Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-01-04 / 1. szám
1908 január 4 fryÖZEHOEK 3 úrhoz legyen szabad tekintetes Szerkesztő Ur szives engedelmével, a csekélységem ellen intézett támadásokra s ügyem védelmére a körvetkezőkben megadni az elengedhetetlen választ. Mindenekelőtt ki kell jelentenem Dömötör Miklós ur kirohanására nézve azt, hogy nem szabad valamely czikk olvasásánál a kontextusból egy mondatot kiszakítani s azt mintegy vesszőparipaként használni, azon nyargalózni. Nem az volt inten- czióm czikkem közrebocsátása alkalmával, hogy talán az egyházpolitikai törvények revízióját czélozzatn, sem pedig az, hogy mintegy e szomorú jelenségnek okát e törvény életbeléptetésének tulajdonosain, mint azt Dömötör ur, nem tudom, micsoda sophisma alapján magyarázhatta ki . czikkemből, hanem egyedül az, mint a példabeszéd is helyesen mondja: «végén csattanik az ostor», s mint a figyelmes olvasó azt czikkem be- rekesztő részében bizonyára észre is vette, hogy felhívjam e kórtünetre hazánk törvényhozóinak figyelmét, hogy a közerköl- csiséget veszélyeztető,' nagyon is égető bajon mihamarabb segítsen. Én czikkemet csak e szavakkal kezdtem > „Mióta az egyházpolitikai törvény életbe lépett s a papság kezéből ki van véve az anyakönyveknek vezeíése, — e passust mellőzte Dömötör ur — azóta miht- egy gombamódra terjed a vadház^sság. De ki magyarázhatja ki , e czikkem bevezető egy mondatából azt, hogy czikkem az egyházpolitikai törvények ellen irányulna? Más senki, csak egyedül Dömötör Miklós, anya- könyvvezető ur. Engedjen meg, igen tisztelt anyakönyvvezető ur, hogy az bizony mindenki által sajnosán tapasztalt dolog, hogy a vadházasság azóta nagyban terjedt, mióta a papság kezéből kivétetett az anyakönyvezés, de ezzel korán sem azt állítottam, hogy ennek oka az egyházpolitikai törvénynek életbeléptetése lett volna, ez beteges jelensége korunknak, hanem igenis, indokoltam mindjárt e bevezető mondat után, hogy a mai anyagias korban az elvetemedett, minden magasztosai s nemeset lábbal taposó, Istentől elfordult nagy sokaságra nehéz egyedül a lelki gondozás által hatni. Azelőtt, mikor a papok voltak az anyakönyvvezetők, amint czikkemben jeleztem is, gyakoribb volt az érintkezés, különösen a pusztai, hívekkel s igy jobban hathatott a lelkipásztor az egészen erkölcsi romlásnak nem indult emberre, de ha ez nem vezetett sikerre, úgy még brachiummal is szétrezzenthette a vadházasokat. Most azonban ezt nem tehetik sem az anvakönyv- vezetők, sem a még kevesebb fenyítékkel rendelkező lelkészek. Azért utaltam czikkemben különösen arra, hogy „most a humanizmus áldását a szellemi kiskorúságban levő nép felfogni nem lévén képes, a szabadság élvezetét szabadosságra használja fel.“ Ezeknek előrebocsátása után egészen felesleges, hogy a nagyon is felháborodott anyakönyvvezető ur czikkem ellen irányult támadó sorainak taglalgatásába bocsátkozzam, nem volt czélom az egyházpolitikai törvények ellen mintegy állást foglalni, de drága időmet sem akarom különösen most, közvetlen az ünnepek előtt ily üres szalmacsppléssel eltölteni; mert nem mondhatok mást Dömötör urnák nagy gar- ral ellenem irányult támadására, mint ezt: „Mást beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik ! ■ Kár volt az általam igazán semmi rosszat nem ezélzó ügyet a nyilvánosság előtt pertraktálni, különösen Önnek, kinek boldogult atyjához engemet oly őszinte baráti kötelékek fűztek. Jegyezze meg. magának anyakönyvvezető ur még azt, hogy , ha valamit idézünk, azt szó szerint kell ' teljesítenünk. Az Ön által idézett czitátumom pedig: „Ha azonban az anyakönyvvezető stb.