Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-13 / 46. szám
Szekszárd, V. évfolyam. 46. szám. Szombat, 1909. november 13. Kiadóhivatal: Bezerédj István-utca 5. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutányosafcb számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden szombaton Szerkesztőség: Bezerédj István-utca S. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Előfizetés: egész évre 10 kor., félévre 5 kor. negyedévre 2 kor. 50 fill. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 5 kor. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AZ ORSZÁGOS M. KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Belmunkatárs JANOSITS KAROLY. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: BODNÁR ISTVÁN. Egyes szám ára 20 fillér. és népszerű nagyjai hiúságának tömjénez: egész pályája külszínre fényesebben ragyogna, népszerűsége szélesebb körré terjedne ki, jövedelmező hírlapi vállalatokat és palotákat hagyhatott volna örököseire. De hiányzott belőle a nagytehetségü íróknál vajmi sűrűn található önzés és a hiúság becsvágya. Az Alkotó legbensöbb valójából oltott leikébe kiolthatatlan szikrát : a törhetetlen igazságérzetet, minden szépnek és nemesnek, embertársainak, saját, örökös megpróbáltatásoknak kitett hazájának s nagy erények mellett nagy hibákban leledző fajának szenvedélyes szeretetét. Innen az a saját szerénységétől, szinte gyermeki áhítattól áthatott nemes lángolás, a melylyel irodalmunk és közéletünk igazi nagyjainak kultuszát űzi*s ezt élete feladatának tartja; innen az a szinte örökérvényű, kanonszerü megbecslés,- a melylyel költészetünk kincseinek értékét meghatározza, viszontagságos közéletünk mozgató erőit mérlegeli s a nemzetfenntartókat prófétai állhatatossággal hangoztatja, hirdeti. De innen a szenvedélyes, harcias é§ bátor hév j is, amelylyel az irodalour s közélet kinőve- j seit, különösen a népszerű nagyságok ntp- szerü hibáit ostorozza, szinte megbélyegzi: az aífektációt s minden hamisságot, az erkölcsi komolyság hiányát, a léhaságot, nyegleséget, a népszerüséghajhásiást, az irodalmi és nemzeti hiúságot, a politikai ábrándokat s a lelkiismeretlen, olcsó hatásra törő sovinizmust. Innen az ö egyéniségének és működésének kidomborodo, üde életteljessége, szellemi és erkölcsi lényének kristálytisztasága, egész pályájának klasszikus harmóniája, bevégzettsége. Ezért, ahogy ó nem vált ósdivá, müvei sem avultak el és.'sohasem lógnak elavulni; sót mindenha klasszikus iskolája lesznek az irodalmi és közéleti felfogásnak, az aesthe- tikai és erkölcsi Ízlésnek, sőt az igazi hazafiságnak, még azok előtt is, a kik más politikai állásponton állottak és állanak, ő maga pedig örök bü-zkesége az emberi nemnek és fajunknak. Erősen érezzük és hisszük ezt most, irodalmi és politikai közéletünk jelen kavargó tökéletlenségében s még inkább fogjuk érezni és vallani a boldogabb jövőben, a mikor irodalmunk egyszer ismét magasabb lendületet vesz s hazánk léte magához méltóan lesz biztosítva ! —d. Drága az élet. Sokat, sokszor és sokan Írtak már a manapság uralkodó drágaságról, de a téma még mindig aktuális, az anyag még mindig nincs teljesen kimentve, még mindig lehet róla írni úgy, hogy a nagy közönséget érdekelje. A panasz általános. A társadalom minden rétege, minden osztálya panaszkodik a drágaság ellen. A panaszok rendesen vádakkal vannak tele egy másik társadalmi osztály ellen, hogy az az oka a drágaságnak, az zsákmányolja ki a többet. Az egyik termelési ág a máGyulai Pál. Meghalt Gyulai Pál. Hatalmas, elsőrendű törzs dőlt ki s zuhanása elhat a magyar erdő széléig, sőt azon túl is, a szélrózsa minden irányában. Ezt halálának megdöbbentő hatása alatt is teljes tárgyilagossággal, minden túlzás nélkjil állapíthatjuk meg. Gyulainak nagy híre volt a nagyközönség azon részénél is, amely sem műveibe, sem egyéniségébe mélyebben nem hatolt bele. Kicsiny ember, de félelmes bajnok, kér- lelhetlen kritikus, az irodalom Napóleonja, aki bátran és diadalmasan támadja az irodalom nagy fejedelmeit és kishercegeit, meging és megdönt nagy és kicsi trónusokat. A kicsi, de nagytüzü, nagyakaratu, nagykardu, nagyhangú, széles posehan terpeszkedő embernek ez az általános képe élt és él a nagyközönség nagyrészének képzeletében és imponál neki ebben az alakban, mert a tömegnek az erő és bátorság imponál leginkább. De nem ez az igazi Gyulai Pál. Nagy ész és nagy temperamentum volt; szikrázó elme és tüzes képzelet sugárzott élénk, tüzesen villanó szemében. Tudott hatásosan irni. Voltak élénk színei, szellemes ötletei s meg volt benne a pátosz magas- fokú heve. S ha Gyulai hatast vadász, ha a csillogást keresi, ha nagy külső sikerekre tör, merészen megereszti ecsetjét és hangját, népszerű át araiatokhoz simul, a nemzet Képek a múltból. IV. A ráckevei vita 1564-ben. Irta: V. Fejes György. Az örök fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy