Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-08-08 / 32. szám
2 közérdek 1908 augusztus 8 8—10, sőt a jövőben 10—12 vonat fog itt megtenni évente 28—36 ezer kilometer felesleges utat. Már ez az egy körülmény is behozná az átalakítási költség évi törlesztési hányadát. Hát hogyha még figyelembe vesszük a sárbogárdi állomás szükségessé vált kibővítését. Ha Rétszilas lenne a csatlakozó állomás minderre nem volna semmi szükség. Nem kellene Sárbo- gárdon drága pénzen telkeket kisajátítani, Rétszilason ez mindenesetre kevesebbe kerülne, a dolog ugyanis úgy áll, hogy idővel a sárbogárdi nagyobb beruházás feleslegessé válik, az ottani befektetés kidobott pénz, mert előbb- utóbb, akarva nem akarva bele kell esnünk egy nemzetközi összekötő vonalba, -— Bpest—Rétszilas^—Szekszárd — Bátaszék — Eszék — Bród—Saloniki — s akkor Rétszilas, mégis csak elágazó fejállomás lesz, a személy és áru forgalom tehát Sárbogárdon nem torlódik meg, mert megosztásra kerül. De persze oly felfogás mellett, hogy Szekszárd- nak s Tolnavármegyének az idő ma még nem pénz, a Fiume, vagy Pécs felé utazóknak 20 kilométerrel való tovább utaztatása nem számit. Meer aztán hol helyezné el a miniszter a falutól messzi fekvő Rétszilas állomáson szükséges személyzetet ? Milyen •óvatos előre látás! Hát mikor a déli vasúttal való közös Zákány állomást ott hagyandó, Gyékényes állomást szintén a pusztában létesítették, ott hol helyezték, sőt hol helyezik el még ma is azt ások vasutast, a kiket a szolgálat oda köt? — ugy-e azért nincsenek fedél nélkül? Nincsenek ám, mert az élelmesség megmozdult, lakóházakat épített s eleven, pezsgő életet teremtett a pusztán ! Ugyanaz történnék Rétszilason ! Minket tehát nem győz meg a miniszteri leirat arról, hogy a rétszilasi állomás mielőbbi átalakítása nem sürgős és égetően szükséges. De lássuk tovább. Szekszárd második kérelme, hogy a személyforgalom a teherforgalomtól elválasztassék, — teljesítve lett, de Lcsupán csak ennyi történt, mert hogy j Budapest tőszomszédságában lévén, a 180 km. utat ne 7 y8—8 óra alatt tegyük meg, — arra, a harmadik kérésünkre adott miniszteri válasz szerint még 1910-ig kell várakoznunk, a mely idő alatt olyan fordulatok állhatnak be, hogy erősebb érdekeltségek ismét elütnek bennünket, mint azt napról- napra látjuk. Szóval a miniszter rövid válasza arra a kérdésre, a melyet fél vár- megye 100,000 lakossága intézett hozzá abból a célból, hogy vidékünket az eleven élethez közelebb hozza teljes egészében ki nem elégítő, mert kérjük szeretettel, hogyan fejlesszük mi, — amint tőlünk'"kívánják — a földmivelést, ipart és kereskedelmet, hogy a lakosság látva a tisztes munka után való itthoni megélhetést, ne vegyen vándorbotot a kezébe ? így hiába az iparkodás, a kereskedelemnek alapigéje, „az idő pénz“, igy a kereskedő ugyanazon cikkekért, mint a miket mi is termelünk, szerencsésebb forgalmi viszonyok közt fekvő helyekre megy, bennünket fel jse keres, s e miatt még az árakban se versenyezhetünk, hanem a fölösleget a kínált árért vagyunk kénytelenek odaadni. Vasutügyünk fejlesztése ügyében tehát továbbra is szívós kitartással kell küldenünk. Hogy a miniszter nincsen rosszindulattal irántunk, mutatja az, hogy Szabó Károly képviselőnk. szorgalmazására 200 ezer