Közérdek, 1908. július-december (1. évfolyam, 25-51. szám)
1908-12-25 / Karácsonyi melléklet
Nsgykároly, 1908. deczember hó 25. KARÁCSONYI MELLÉKLET A „KÖZÉRDEK“ 1908. ÉVI 51-IK SZÁMÁHOZ. Áz Isten nem ver bottal. (Elbeszélés.) Irta: HEBE JÓZSEF. — „Közérdek“ eredeti tárczája. — Heiszter, a gyászos emlékű tábornok, a bécsi császári palota udvarán vált el Rákóczi Józseftől. Együtt jöttek le a palota lépcsőjén és együtt fordultak ki a nagy bolthajtásos kapun. A császár téged könnyelműen kegyeibe fogadott, mondá a tábornok odavetőleg az ifjúnak, de tanácslom újra, hogy hord el magad a császári palotából, mert én halálos ellenséged maradok, s nem nyugszom addig, mig úgy téged, mint famíliádat ki nem irtom. Régi keletű fenyegetés! viszonzá könnyedén az ifjú. Nem félek tőle! Különben jó éjszakát, szép álmokat. Nyugodjék babérain. Ez utóbbi szavakat a kis Rákóczi kissé csípősen ejtette ki. Megállj kölyök! fenyegetőzött — az ifjú orra alatt hadonázva. — Majd emberségre ta- nitiak én, ha már nevelőid lázadót csináltak belőled. Rákóczi József szó nélkül tovább sietett. Heiszter pedig az őrségre ment, ott akarta kifújni mérgét mielőtt lefeküdni hazament volna. Az őrszobába éppen akkor lépett be, midőn ott egy csomó katona egymással hajba kapva, teljes erővel verekedett. Ki székkel, ki asztallábbal, ki puskatussal ütött. Zavarosan kiabáltak össze-vissza mindenféle becsmérlő szót egymásra. Előzőleg kártyáztak s a játék felett összevesztek. Ezermilliom menykő! kiáltott Heiszter, kardját a padlóhoz ütve. Ki merészelt itt Őfelsége palotájában verekedést kezdeni ? Sorba agyonlövetlek benneteket, haszontalan naplopók. Heiszter az őrmesterhez fordult. Mi történt itt? A kártya felett egy kicsit összekülönböztünk. Nem történt semmi baj, egyik-másiknak a feje betört, az orra, szája véres, katonadolog, majd kiheverik. Kik kezdték a verekedést? A veresfejü és a kakas, felelte az őrmester. Álljanak elő! Két katona kiállt a sorból. Mindkettőnek vérzett a feje. Az egyik vereshaju és szeplős volt, azért csúfolták veresfejünek. A másiknak nagy, kampós hegyes orra volt s emiatt ragadt rá a kakas név. Mars a kaszárnyába! mondá Heiszter a két katonának, jelentkezzetek a szolgálattevő tisztnél, két heti sötét áristomot és 25 botütést kaptok. Köszönjük alásan a büntetést, felelték a katonák, tisztelegtek s elmentek. Heiszter aztán összeszidta a többi verekedő katonát s szintén távozott. * * * A katonák a palota kertjén iparkodtak a kaszárnyába. Heiszter utánuk sietett s megállította őket. Jutott valami eszembe, mondá. Ismeritek Rákóczi Józsefet? Nem ismerjük! felelték a katonák. Nem tesz semmit! 14—15 éves gyermek, magyar szabású díszruhában. Most az Őrsolya- szüzek zárdájába ment, várjátok meg, lessetek rá és ... a ki a legnagyobb gazember közüle- tek annak elengedem a büntetést s holnap őrmesterré lesz. Mit csináljunk a fiúval! kérdék. A mit akartok! Agyonverhetjük ? Bécsben nem! Bécsen kívül igen, mondá a tábornok. Úgy hát holnap reggel mind a ketten őrmesterek leszünk, viszonzá az egyik katona. Holnap reggel keressetek fel lakásomon s jelentkezzetek. Értettük tábornok ur! Heiszter hazament és lefeküdt. A két katona pedig az Orsolya-szüzek zárdájához iparkodott. Hová vigyük ezt a magyar gyereket? kérdé az egyik. Megvárjuk