Közérdek, 1909. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1909-12-25 / 52. szám
52. szám. 3-ik oldal. KÖZÉRDEK FIGYELEM! Női felöltők, leányka-kabátok, fiu-ruhák, férfi-öltönyök egyszerűbb és legfinomabb kivitelben, a leg jutányosabb CSAKIS BEKKER ORBÁN RUHAÜZLETÉBEN SZEREZHETŐK MEG, a légárakon Üzlethelyiség: Nagykároly, Friedl-ház. Ruhák mérték után készíttetnek. Jutányos árak! Pontos kiszolgálás! egy szebb, egy jobb jövő gyermekeinek! Egy nagy ember tette irányadó útmutató. Hiába osztja meg falatját egyik koldus a másikkal, mitsem ér az, ha a harmadik előtt zárva vannak a paloták aranyos ajtai, szőnyegés bejáratai! Mit ér az, ha az a szegény földmunkás, napszámos, kisiparos odaadja a nemzet oltárára a dobon mindenét, mert kivetik azt reá s ha nem tudja megfizetni, hát elveszik helyébe a párnáit; mondom, mit ér mindez, ha az a nagybirtokos, nagykereskedő, nagyiparos, nagyvállalkozók, intézetek és a tőzsde nem lesznek nagy jövedelmük után jobban megadózva?! Avagy a nagytőkének szaporodni s a szegény embernek pusztulni kell ?! Ez igy nincsen és nem lesz jól! Egy bizonyos jövedelemig abszolúte nem volna szabad a szegény embert megadóztatni, ellenben egy bizonyos jövedelmen túl, mindenkitől meglehetne jogosan követelni, hogy feleslegét az állampénztárnak juttassa. így fordított viszony állna be a maiakkal szemben. Vagyis boldogulna a szegény ember, jól élne a nagy adót szolgáltató polgár vagy vállalat is és legjobban élne maga az állam, mely csakis ily szocziáldemokratikus szervezés mellett lehetne egyszer igazi, erős, nemzeti állam, mely önfentartó erejét saját népében találná meg. Azonban „Segíts magadon és az Isten segíteni fog“, ezt mondja egy jó magyar példaszó. Tehát én sem elégszem meg azzal, hogy e rövid czikkezésben egy tőlem telhető biztató képet festettem a szocziáldemokratizmus erélyei és előnyeiről, hanem igenis leghőbb óhajomat úgy fogom csak elérhetni, ha lan- kadhatatlan erővel törtetek a czél felé, az eszmék megvalósítása felé, melyben semmi és senki meg nem akadályozhat! Aki pedig pártfogolni fog, az nem nekem, még csak nem is önmagának, hanem a közérdeknek fog szolgálatot tenni. Az alloisztikus altruista önzetlenségével arra kérem fel tehát igen tisztelt polgártársaimat, akik eddigi érdeklődésükkel e kérésemre bátorítanak, hogy szíveskedjenek engem b. soraikkal postán aziránt értesíteni, hogy ki az a nagykárolyi tőzsgyökeres, tekintélyben, becsületben megőszült ur, akiben — mint írják — nemcsak az Önök, de a város s az egész kerület összes polgárságának legjobb bizalma összpontosul s ha nekem őt megnevezték, úgy én azonnal eleget teszek majd kívánságuknak. El fogok menni hozzá, nem is egyedül, hanem Önökkel. Es ha csak mód van benne, én rá fogom birni, hogy ő az Önök, illetve az én kívánságomat teljesítse. Meg fogja alapítani nekünk a szocziáldemok- rata kört, ahol mi szabad időnkben összegyűlve, mindig megbeszéljük a tennivalókat. Vajha annyian volnánk, hogy azt a köz- tiszteletben álló, velünk érző ősz urat a képviselőházba is elküldhetnénk, hogy eszméinket és érdekünket ott is képviselje! Akkor nem is kellene többé Wienbe szaladni s kívánságainkat — melyek mindly a nemzeti törvénybe iytatott jogok — mint egy alamizsnát, könyöradományt kikunyorálni. A népjogok kiterjesztése nem függne többé Ausztriától — Magyarországban. És ha magyar ezredekben magyar nyelvet merünk majd óhajtani, akkor nem kell majd azért is Wienbe menni, még pedig félúton imádkozva, félúton térden csúszva. A magyar alkotmányban biztosított magyar jegybankot se kell majd Magyarországnak a német császárnál kisírni. Meghoz a szocziáldemokratizmus mindent, mindent! Jöjj el szocziáldemokratizmus, jöjj el a mi országunkba, mely egy jobb sorsért meg- bünhödte már a múltban a jövendőt! ifj. Széli Mihály. A kritika jogosultsága. Egyik helybeli laptársunk még a szini- évad idején azzal állott elő, hogy nekünk kis vidéki lapoknak nincs jogunk az előadott darabokról bírálatot mondanunk, mert hiszen azzal mitsem használunk a szinmüirodalom- nak, vagy a színházi műsor összeállításának. Helytelenítette azt a ténykedésünket, hogy a színészek játékát kritizáltuk, mert szerinte a színész úgy játszik, ahogy tud és legkevésbbé sem befolyásoltatja magát a vidéki lapokban felhozott dicsérő, avagy ócsárló kitételek által. Mielőtt ezen vélemény leczáfolására rátérnénk, tegyünk egy kis különbséget birálat és bírálat között. Ezt a különbséget élénken emeli ki Szabados Ede egy kis állatmeséje, melyben a vipera és a nadály folytatnak beszélgetést. A vipera méltatlankodik azon, hogy bár ő és a nadály egyformán csípnek, az emberek utóbbira rábízzák magukat, mig őt elkerülik. A nadály azt válaszolja: „Az a dolog bibéje, hogy nem egyformán sebezzük meg az embereket. Én csípésemmel életet adok a betegeknek, mig a te csípésed az egészségeseknek is halált ad“. íme a kritikák különfélesége. Az egyik birálat ■—- mert hogy mindenik többé- kevésbbé csip, az kétségtelen — buzdító, jóindulatú, munkakedvet növelő, ambitiót serkentő, a másik „halált adó“, lesújtó, kétségbeejtő. Hogy ez utóbbinak jobb meg sem Íratni, mintsem hogy szárnyát szegje a kifejlődés kezdetén levő s a jövő elé nagy reménynyel tekintő tehetségeknek, — az bizonyításra aligha szorul. Inkább domináljon Írásainkban a méltányosság hangja, a jóindulat érzése, mint a szigor mélyen és érzékenyen sebző kérlelhetet- lensége. S nem annyira a szigorúság az, ;..ui bánt, mint inkább a kíméletlenség és a gúny. Ezek azok a mérgek, melyek megrágják a lelket, tönkre tesznek értékes életeket, kiváló génieket. A toll előkelő, erős fegyver annak kezében, aki bánni tud vele s ebbeli tudását mások, a köz, az emberiség javára érvényesíti. De öldöklő szerszám annál, aki nem vonakodik azt eszközül felhasználni arra, hogy megmételyezzen ártatlan lelkeket, összetörjön fényes ábrándokat, lehetetlenné tegyen képességet, akaratot, hogy elvágja útját valamely czélra szenvedélyes vágyódással törekvőnek. De lássuk már most, mennyihen állja meg helyét laptársunk állítása. Nem vagyunk annyira naivak, sem elfogultak, hogy ne tudnánk, hogy egy vidéki hetilap a szinmüirodalomra irával mindjobban magához bilincselve és magával ragadva a hallgatóságot. Ez a megbámult és ünnepelt csillag öt hó előtt még kurtaruhás szegény varróleányka volt Bécs külvárosában. Egy német zeneszerző fedezte fel, ki az első siker után dézsaszámra öntötte öröm- könnyűit. A hódítás estélyén az egyik első emeleti páholyban két fiatal ember beszélgetett. A barna, ki Párisból emigráczióból jött és Magyarország egyik piros bársonyszéke felé iparkodott, ezt mondotta: — Csinos, megér egy másodrendű párisi palotát. A szőke ki az nap járt a királynál kitüntetését megköszönni igy válaszolt: Bájos és ártatlan, kár! Az uj csillag ragyogó fénye aztán rohamosan emelkedett. Estélyein rendesen ott volt a főúri világ s ama bizonyos első emeleti páholyból sem hiányzott soha a szőke fiatal ember. A szőke is, a barna is magyar mágnás volt. * * * .... A júliusi nap teljes hevével tüzelt Krasznahorka havas szelekhez szokott fenyves erdőire. A tikkasztó levegőt apró csillogó parányok töltötték be, melyek tölcsér formába kavarogtak a nagy völgykatlan körül, ha egyegy bóbiskoló madárka a tűlevelű ágakról a magasba rebbent. Az erdő félelmes csendjét nem zavarta a szürke maczkók elégedetlen dünnyögése sem, ezek javában aludták a nyári álmukat. A falu aljáig vakmerőén bejáró farkashad is elszéledt, elmentek messze éjszak felé, hol a hóboritotta őserdők kellemesebb nyarat biztosítanak számukra. Az erdő egyik tisztásán kecskék legeltek. A görbeszarvu bakkecske nyakába akasztott kolomp tompa egyformaságban verődött az erdő nagy némaságába s csak néha-néha hallatszott az erdőn túl legelésző hosszuréti ménes egy-egy tüzesvérü paripájának nyerítése. Ezt az összhangzó szép csöndességet hirtelen fuvolaszerü hangok verték széjjel. Előbb halkan, légiesen terjedtek ezek a hangok később erős futamokban, mig végre hatalmas trillákká fejlődve, négy-ötszörösen visszhangzott az erdő e bűbájos énektől. A forróságtól eltikkadt madarak egymásután csicseregve emelgették fel szárnyaik alá dugott fejecskéiket s a nagy viszhanggal együtt énekelve, tündérvilággá varázsolták az erdő belsejét. A tisztásról a fák alá húzódtak a kecskék s minél jobban hangzott a kolomp tompa verődése, annál közelebb jöttek a bűvös dalla- I mok. A kecskepásztornő dalolt. Kezében zöld galy, félsarkon feltiirt kötőjében vadvirágok, utána a kis kecsketábor. így haladt a fák árnyékában, az erdőbe beljebb, a szomolnoki országút fehér pántlikája felé. A kanyarulatnál fiatal vadász állott elébe. 'Kis bajusza és göndör haja szőke volt. Könnyedén körülölelte a kecskepásztornő I derekát s annak vadvirágokkal diszitett bod- ros fejecskéjét mellére huzva, forró és édes csókokkal pecsételé a még mindig rengő pi- : eziny ajkakat. A leány nem ellenkezett. Az ölelést is, a csókot is viszonozta s egymást átkarolva ballagtag tova, a poros országút mellett futó gyepes gyaloguton. A dal és madárcsicsegés viszhangja bánatos sóhajként múlt el s a félelmetes némaság újra ott uralgott az erdő árnyas ölén. A vadász, kecskepásztornő és kecskék körvonalai apró pontocskákká zsugorodtak össze. Már a messze hegycsúcs magas gerin- czét taposták. Ifjú és leány szorosan egymáshoz tapadtak, ajkaik minduntalan csókban érintkeztek s a szavakat nem is mondották, nem is súg-
