Közérdek, 1910. január-június (3. évfolyam, 1-29. szám)
1910-01-01 / 1. szám
2-ik oldal. KÖZÉRDEK 1. szám. sait az Ur nevében a további küzdelemre, hogy az élet súlyos csapásait elviselve, ne csüggedjen, hanem folytassa a harczot ott, ahol elhagyta, folytassa ott, hol vérezni, szenvedni megtanult. S ez az általános emberi sors. Egy néhány maroknyi virág s egész kocsiderékra való gaz. Pillanatnyi örömök s évek hosszú során keresztüli szenvedés. A mártírok nem haltak ki. Minden egyes ember élete nem egyéb, mint a kisded mártiromságok szakadatlan lánczolata. Ha kihuny az ó, kezdődik az uj. Az elmúlt esztendő küzdelmei folytatódnak az újban, az újé a következőben. Ha az ünnepek alkalmából letesszük a szerszámot, hogy pihenjünk, pihenésünk csupán újabb erőgyűjtés a következendő küzdelmekhez. Minden múlandó. A földi lét is csupán provizórium, ideiglenes küzdőterülete a léleknek, hogy az a földi salak tisztító tüzében megujhodva eljusson örök rendeltetési helyére, oda hátra, ahonnan még senki sem tért meg s ahova a mi gyarló szemünk pillantása még nem eshetett. Az ujesztendő bekövetkezése különös gondolatokra ragadja elménket. Az elmúlás mindenkür szomorú hangulatba ringat s eszünkbe juttatja véges voltunkat. A halhatatlanság csak a nagy elmék jutalma. Az emberiség óriási nagy többsége csak azért születik, hogy egy szám legyen abban a hatalmas statisztikában, mely az emberiség gyarapodását és csökkenését igazolja. Csak egy állandó, csak egyetlen a maradandó, amit a szeretet alkot. A szeretet az emberi tulajdonságok közül az, melynek égi származását elvitatni nem lehet. A szeretet alkotta dolgok örök életűek. A szeretet legyen hát az ujesztendő vezér- motívuma. Ez rezegjen minden cselekvésünkben, ez vibráljon minden ténykedésünkben. Ha a szeretet lesz az uralkodó ebben az országban, akkor az ujesztendő bizvást több örömet, nagyobb előrehaladást biztosit nekünk s mindenkinek, aki ez ország lakója. A szeretet nevében köszöntjük az uj- esztendőt! haza- és fajszeretet nyilvánul meg. Fiataljaink kiszabadultak a külföldi nagyságok egyéniség-j romboló hatása alól, meglátták a nemzeti szépet, rajonganak érte és bámulatos munkásságukban a magyar nyelvnek eddig ismeretlen erői, a magyar művészeti géniusznak eddig ismeretlen alakulásai kerülnek napfényre. Ma-j gyarság a politikában, magyarság az irodalomban, magyarság a művészetben ! Ezek a jelszavak hangzanak- És a szocziáldemokrata párt nem értve meg igazi hivatását, avagy félre vezetve vezéreitől ezt nem veszi észre ! Harczolja meddő harczát az ár ellen. A szétáradó hatalmas folyamot szűk medrébe akarja szorítani, hogy azután könnyebben kiszáríthassa, j Nem látja, hogy küzdelme: liliputiharcz az j óriás ellen. Az óriás megtűri, mert nevetségesnek tartja ellenfelét, de ha valahol kicsi dárdájával fájdalmasan véresen találja meg- sebzeni: összemorzsolja egy pillanat alatt. Lap-; jai csak azért gúnyolódnak, csak káromolnak mindent, ami nemzeti. Pedig uraim, nagyon | nehéz ám harczolni az ár ellen, a hömpölygő, zugó ár ellen ! . .. Wolfram-lámpák j <707» Tantál-lámpák I áramtakaritás). Villamos főzőedények Csengőberendezések Villanybevezetések legolcsóbban eszközöltetnek. Csillárok kaphatók SINGER MÁRTON ES TÁRSA cégnél Nagykárolyban (Deák-tér.) társadalom feladatai az ipar fejlesztés terén. Az ár ellen. Aki figyelemmel szokta kisérni a magyar történelmet, az észrevehette, hogy talán az elnyomatás sötét ideje óta