“ nem úgy van visszaadva szó szerint, mint én azt czikkemben idéztem. Azt állítja Ön, idézett czitátumom alap ján, hogy a törvény által kívánt, okmányok beszerzésének általam felhozott sok költsége, hogy a házasság megkötése eszközölhető lehessen, valóságos abszurdum; mert tudnom kellene, hogy először a polgári házasságkötés ingyenes, másodszor, hogy a vőlegény és menyasszony bélyegmentes anyakönyvi kivonatain kívül más okmány nem kell. Hogy állíthatok tehát én ily homlokegyenesen ellenkező dolgot, ily merő abszurdumot ? Valóban, ha Dömötör ur nem lett volna szives nagykegyesen mindezt tudomásomra hozni, talán bizony minderről semmi sejtelmem sem lett volna; azért hát kimondhatatlan köszönetemet kellene tán iránta nyilvánítanom? De mivel mindezt igen jól tudtam és mégis merészeltem ily abszurdumot állitani, ez Dömötör ur előtt persze megfoghatatlan ! Pedig tudnia kellene Dömötör urnák, mint anyakönyvv.ezetőnek először azt, hogy ha a felekkel szemben ingyenes is a polgári házasságkötés, mégis, mivel tudom, hogy az anyakönyvvezetők az anyakönyvvezetésért I bizonyos dijazást kápna'k az államtól, ami ! persze a polgárok megadóztatásából folyik | be, lesz kegyes nekem megedni, hogy ez az aktus még sem olyan egészen ingyenes ténykedés. Továbbá a házasságot kötő két fél születési anyakönyvi kiadványának költsége is elesett azelőtt; ha már ezt a dolgot feszegetjük, külöuösen ott, ahol | jegyesek egy községből valók voltak, mikor a I papok voltak az anyakönyvvezetők. Noha ez nem volt czélja czikkemnek, mégis,* mivel Dömötör ur provokált, kell, hogy erre feleljek. Mindezekből pedig anyakönyvvezető ur állítása szerint még az a legszebb' hogy mi vagyunk az. okai annak, hogy az anyakönyvezés elvételével mi papok semmitél'e rekompenzácziót nem kaptunk, hogy a sze | rintem —- mint Dömötör ur állítja — oly sokba kerülő okmányokat még mindig mi I adjuk ki ugyanolyan díjazás mellett, mint I jelenleg az anyakönyvvezetők, ha azt a felek igénylik. Mégis azonban czikkénék végén beismeri Dömötör ur, hogy vannak esetek, hol a házasulandók okmányai 7 —8 j koronába kerülnek. Kérdem már most, hol vegyen az a szegény, földhöz ragadt béres ily összeget ? De még ha hozzá jön ehhez más írási dij is, származván egyik, vagy másik fél messzebb vidékről, vagy kipuhatolandó az egyik özvegy fél elhalt hitvestársának elhalálozása, kivántatván annak halotti bizonyítványa? Tekintve már most azt, hogy azelőtt nem kellettek a születési bizonyítványok, miután az adatokat az anyakönyvek szolgáltatták, erre költségük a feleknek nem volt. így tehát még sem olyan abszurdum, ha megengedi anyakönjvvezető ur talán j azon állításom igaz voltát, hogy sokalván az i ily különösen földhöz ragadt szegény cse- | lédség a költségeket, de meg semmi fenyíték a vadházasságot el nem tiltván, úgy segít a bajon, hogy összeáll. Nem azt állítottam én im ezzel, hogy az anyakönyvvezető által kívánt okmány beszerzése segítené elő a vadházasságot, mint Dömötör ur helytelenül állitja, hanem az a költségkímélés és a törvény által be nem tiltása az ily rovott életnek, ez az előidézője a vadházasság terjeszkedésének. Végül pedig ha tényleg állana is az, hogy Szekszárdon alig van 3 vagy 4 vadházasságban élő pár, mi majdnem a lehetet- I lenséggel határos, úgy nem kérek anya- j könyvvezető úrtól híveim gondozását illető- l