a hajnalt s a mikor nyitva lesznek a kapuk, kivisszük az erdőbe s felakasztjuk. Ennél okosabb dolgot tudok. — Mit? Zsákba kötjük és a Dunába dobjuk. Az ám ! ez okos beszéd. Követ teszünk a zsák fenekére és a magyar gyerek sohasem látja meg többé a napvilágot. Őltüuk mi már elég magyart Egerben, egygyel több vagy kevesebb az nem számit. Ugyan ekkor egy paraszt szekér jött velők szembe, s a széna ülésen Rákóczi József unoka testvére, Aspermont János gróf ült. Honnan jösz paraszt? kérdé az egyik katona. Mi közöd hozzá! felelt a szekérről a kis Aspermont. Ahám! itt vagy jó madár! mondá a kakas. Épen téged keresünk. Állj meg paraszt! mi is felülünk, kocsikázunk egyet. Részeg lumpok, mentek az utániból! rögtön elgázollak benneteket! kiáltott rájok a kocsis. Lassabban a testtel bugris! vágott vissza a veresfejü. Szégyeljétek magatokat! Majd megmondom az őrparancsnoknak, hogy legalább 25 botot adjon ki nektek. Nem lesz annyi időd, hogy árulkodjál, mert meghalsz! Tudjátok ki vagyok én? kérdé a kis gróf büszkén. Tudjuk! nagyon is jól tudjuk! Az a díszes ruha mindent megmagyaráz. A katonák azt hitték Rákóczi József ül a szekeren. A két ifjú körülbelül egykorú volt, s miután a tábornok egy ifjú elpusztítására küldte őket, a ki az Orsolya-szüzek felől jön, szentül meg voltak győződve, hogy Rákóczi Józseffel beszélnek. A lármád jó fiú nem sokat használ. Üss hát zajt, szólt a kakas s torkon ragadva az ifjút, a szénába gyűrte. A vén kocsis a lovak közé vágott, de mellette termett a veresfejü s ledobta a szekérről, kezébe ragadva a gyeplőt a város kapuja felé tartott. Éjfél volt. A kapun csak úgy mehettek ki, ha az őrt felverik. Ezt azonban a tábornok miatt nem akarták megtenni. Elhajtottak tehát a bástyák legutolsó házáig, oda, a hol nem lakott ember s ott akarták megvárni a reggelt. A kakas erősen tartotta az Aspermont ftut. Mellét és száját fogta, a szegény fiú mozdulni sem tudott. Csak akkor eresztette el, midőn a veresfejü minden fegyvert elszedett tőle. Az ifjú Aspermontnál kardján kivül még két töltött pisztoly is volt. Mit akartok tőlem? kérdé izgatottan. Agyonütünk, felakasztunk, a Dunába dobunk, még magunk sem tudjuk milyen halállal küldjünk a másvilágra. Aztán miért? Mit vétettem én nektek? Nekünk semmit! Miért bántok tehát? Mert muszáj! Pénzért teszitek ? Ugyan ki adna pénzt az ilyen gyermekért ? Neked ahhoz semmi közöd i Feküdj a széna közé, hajnalban kiviszünk a Dunához. De emberek, legyen eszetek! Épen azért tesszük ezt, mert eszünk van. Most pedig ne beszélj sokat, különben lekötözlek. Aspermont János remegő szívvel feküdt a szekérbe. A két katona haramia módon erőszakoskodott rajta, szó és beszéd nem használt, pénzt nem adhatott, igy iszonyú rettegés közt várta a hajnalt és a mentő kezet. A hajnal elérkezett; de a nentő kéz nem. / lig szürkült az ég alja, a két katona keresztül hajtott a kapun, a Bécs alatt hömpölygő dunához. A fiú a Dunaparton kérésre fogta a dolgot. A két katona azonban hajthatatlan maradt. Belekötözték a köpenyegükbe, azután párszor meg- himbálták s teljes erővel a Duna hullámaiba vágták. Ifjú Aspermont mig kötözték buzgón imádkozott. Kérte a Mindenható Istent, hogy ha már ily borzasztó halált mért reá, legalább ne hagyja soká kínlódni. Gondolatban elbúcsúzott