sem volt j a nemzeti érzésnek olyan hatalmas fellendü-! lése, mint ma. Politikai téren erős soviniszta! jelszavak hangzanak s abszolutizmusnak a közelmúltban kisértö réme elé az egész nemzet olyan mindenre kész elszántsággal nézett mint a szabadságharcz idején. A lelkesítő és fanatikus önfeláldozások szinte napról-napra előfordultak. Irodalomban és művészetben hatalmas j Irta: Hegyi Gyula, kir. iparfelügyelő. Virág nem fakad, ha nem süt rá a nap. Fa nem rügyez, mig el nem jő enyhe légkörével a kikelet. Mindennek a világon megvan a maga kedvező légköre, melyben virulhat. Enélkül ép úgy nem fejlődhet a művészet, vagy bármely mesterség, a mint nem nyílik a virág. Az ipar is csak ott virágozhat, a hol fejlődéséhez megvan a kedvező légkör, amit j Taine találóan „temperature morale“-nak, erkölcsi légkörnek nevéz. Ezt az erkölcsi légkört pedig elsősorban a társadalmi közfelfogás alkotja. Az ipari munka értékének megismerése, az ipari pályák tisztelete, a produktiv munka tényezőinek megbecsülése, a nemzeti termelés iránt való kötelesség érzete s a nemzet egyes gazdasági tényezőinek erősbitésében a közös érdeket felismerő fejlettebb gazdasági látkör együttesen képezik azt az erkölcsi atmoszférát, melyben egy nép ipara gyarapodhat. Ha tehát a társadalomnak az iparfejlesztésére való befolyását kutatjuk, úgy elsősorban ennek az éltető erkölcsi légkörnek megteremtésére utalhatunk. Nálunk, sajnos, e téren még igen sok a teendő. Az ipari foglalkozás manapság úgyszólván az egyetlen mező, amelyen függetlenséget és anyagi jólétet teremthet az alkotó munkálkodás. A túlzsúfolt latájner pályák czifra nyomorúságáról nem is szólok. A földbirtok jövedelmezőségének fokozhatása igen szűk korlátok közé van szorítva. A kereskedelem, egyéb gazdasági ágaink fejletlenségéhez viszonyítva, valósággal túlteng s koczkázatos nehéz megélhetést csinál. Az iparban ellenben, minden nehézségek daczára, még van mód a haladásra, a boldogulásra. Tény másrészt, hogy éppen az ipari pályán, különleges kvalitások, a rendesnél nagyobb energia, több elszántság, több rátermettség és leleményesség szükséges. Ebből az következnék, hogy az ipari pályák a legkedveltebbek és legbecsültebbek legyenek. Ezzel szemben mit látunk ? Az iparra rendszerint csak szerényebb társadalmi helyzetű szülők s csakis leggyengébb, legtehetségtolenebb gyermeküket adják, holott itt a legerősebb tehetségekre volna szükség. Angliában az arisztokráczia tagjai versengve sorakoznak az iparosok és kereskedők közé, nevükkel és példájukkal eme leghasznosabb foglalkozásoknak fényét és tiszteletét emelve. Mi, ezt sajnos, nélkülözni vagyunk kénytelenek. Az üreszsebü s talán üres fejű fogalmazógyakornok lenézéssel halad el a tapasztalatokban gazdag s a közre nála sokszorta hasznosabb iparos polgártársa mellett. Ferde világnézetben nevelkedett leányaink a müveit és vagyonos iparos fiatalembertől elfordulnak, hogy talán egy egyenruhában feszengő leventére, avagy valami kis fogalmazócskára kacsinthassanak. A világ leggazdagabb népei, a francziák, kor a domine halkan és mellékesen figyelmeztette a fiukat : — A harmadik mondatban vigyázzatok a „hogy“-ra. A főmondat akadályt jelentő. A „hogy“ nem közönséges. Minket is épen igy figyelmeztetett a tanár Pesten. Inkább az lepett meg, hogy itt a ta- tanár még a hatodik osztályban is tegezi a fiukat. Mi ezt Pesten nem türtük volna. A fiuk különben hamarosan hozzáfogtak az írásbelihez, papirosropogás