leg semmiféle útbaigazítást, rendelkezvén-— Hogy vagy édes? ö volt a legvidámabb, legszellemesebb az egész társaságban, valóságos udvar vette állandóan körül s gyakran lehetett hallani csilingelő, vidám kaczagását. De mikor éjfél után elhagyta a társaságot, kimerültén, fáradtan dőlt a kocsi párnáira, torka összeszorult s száraz szemekkel, mereven bámult arra az egy csillagra az égen . . . II. Egy év telt el azóta és egyszer sem találkoztak. Minden haladt a rendes kerékvágásban, semmi változás sem mutatta a Marié nagy szomorúságát! Mindössze csak egy fájdalmas vonás keletkezett halvány arczán, — mindössze csak ez az arcz lett egy árnyalattal halványabb. , ‘ De azt nem vette észre senki sem -r— máskor sem volt piros! Még többet volt most egyedül, mint azelőtt; régi jó barátját, a zongorát is égé szén elhanyagolta, nem tudott már játszani rajtad Egy neme a fásultságnak kezdte hatalmába keríteni, — nem örült semminek. iHa néha résztvett. az apró összejöveteleken, kedves volt, de hideg, mindenkit távol tudott tartani magától; azt mondották , rá: büszke. Eíjött újra a tavasz minden pompájával, miniden örömével s ő értelmetlenül nézett körül, vájjon minek . örül annyira ember, 'állat*, növény ? ! Milyen más volt a tavasz, egyszer, régen, réges régen — egy éve. Csak egy év! Lehetetlen, ő már legalább öt évvel lett idősebb azóta ! Tizenhat volt tavaly, az idén több már húsznál. * Kedves könyvével ült az udvaron ; mikor a postás befordulva egyenesen hozzá tart. Levelet nvujt felé. Levél? Nekem? — gondolja s szinte csodálkozik, oly régen nem irt s nem kapott már levelet. S hogy tekintete a czimzésre téved, megremeg kezében a levél: ez az ő írása! Uralkodni akar magán, könyve lapjai közé rejti a levelet s olvas — de nem tudja mit, néz »és nem lát semmit! Marie, mégsem vagy te húsz éves ! — gondolja s előveszi az elrejtett levelet, felnyitja, olvassa : Kedves Marie! Bocsássa meg, hogy soraimmal zavarom, de valami megfoghatatlan érzés ösztönöz, hogy kikérjem engedelmét, hogy meglátogathassam még egyszer. Érzem, nagyot vétettem maga ellen s már megindultam kálváriámon. Az, ki nem méltó arra, hogy a maga nevét kimondja s aki miatt — bár csak rövid időre — magát elfeledtem, vizleltette meg velem az üröm első cseppjét. Félébredtem s tudatára jöttem a kincs nagyságának, mit bírtam s mit — talán örökre — elveszítettem ! Marie, megengedi-e, hogy jóvá tegyem bűnömet, megengedi-e, hogy még egyszer lássam ? Csak egy szót vár : Pista. Eddig volt csak a levél s mégis az érzések egész tengerének hullámzását idézte fel Marie szivében, agyában. Hát felvenné már, amit egykor önként elhajított! Csak egy szót vár ? Ne kapja meg ezt az egy szót sem! Szinte jóleső érzés töltötte el, hogy öt is gyötrődésben tudja. Oh, a szív feled és megbocsájt, de a megalázott büszkeség soha! Újra és újra elolvasta a levelet s a büszke, visszautasító gondolatokat lassanként szánalom váltotta fel. „Miért ne szerezné meg magának azt az elégtételt, hogy megalázva lássa őt“ — gondolta előbb;' — „nem, nem!“ , tiltakozott most minden jobb érzése, hisz bárhogy tiltakozik ellene, még mindig szereti őt, pedig azt gondolta, hogy elfeledte. Igaz, egyebet sem tett azóta,, csak őt feledte. Még egy pillanatig habozott, azután lassú" lépésekkel megindult a ház felé. Leült kis asztalához s határozott vonásokkal csak ennyit vetett papírra: ; Jöjjön { Mgrie. < * * * Aztán várt. Két nap múlva megérkezett a hadnagy. Még a szempillája sem rezdült meg,