koronát már is felvett az idei költségvetésbe a szekszárd-sárbogárdi pálya átalakítására. Folytassuk ezért agitálásunkat. hogy melyik föld tömött, melyik ritka, Vergilius szerint úgy ismerhetjük fel, hogy göd- röKásunk, s a kiásott földet újra betöltjük s lábbal letapossuk, ha nem tölti be, akkor ritka. Jól tudták azt a rómaiak is, hogy a síkon több terem, de a hegyen jobb és nemesebb. A gondos szőlősgazda meg is válogatta, hogy melyik faj való a síkra, ahol köd, dér jobban éri, s melyik a hegyoldalra, ahol a szelet s szárazságot kell jól kibírnia az illető fajnak. Nagy gondossággal jártak el a legapróbb dolgokban is. így például a szőlő- venyige héján megjelölték az égirányt az ideiglenes ültetési helyen, a seminariumban, hogy majd ugyanazon helyzetben ültethessék ki.. Sőt a szőlőiskola földjét is úgy választották meg, hogy hasonló legyen sm- majdani állandó hely földjéhez, s a szőlő az átültetés után ne érezze meg a változást. Az elültetés quincunx " ■ “ módjára történt. Plinius azzal okolja meg ezt az eljárást, hogy igy jól átjárhatja a szél, s kellemes a szemnek is. Az elültetéssel egyidejűleg kagylókat s lyukacsos homokkövet tettek a földbe, egyrészt hogy igy elég levegő jusson be, másrészt pedig, hogy ha felesleges nedvesség van, azt a homokkő felszívja. Bár a szőlőt fákra futtatták fel, amint az még a mai nap is szokásban van Olaszországban, szükség volt mégis karókra, hogy a fáig fel tudjon kapaszkodni. Az elültetés nehéz munkáján kívül a többi tavaszi s nyári munka is nagy gondot igényelt; igy az ojtás, melynek három módja volt szokásban, a gyakori kapálás, a sorlcözöknek ekével való felforgatása, a kacsozás és csonkázás. Ily foglalatosságok közt telt el a tavasz és a nyár, s jött meg az ősz, a szüret. Az érett szőlőt kosarakba szedték, s a kádba vitték. Innen először leengedték azt, ami must magától lefolyt, s ezt tartották a legfinomabbnak. Ezután kitaposták, majd kipréselték a szőlőt. A törkölyt hordókba rakták, vizet, borseprőt, kevés főtt mustot öntöttek hozzá s 24 órai állás után kitaposták, kisajtolták; ez volt a munkásbor, a lóra (ebből lett a német Lauer s a magyar lőre). A kipréselt szőlőlevet agyagedényekbe -t—. doliumokba — tették. Fahordók jó sokáig nem voltak ismeretesek sem Görögországban, sem Rómában, ezek használata a germán népektől terjedt el. Plinius úja említett müvében, hogy az Alpok vidékén faedényekbe teszik a bort s abroncsokkal övezik körül. A mainzi muzeum gazdag római gyüj teményében látható egy római fahordó. Ha agyaghordóról van szó, nem kell csak kis űrmértékű edényre gondolni, mert találunk említést 800—1000 literes hordóról is. A használat előtt ezeket jól kisurolták s beszurkozták, ami különös ízt adott a bornak. Hogy ezt az izt fokozzák, néha a mustba is tettek szurkot, sőt ritkábban gipszet, agyagot, meszet, márványt s tengervizet is, mert azt tartották, hogy ezek nemesebbé teszik majd a bort. (Folytatjuk.) Feltétlen igazunk van,, tehát előbb- utóbb győznünk kell. Egyik laptársunk éppen most arról ad hirt, hogy a szekszárd-sárbogárdi vasutat első- rangusitják s hogy Benyovszky Rezső gróf buzgólkodása folytán a bátaszék- baranyavári vasút is' kiépül. Mi kétkedünk ugyan benne, de ha meglesz, mi- leszünk a legelsők, a kik gratulálunk. Nekünk