és tolserczegés házasodott össze a levegőben s nekem kevés idom maradt a meditálásra, mert a domine lassú, vigyázó lépésekkel egyenesen hozzám közeledett. — Hol járt iskolába ? (Ah, engem mégse tegez, gondoltam magamban.) — Pesten, — feleltem. — Világi iskolába ? — A markó-utczai gimnáziumba. — Milyen osztályzata volt latinból? — Jelesem. — Jeles ? Az nagy szó. Az én fiaim köz- zül egynek sincs jelese. Hát csak iparkodjék. Jöjjön oda a katedrához, adok magának valami olvasnivalót, mert igy nagyon hosszú volna az óra. Ugyanolyan lassú és vigyázó lépésekkel kacsázott vissza a katedrához, hogy ne zavarja a fiukat. Volt a kíméletes viselkedésében valami az anyákéból, akik köhinteni se mernek, amikor a gyermekük tanul, A mi pesti tanáraink tőlünk várták a kíméletet, de ők mindig hangosak voltak. A domine folyton a leghall- kabban beszélt hozzám, a katedráról egy latin- magyar olvasókönyvet nyújtott át, aztán csak összébb préselte az ajkait, mélyebbre horgasz- totta a fejét és elvoltam bocsájtva. Úgy tettem, mintha belemeürlnék az olvasásba, de lopva sokszor figyeltem a doininét. Ö is olvasgatott, de tekintete olykor végigsuhan; az osztályon és halk mosolyok, néma gúnyolódások rajzolódtak le az arczán. Különben az a be- retvált, csontos paparcz egyre játszott, változott. Az óra végén a domine összeszedte az írásbelieket, összébb szorította az ajkait, még mélyebbre horgásztattá a fejét s az volt a köszönése. A fiuk állva várták meg, mig szikár alakja eltűnik az ajtó mögött, de azután se hallottam egyetlen gúnyos, csufolódó megjegyzést sem. Valahogy ezen is mulattam. Tölünk ugyan Pesten nem menekült tanár csúfolódás nélkül. Másnap a fiuk már hirét hozták, hogy a domine haragszik, nincs megelégedve az Írásbeliekkel. A mozgékony Binder-fiu azt mondta : — Kilencztől tízig nagyfejmosás lesz. A domine leszedi a fülünket. Csakugyan rosszkedvűnek látszott a domine. Amikor bejött, egy pillantása sem volt a fiuk számára, beült a székébe, megcsinálta a jegyzeteit az osztálykönyvbeu, aztán pedánsan, unalmasan rendbe rakta maga előtt a füzeteket. Egy szava nem volt ezenközben. S a szeme belefuródott a padmalyba, lesiklott a tégla kövezetre, csak éppen az osztály felé nem tévedt, még véletlenül sem. Nekem ez a játék kissé mulatságosnak is tetszett. Az ilyesmit mi Pesten nagyképűségnek neveztük. A fiuk azonban meg voltak rőkönyödve s ha egyik-másik kénytelen volt köhögni, a többi úgy nézett rájuk, mint a legvakmerőbb hősökre. Még köhögni mernek, amikor a domine haragszik! Mintha kriptából jönne, tompán hatlatszott a domine baritonja: — Tóth István ! Tóth István fölállott. A domine nem nézett rá s csak úgy a levegőbe, általánosságban mondotta: — Tegnap külön figyelmeztettelek benneteket a harmadik mondatban előforduló „hogy“-ra. Erre Tóth Istvánnak nem volt mit felelnie s a többi fiú is visszafojtotta a lélegzetét. A domine most nem furta tovább tekintetével a padmalyt, hanem először söpört vele végig az osztályon. Az úgy hatott, mintha golyószóró pusztított volna a tömegben. Csupa megsemmisült fiút láttam magam körül. A domine várt. Harmincz fiú meggyötört lélegzése folyt össze. Én kiabálni szerettem volna, hogy ébredjenek már fel. Ekkor a domine egy erőszakos, hangos csettintéssel szétválasztotta összepréselt ajkait és gúnyosan, fájdalmasan szélt: Egyetlen egy se akadt köztetek, aki azt a „hogy“-ot jól fordította volna le. Halálos csönd. A domine megint összepré-
