Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-10 / 28. szám
2 KÖZÉRDEK gos időben hol szerez majd uj hitelt, amikor a város kölcsön kérvényeire a fővárosi j intézetek ez idő szerint egyátalán nem is" reagálnak. És végül a belügyminiszter megengedi-e majd egy adóssággal terhelt városnak a pénzintézet alapítást, holott, a városok összesége által, 10 millió alaptőkével tervezett központi intézetbe is csak azoknak a városoknak enged részvény-jegyzést, amelyek kimutatható vagyonnal bírnak. Szólni kell még a szervezetről. Hát biz ez a lehető legkomplikáltabb. A takarékpénztár ügyeit intézik : a városi képviselőtestület, a választmány, az elnök, az igazgató, az igazgatóság, a felügyelóbizott- ság, napibiztosok, tisztikar. Ha van egy 9 tagú igazgatóság, a 31 tagú választmány teljesen felesleges, ha csak nem a vagyoni felelősség minél nagyobb kiszélesítésére aspirálunk. Ily komplikált szervezet csak kerékkötő, megölóje a gyors adminisztrációnak, kivált ha laikusokból áll, amint hogy jobbára csak azokból állhat. De kapunk-e 9 igazgatót is, bármily csekély szakértelemmel is, az évi tiszta nyeremény 1 százalékáért, mert mikor éri el a tiszta nyereség 1 százaléka a 400 koronát is? Ezért az összegért aztán »üljön« az igazgató hetenként kétszer vagy többször, áldozza idejét, tegye kockára összes vagyonát. S micsoda szakértelmet lehet várni az olyan vezető igazgatótól, aki 2 százalék jutalék és évi 2000 korona fizetése mel lett még a mennybéli jussával is felelős az intézet minden vagyonáért s micsoda szakértelme lehet a 100 koronával külön díjazott, 1 százalék jutalékra alkalmazott, de vagyonikig épp oly felelős aligazgatónak ? S a városi ügyész mellett az intézet peres ügyeinek vitelére még egy, vagy pláne több ügyvéd is szükséges ? Száz, kétszáz milliós forgalmat csináló fővárosi pénzintézet is beéri — egygyel. S vájjon a városi számvevőnek nem akad-e elég dolga hivatalában ? Ráérhet-e ellenőrizni a takarékpénztár kezelését s pláne hogy felügyelőbizottsági elnökösködjék is ? Hát a napidijasok ? Ezeken kellett volna kezdeni. Lehet-e egyáltalán modern intézetet — napidijasokkal adminisztrálni ? Lehet-e olyan alkalmazottól megbízhatóságot, hűséget, szorgalmat, titoktartást még csak kívánni is, akit nyomorúságosán, legfeljebb napi 1 forinttal díjazunk ? Napidijasok ! — Erről a szakaszról a rendezett tanácsú városban is a régi községi rendszerre ismerek. Szekszárdnak mindég az volt az elve, hogy tisztességes fizetést senkinek sem adni, inkább menjen úgy a dolog, a hogy megy, ha feje tetején bukdácsol is. Felemlíthetnék még egyet-mást, de hát már is túlságos sokat részleteztem. Összegezem tehát véleményemet: Papiroson nagyon szépen lest a Szekszárd R. T. Város Takarékpénztára felállításának kérdése, polgármesterünk legjobb szándékát, városgya- rapitó intencióit is a legnagyobb készséggel honorálom. Kisvárosi, pénzszegény, ipari, kereskedelmi szempontból fejletlen voltunknál fogva azonban, éppen mert ismert garasoskodásunk miatt megbízható, igazán szakképzett vezetőségre nem számithatunk, a hasonló pénzintézeteknél alkalmazottak szakértelmét pedig az alapszabályok szerint, de meg a dolog természeténél fogva is nélkülöznünk kell — én magam részéről a városi takarékpénztárral való kisérletezést itt miná- lunk senkinek sem ajánlhatom, ha azt lel- állitjuk, az oly kisszerű, magát, az egyébként szép eszmét kompromittáló korcsszülött lesz, hogy azért a nagy anyagi felelősség Damokles-kardját örökösen fejünk felett suhogni hagyni egyáltalában nem indokolt. A városi takarékpénztár, másutt bevált szép intézményének felállítását Szekszárdon a rossz hitelviszonyok meg nem indokolják s hogy csak azért állítsuk fel itt is, mert már másutt is van, ezt elég oknak nem találom. Az ily intézményt az előbb jelzett