mindegy, ha bárki építteti is ki a vasutunkat. Az a fo, hogy mielőbb orvosolva legyen minden bajunk. Harc a párbaj ellen. Irta: Magyarász Ferenc. — Hatodik közlemény. — Ismervén immár azt a viszonyt, melyben mind a polgári, mind pedig a katonai társadalom a párbajjal van, vessünk egy tekintetet az igazságszolgáltatásnak állás- foglalására a párbajjal szemben. Ez álláspont kétfelé válik. Ugyanis az igazságszolgáltatásnak e kérdésben kettős feladata van : megvédeni a becsületet és megtorolni a párbajt. Sajnos azonban, hogy nemcsak a magyar büntető törvénykönyv, de más országok igazságszolgáltatása sem tesz e téren annyit, amennyi a becsület - védelmére s igy a párbaj ellensúlyozására és megtorlására elegendő volna. Hisz mint jogi irodalmunk egyik jelese, Htil Fausztin, helyesen megjegyzi, a büntető törvénykönyv azzal magának a becsületnek fogalmát sem határozta meg, s igy elméletileg nyílt kérdés maradt és csak a bírói gyakorlat által határozható meg az az alapvető kérdés, vájjon a becsületen az „általános emberi méltóságot“, vagy pedig egy, ezen túlmenő fogalmat kell-e érteni, melyet Ihering igy definiál: „az egyén társadalmi-rendeltetése“ ? A jogszokás általában az utóbbi fogalom felé hajlik; ami más szóval annyit tesz, hogy a bíróság a sértés nagyságát a sértett fél állása szerint bírálja meg. E felfogás szerint tehát a becsületnek ama faja, melyet külső becsületnek neveztünk, perdöntő szerepet játszik a judicatúrában, inig a belső erkölcsi értékre a regi római jog alapelvét alkalmazták. „De internis non judicat praetor“ — a benső világ nem esik birói ítélet alá. Ez pedig olyan eljárás, mely adott esetekben veszedelmesen megközelíti az igazságtalanság határait. Csakis igy eshetett meg az, hogy midőn a frankfurti gyűlésen egy delegátus odavetette Bismarcknak, hogy igy csak egy kéményseprő beszélhet — a bíróság a közbeszólót becsületsértésben marasztalta el. Mintha bizony becstelenség volna kéményseprőnél^ lenni vagy annak módjára beszélni. Hiába mondja erre az esetre Heil Fausztin, hogy ez az Ítélet nem akar. prejudikálni a kéményseprők becsületének ; az ilyen felfogás nem egyéb a régi idők kasztrendszerének maradványánál, mely a becsületet is kasztokba osztja s melyet a jövőnek egészséges demokrata áramlata idővel teljesen el fog seperni. Amig azonban a biró maga is különbséget tesz becsület és becsület között, addig szinte feljogosítja a -különb becsülettel bírót arra, hogy a maga módja szerint keressen elégtételt magának. Judikaturánk másik hibája, hogy e tekintetben sokszor nagyon is enyhe. N®m mondjuk, hogy a becsületsértésre és rágalomra nem szab büntetést; a Btkv. 26l. §-a eléggé körvonalazza a büntetés nagyságát. De azon distinkció által, hogy az erkölcsi testület és hatóság megsértésére az egyéni sértés büntetésének épen kétszeresét — 1000, illetve 2000 korona maximális pénzbírság, 3, illetve 12 hónapig terjedhető fogház — szabja ki, épen az egyénnek a kedvét veszi el attól, hogy becsületét a bíróságnál keresse. Ez is különbségtevés becsület és becsület között, melynek pedig nincsen morális alapja. Az, hogy az egyén maga könnyebben védelmezhetik, mint a becsület, nem lehet elegendő indító, ok a sertés büntetésének megkettőzésére, mert egyrészt a becsületsértés csak
