természetben az edényt, a mennyi bele fért, mert ez volt akkor a kurrens érték, akkor helyén volt ez a háziipar, mely ma már anachronizmus. Az ily primitiv háziiparitól kifejlődött éppen ily kezdetleges falusi mesterség sínyli most K obrák cipők A legjobbak. I IfOBRAK I IFOBRAKj ! H cipők I II cipők! Legelegánsabbak. Legkényelmesebbek. wr Kizárólagos raktár i DEBRECZENBEN, Piacz-utcza 42. szám alatt. Amerikai történetek. (Egy magyar globetrotter naplójából.) A füstös kávéházban már csak a legmakacsabb kávézókat lehetett látni, azokat, kiknek igy hónap vége felé elfogy a pénzük és akik nemcsak ebédre, de vacsorára is kizárólag pi- kolókat fogyasztanak. Jani, az érdemekben megkopaszodott főpinczér már rég a kassza tövében aludta az igazak álmát, a kis társaság azonban nemhogy elcsöndesiilt volna, de egyre hangosabb, egyre zajosabb lett. Nem szeretném, hogy olvasóm soká törje fejét a rendkívüli vigasság okán, hát mindjárt itt árulom el, hogy egy amerikajárt járt vig barátjuk mesélte borzasztó és hajborzoló kalandjait, melyek úgy látszik, kellő reflexhatással voltak a hallgató közönség nevető idegeire. Most pedig átadom a szót a vig kalandornak, Vadnay Ferdinándnak. Íme : Mikor először kiléptem Newyork aszfaltjára, még zsebemben csörgöttt valami a hazulról elhozott pénzből. Kiszámítottam, hogy csekély költekezés mellett vagy két hétig teljesen elegendő lesz, feltéve természetesen, hogy naponkint pld. ebédre nem költők többet egy negyed dollárnál. A napok szépen fogytak és én elérkeztem utolsó dolláromhoz, melyet most már szintén odakellett dobni az idő vasfogának. Még jobban takarékoskodni akarva, a 26-ik utca egy sötét, szurtos Iebujába koczogtam, tudva, hogy ennél olcsóbb hely már nem igen lehet a föld kerekén. Nagyfokú undorral, de azért lassankint mégis begyömöszöltem bablevesből és fekete kávéból álló szerény és egyszerű ebédemet és fizetésre hívtam a gazdát. Ez, valami hatalmas, tagbaszakadt texasi, odaáll mellém és amikor ebédem ára iránt érdeklődöm, teljes lelki nyugalommal kijelenti, hogy „Egy dollár.“ Hát fiuk, hiszen tudjátok, mi az, egy dollár. Az öt korona. Az öt korona. Szóval olyan ár, hogy még rostélyost meg butelliás bort is ihattam volna rajta. Azonkívül pedig nem is volt ennél több pénzem. Ránéztem a jó öreg korcsmárosra, nem-e tréfál, de sajna, sötét szemeiből a legnagyobb komolyságot olvastam. Sőt, úgy láttam, jhogy már türelmetlenül ráncba szedi bozontos szemöldökeit. Körülnézek, a kocsmában kívülünk egyetlen lélek sincs. Én magam jó távol ülök az ajtótól, kiosonni nem lehet. Nem marad más hátra, mint szerényen viselkedni, talán ennek lesz valami hatása. Nem gondolod, öregem, hogy ez kicsit sok kérdeztem szelíden és aggódással. A texasi nagzot röhögött. „Sok, sok, persze hogy sok, de nekem pénzre van szükségem“ és egyre közelebb fu- rakodott hozzám. Isten neki, — gondoltam magam és hatalmas sóhajtással hozva elő a dollárost a zsebemből, mikor egyszerre csak egy csomó vendég lépett a kocsmába és ami egy pillanatra elterelte rólam a szeretetre méltó házigazda figyelmét és ez a perc elegendő volt ahhoz, hogy magyarán szólva, kereket oldjak. kanavász, asztalnemű, chiffon, karton, ágyteritö, függöny, szőnyeg és az összes e szakba vágó áruimat hatóságilag engedélynzett végeladáson kiárusítom. A nagyérdemű közönségnek van szerencsém tudomására hozni, hogy raktáromon lévő ruhaszövet, vászon, Tisztelettel MÄRKUSZ. KOHN