tényezőkön felül csak a polgárság, összlakosság egyértelme, összetartása, sót áldozatkészsége tarthatná fenn, erre pedig itt semmi kilátás, igy e halva született szép eszmét temessük el többi halott testvérei mellé. B. Az esperanto, mint szellemi érintkezési eszköz. Ha vizsgáljuk a mai korban ténylegesen élő forgalmat, lehetetlenség arra a gondolatra nem jönni, hogy a teknikai fejlettség folytán előállott könnyed és gyors közlekedési eszközök dacára sincs meg a müveit nemzetek között az az élénk összeköttetés, amelyet elvárni lehetne a mai ipari és kereskedelmi fejlettség mellett. Mint kulturállamot, keresztül-kasul hálózzák már a vasútvonalak hazánkat is s mégis olyan kevés távolvidéki terményeket látunk, mintha ma is olyan nehézkesen lehetne szállítani azokat, ahogyan régente leheteti. Hazánkról valamikor a »dús Kánaán« jelzővel emlékeztek meg ideköltözött őseink s mégis egynémely, kevésbé termékeny vidékén, ma nagyobb élénkség, nagyobb forgalom van, mint nálunk. Ama jelszónak megfelelően, a mai viszonyokat tekintve, hazánkban egymást kellene érni az idegen országbeli kereskedőknek ama nyerstermékekért, amelyet hazánk produkál. Hogy sem nálunk idegen terményeket, sem a honi terményekért idegen kereskedőket nálunk, főképen vidéki városainkban nem valami sűrűn láthatunk, annak bizonyára okának kell lenni. Miben rejlik ennek oka ? El vagyunk maradva más országoktól 1 Szokták mondogatni. Pedig ennek okát, a többi müveit államoktól való elmaradottságban nem találjuk meg, hiszen ami a forgalmak tényleges lebonyolítási eszközeit illeti, azokkal rendelkezünk mi is. Van szép, gazdag vasúthálózatunk, van távirda- és telefonösszeköttetésünk az egesz - világgal. Postai viszonyaink annyira megbízhatók, hogy párját alig lehet találni a világon. Mégis olyan nyomottság, olyan élettelenség uralkodik nálunk, mintha a világtól elmaradott, avagy elhagyott országban élnénk. Vannak hazánkban vidékek, ahol az ott nagyobb arányban termelt valamely terményt egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben, 'anyhán képesek értékesíteni az ottani lakosok. Meg van a vasutjuk, meg van távirda, sőt talán telefonösszeköttetésük is, mégis, mondhatni, összedugott kézzel kénytelenek várni a vevőt felhalmozódott terményeikre. Ki vannak téve az ilyen vidékeink, minden modern közlekedési eszközeink dacára is, a kereskedelmi spekulációnak, mely az áruk felhalmozódása révén annak értékcsökkenését ily módon mesterségesen idézi elő. S hogy ezt tehetetlenül kénytelenek tűrni lakosaink, annak egy jelentékeny okát a nemzeti nyelvek különfélesége folytán, az egyes nemzeteket s igy az összemberiséget egymástól elválasztó, egymásra nézve idegenné tevő, még • ma is szilárdan álló ama tényezőben kell keresnünk, hogy a különféle nemzeti nyelveket beszélő emberiség nem tudja magát kölcsönösen megértetni egymással. Emez óriási választófalaktól nem látják az egymástól távoli vidékek lakói, hogy mely vidéken mi van bőven. Eme hatalmas körfal miatt nem tudják hazánk lakosai is közhírré tenni, hogy mi és milyen minőségű termén 3mk van a világpiac számára. Hogy egy közelről érintő példával világosítsuk meg a mondottakat, induljunk ki városunk viszonyaiból. Ha egy szekszárdi bortermelőnek felhalmozódott borkészlete eladása végett szüksége van vevőre, akkor a mai viszonyok szerint közhírré teszi, hirdeti borát a hazai lapokban. Ha igazán élelmes az illető, akkor ugyanezt megteszi osztrák és német országok területére is. Azonban, az egymáshoz ily közel álló országok borkereskedői a legtöbbször szoros összeköttetésben állanak egymással saját érdekeik védelmét illetőleg. így azután a termelőknek jó kvalitásu terményét a gyengébb minőségű áru forgalmára szállítják le a lanyha kereslet ürügye alatt. Jól tudják az ilyen paktumban álló