szüleitől, sápadt arczán forró könnyei peregtek végig, apja és anyja neveit suttogta végre elvesztette eszméletét. Akkor eszmélt fel, midőn a durva katonák a vízbe dobták. A viz egészen átáztatta a reá göngyölt katona köpenyeget és ruháit. (Közel volt a megfulladáshoz.) Ekkor kétségbeesésében összeszedte minden erejét s az átázott zsineget, melylyel kezei hátra voltak kötve szaggatni kezdte. A zsineg engedett. Az egyik keze kicsúszott a zsineg alól. Hála neked jóságos Istenem! fohászkodott s tépni, szaggatni kezdé a ruhát. Végtelen kínnal és erőfeszítéssel kihámozta magát a köpenyegből is. Ekkora azonban a viz már messzire elsodorta, s lélegzete erejével együtt fogyni kezdett. Egy erős mozdulattal fellökte magát a viz szir.ére. Reggel volt! A feljövő nap sugarai végig csillámlottak a Duna fényes hátán, s megkápráztatták a hullámokkal küzködő fiatal gróf szemeit. Ama helytől a hol a vízbe lökték, mintegy háromnégyszáz lépésre lehetett. Amennyire a viz felett csillámló napfénytől látta, a két gyilkos katona a város felé hajtott. Vissza sem néztek, szörnyű munkájokat annyira jónak tartották. Aspermont János kétségbe esetten úszott. Kéz csuklója véres volt a zsineg vágásától, teste a tüdő körül pedig sajgott, a viz nagyon megütötte, midőn a hullámok közé dobták. Homlokán kidagadtak az erek. Alig volt rajta emberi forma. Es miért ? Szegény ifjú, mégcsak sejtelme sem volt, hogy ez a kelepcze, melybe esett, unoka- testvérének, Rákóczi Józsefnek volt szánva. Nagy ügygyel-bajjal eljutott a partra. Fázott, didergett, pedig melegen sütött a nap! Végig hevert a füvön, hogy pihenjen s kissé megszáradjon. Összekulcsolta kezeit, felnézett az égre és hálát rebegett az Istennek, a miért megszabadította a haláltól. Áldott legyen a te szent neved fohászkodott hangosan az éghez s kitárta karjait, mintha az egész kéklő eget szivéhez akarta volna emelni. Szavaira megzörrent a közeli bokor. Jókor lesz még a hálálkodás! szólalt meg egy kárörvendo hang a háta megett. Aspermont János felugrott és szemközt állott a bokor közül kilépő férfivel. Heiszter tábornok állott előtte. Kezében felvont pisztolyt szorongatott. Szemei vadul forogtak, majd elnyelte szemével az átázott, reszkető fiút. Tábornok ur, ön az? É ... é ... én vagyok, dadogta a tábornok meglepetten s leeresztette a pisztolyt. Izé... hát . . . ejnye ... no hát nem ön az. Ezermilliom menykő, milyen jó, hogy vaktába nem sütöttem el a fegyvert. Maga az Aspermont? Oh, oh. Boldogtalan fiatal ember, majd hogy lenem lőttem más helyett. Talán más helyett löktek vízbe a tábornok ur katonái ? kérdé Aspermont tágra nyitott szemmel, mivel ez a találkozás még jobban meglepte. Úgy van fiatal ember. Mindaz, a miben ön részesült, Rákóczi urfinak volt szánva. Most már áldhatja az Istent, hogy ép bőrrel menekült. Tábornok ur, ezért atyám fog önnel számolni. A mit ön ellenem elkövetett, az egy a gyilkolással. Én nem akartam önt .megöletni. Hogy részeg, vagy tudatlan katonáim önt fogták el, tudja be saját hibájának, tisztességes fiatal ember éjnek idején nem csatangol az utczán. Független főnemes ifjú vagyok, tetteimet bírálni nincs joga a tábornoknak. Fiatal ember! Azt gondolja talán, hogy rimánkodni jöttem önnek. Atyám elégtételt fog követelni. Követelni szabad neki; de hogy adok-p