ne maradjunk meg állandóan a régi alapon, hanem együtt haladva a korral — a körülmények felhasználása és az idők jeleinek megértése mellett — teljesítsük az evangéliumi parancsot: »Legyetek mindig tökéletesebbek 1« — De viszont az is emberi tulajdonságaink egyike, hogy a mi uj, azt nem mindjárt fogadjuk el, hanem tőlünk telhetőén védelmezzük magunkat vele szemben; csak mikor már akár magunk győződünk meg, akár másoktól győzettetünk le, amaz uj eszméknek életrevalósága felől — adjuk meg magunkat a j változhatatlannak. így alakul meg lassanként a két ellentábor ': a liberális és konzervatív ; j igy fejlődnek ki a viták sokféle argumentumaikkal, a tudományos és gyakorlati kérdések j szabályszerű megbeszélései, írásban és élőszó- j ban, legtöbbször a nagy nyilvánosság előtt. A reformáció meggyökerezésének idejében, ; hazánkban is megindult csakhamar a személyes , vitatkozások szellemi csatája. Majd ennek ered- | ményeként egész vitairodalom fejlődött ki, melynek főtárgyai a vallás-kérdések valának. Ebben bizony felhasználtak a felek minden elképzelhető fegyvert pro et kontra s nem éppen a szalónias stilus volt túlnyomó! . . . Egy ilyen vallásügyi vita tartatott 1564-ben, Ráckevén, ahol a katholicizmus képviseletében: »Pantheusz Szeráf, pesti barát, a reformátusok részéről pedig az akkori leiké-z: »Szegedi Kis István, mérték össze fegyvereiket. Ráckeve a dunamelléki reform, egyházkerület legrégibb — s ma is virágzó — egyházainak egyike, mintegy 2600 lélekkel. Itt már j 1563-ban olyan iskola volt, a melyben görög nyelvet és dialektiákat is tanítottak. Hírneves lelkészekkel, később pedig püspökökkel is dicsekedhetett. — Régi voltáról tanúskodott az a körülmény, hogy már Zsigmond király több privilégiummal (pl. pallosjoggal, mely ma is megvan címerében egy egyenes kétélű kard alakjában) ruházta fel. Budához és Pesthez való közelsége is előnyére szolgált. Később a török hatalmába került és bizony többször megsínylette a hóditó pusztításait — bár hasznát is vette olykor, amennyiben a protestáns lelkészek a budai basák menleveleivel szabadon járhattak- kelhettek, egyházi ügyeik végzése céljából a hódoltság területén. — Pesten is elég korán megalakult a protestánsok gyülekezete, a melyet bizonyítanak a különböző helyeken tartott gyülése-cen részt vett papjai. Bár tisztán sohasem lett egyik sem protestánssá, mert szerb lakói folyton voltak, valamint görög kereskedői is. Mozgalmas képet nyújtott tehát Ráckeve városa a nevezett (1564.) év szeptember elején. Hire ment ugyanis, hogy vallásos vita fog tartatni a reformátusok templomában, mely azelőtt Szt. Ábrahám egyháza volt (megújítva és kibővítve ugyanazon helyen áll ma is). Kisasz- szony napjara (szeptember 8) jelezte az erre j vállalkozó Szerafin atya megérkezését. Bizva a győzelemben, egész kiséret ígérkezett hozzá csatlakozni, melynek nagy részét olaszok és rácok tették. A nevezett napon tekintélyes számú érdek- j lődő közönség verődött össze a városból, sőt a környékről is. Megjelent nemes Bereményi Pál uram — Szegedi sógora —, kinek nagy kőháza a templommal átellenben emelkedett, a Dunán pedig két malma is kelepelgetett, ami vagyonossága mellett tett bizonyságot. Ott volt a török ikádi« »Mustafer«, kinek nargiléjét (vizi pipa) egy szerecsen szolga cepelte utána. Továbbá a derék görög boltos: »Adámovits« uram, a ki meg fogadni is mert egyik katho- likus szenátorral, hogy Szegedi lesz a győztes!... Csakhamar eljött a kitűzött nap. Reggel 9 órára bevonult a templomba Szerafin páter, vígan éneklő olaszaival, hurcoltatván maga után egy nagy zsákot, melyben segédkönyvei valának; melynek láttára a gyengébb idegzetüek ugyancsak rémüldöztek ! — Szegedi előbb maga nem akart részt venni a vitában, mert az ilyesminek nem nagy barátja volt. Azonban a község népe sürgető kívánságának mégis engedett s elfogadta a kihívást. Szebeni János rektor és az ifjú Skaricza (Szegedi hivatalbeli utódja) kíséretében a templomba vonultak, mely már telve volt kiváncsi közönséggel. Egy középre tett asztal körül helyezkedtek el a vitázó felek, egymással szemben. Szerafin atya alig látszott ki a sok kisebb-nagyobb könyv közül — mig Szegedi előtt nem volt több két darabnál, t. i. egy héber és egy görög biblia — no meg tudományos készültsége. A vita megkezdődött! Sorra jöttek az akkori legfontosabb tárgyak. A barat támadott, Szegedi védekezett és cáfolt. Csakhamar azonban a támadásba ment át, mivel észrevette, hogy Szerafin páter valamennyire érti ugyan a héber és görög nyelvet, a kulináris latint meg folyvást beszéli, de annál kevesebbet tud magyarul, — tehát egész köny- nyedén ve te a dolgot. Olyan hasonlatokkal és ellenérvekkel válaszolt, amelyeket a közönség is megértett s többször hangos tetszésének adott kifejezést ez is, sőt egyik-másik tréfás oldalát fogván fel a dolognak: még külön kérdésekkel is faggatta a különben is vesztét érző pátert