kereskedők, hogy a termelő tehetetlenül áll velük szemben, mert nyelvismeret hiányában nem tud piacot teremteni az ő kereskedelmi gyűrűjükön kivül. S igy kénytelen várni, mig a kereskedelmi érdekcsoport meg nem elégeli az áru értékének letörését. Milyen másképen volna ez, ha az a kereskedelmi összeköttetésre utalt termelő tudna érintkezést teremteni az őt fojtogató kereskedői spekuláción kivül eső területről is. Például, ha látná az a bortermelő, hogy a hazai és a szomszéd országok kereskedői nem keresik az ő termékét, ő keresne egy távolabbi, talán igen távoli országgal összeköttetést, a melynek révén azután piacot is teremthetne, talán közvetlenül is, a saját terménye számára. Ha nem kelendő, mondjuk a szekszárdi bor, osztrák és német területen sem, akkor menni kell tovább. Talán svéd, norvég, orosz I vagy Finnországban szükség volna reá. Avagy más kontinensen lehetne jó vevőt találni eme már némileg teherként nehezedő terménytö- ! megre. Igen, de hogyan ? Nincs ott ismerőse a magyarnak. Nem is tud beszélni, érintkezni az ottani lakossal. Kihez forduljon hát ? Kinek a révén indítsa meg az összeköttetést, hogy azután az legyen az eredmény, hogy a megfelelő árban adhassa el terményét a termelő ? Ezek azok a bajok, amiken segíteni kell. Ez az oka, csaknem egyedüli oka annak, hogy nincs meg az az élénk forgalom az emberiség között, amit a teknika eddig felmutatott vívmányai révén már is várni lehetne. Elválasztja az embert az embertől a sok különféle nyelv. Emez állapot fentartása mellett hiába hozza közelebb a vasút az embereket egymáshoz. A szellemi válaszfal fennállása miatt, ha közvetlen közelében vannak is az emberek testileg, szellemileg éppen olyan távol esnek egymáshoz, mint amikor még a vasutakon nem 1 futott át a gyors meg az express vagy villámvonat. Ezt a rendkívül káros, az összemberiség fejlődését akadályozó válaszfalakat lerombolni van hivatva az Esperanto nyelv. Ez a nyelv senkié, illetve egy nemzeté sem, hanem mindenkié, az összemberiségé. Aki ezt elsajátítja, ezen át érintkezést szerezhet a földkerekségén mindenütt, ahol csak müveit emberek laknak. Ha meg van ama bitonyos szekszárdi bortermelőnek az összeköttetése az esperanto nyelv utján, mondjuk a Filippini szigeteken csak egy emberrel is, már ezt az alkalmat is ki lehet használni arra, hogyan lehessen ott a jó szekszárdi bort értékesíteni. Az esperanto nyelv ma már annyira el van terjedve, hogy nincs civilizált állam, amelynek területén érintkezést ne lehetne létrehozni az esperanto nyelv segélyével. Milyen áldásthozó körülménv lenne az minden államra nézve, ha ’Imi ügyletek lebonyolítása ilyen s ihatni az egész földtekére kiterjedő m '.ültetnék önmaguk a termelők által ? 1 S mindehhez alig kell hónapi tanulása az esperanto Két-károm hónapi tanulás szekszárdi bortermelő kérdezhe lenül akár a délafrikai, akár a társától, hogy van-e ott szükség a borkereskedők ? Milyen minőse nálnak ott? Volt-e ott bortermés, nálják-e ott egyáltalán az ilyen itt Egy ilyen, a világgal érintke j ember bizonyára nem várná összedu J mig a köréje font kereskedői spekult : nyakát fojtogatja. írna ide is, Írna teremtene piacot terménye részére. Ez a nagy, igen sokszor nemzete gok jobblétét veszélyeztető helyzet ki ime milyen csekélységen múlik. Egy k eszközön, amely az emberiséget egy * kapcsolja össze. És ez a kapocs már . van, csak ki kell használni. Folyó hó 15-én városunkba jő a »J/a, Esperantisták Társasága«-nak titkára, x gvesi János budapesti tanár s itt a városi közgyűlési termében, amelyet a polgáraié Bajó János árvaszéki ülnök kérésére ké. séggel engedett át a nevezett tanárnak abból^ célból, hogy ott d. u. 5 órakor előadást t»1 hasson az esperanto nyelvről városunk közön j sége részére. 1909 julius 10 nehány a az a zvet- ber- ott szzb.
