Közérdek, 1908. július-december (1. évfolyam, 25-51. szám)
1908-10-17 / 41. szám
KERESKEDELEM, IPAR ÉS MEZŐGAZDASÁG ÉRDEKEIT SZOLGÁLÓ TÁRSADALMI HETI LAP. A Nagykárolyi Épitő iparosok szövetsége és az Érmihályfalvai Ipartestület hivatalos közlönye. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Gr. Károlyi György-tér 16. Hétsastoll-utcza 12. sz. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratot nem adunk vissza. Főmunkatársak: Dr. Gelléri Klór Dr. Bisite Béla. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: SIIBKÓ ALADÁR. Szociáldemokrácia Magyarországon. Nagykároly, 1908. okt. 15. (S.) Körülbelül két évtizede van annak, hogy Magyarországon a munkások intenzív szervezkedésbe kezdtek. Erre a szervezkedésre eleinte nem sok figyelmet fordítottak politikusaink, későbben, különösen báró Bánffy Dezső miniszter- elnöksége alatt ugyancsak lekötötte figyelmüket. A kezdetleges munkásmozgalmakból ugyanis kifejlődött a magyar- országi szociáldemokrata-párt. Ez a párt, különösen a közgazdasági viszonyok formálódására eddig erős ingerenciát gyakorolt, sőt tagadhatatlan, hogy a köz- gazdasági alakulatokban hatalmi tényezővé nőtte ki magát és megindult abban, hogy egész erejének összevonása által a politikai irányítást is magához ragadja. Az államhatalom, a nemzet nem állotta útját a fejlődésnek, kivéve Bánffy Dezső bárót, jóllehet a nemzetköziség nyílt propagálásával a szociáldemokratapárt a nemzet ezer éves múltját alapjában támadta meg. Az államhatalom és a nemzet a szociáldemokraták lényegében forradalmi álláspontját nem minősítették forradalmi jelegűnek, sőt elkövették azt a súlyos és nehezen helyrehozható hibát, hogy a nemzetköziséget, mint politikai programmot nemcsak megtűrték, de akceptálták is. Mindezt azon várakozásban, hogy a munkásnyomoron maga az osztály szervezkedése és szervezettsége által segíteni tudjon addig is, a mig a nemzet reátérhet saját szociális programmjának megvalósítására. A szervezetektől senki mást nem várt. A szociáldemokrata szervezet azonban futólépésben haladt, nem csupán a megtűrt cél elérésére, hanem hatáskörét meghaladó célok biztosítására is. Rohamlépései aztán összetapostak mindent, a mi útjába állott. Elsősorban is a közgazdaság még alig zöldelő füvét taposták össze, úgy, hogy abból sem szénát, sem sarjut nem gyűjtenek egyhamar kazlakba sem a maguk, sem a mások számára. A folytonos bérharcok és béremelések az ipar, kereskedelem és a gazdaság területein, mint valamely medréből kicsapó folyó árja, vastag iszapot hagytak hátra, a melybe besüppedtek az ezen területeken járó-kelő osztálybeli és nem osztálybeli emberek: az ágmüvelők és a fogyasztók. Előfizetési árak: Helyben házhoz hordva egy évre .... 6'— korona. „ „ „ fél évre .... 3'— „ Vidékre postán küldve egy évre . . . 7.— „ „ „ „ fél évre .... 350 „ Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetési és hirdetési dijak felvételére csak a felelős szerkesztő és a Kölcsey-nyomda r. t. jogosult. És itt tűnt ki, hogy a szociáldemokrata elnevezés alatt. működő tömegeket nem a fenséges szociális eszme inspirálta tetteikben, hanem öntudatra ébredt erejük vaskarmainak megcsodál- tatása, a melynek a konklúziójaként önző érdekek mutatkoztak. E feltevés, sőt inkább meg nem cáfolható állítás bizonyságául felhozzuk, hogy a szociáldemokrata-pártnak soha sem halottunk olyan akciójáról, a mely a szociálizmus igaz, hamisítatlan tételei értelmében, az osztályérdek fölött álló általános jólét érdekében indíttatott volna meg. A mint pedig e gyanúnak teljesebb alaposságát konstatálni lehet, nyomban meginog a talaj a lábai alatt a szociáldemokrata-pártnak és nem lesz a hova gyökeret verjen. Arról már meggyőződtünk, hogy épitő, alkotó szándék legalább közgazdasági téren nem mutatkozott a részükről, arról is, hogy a szociáldemokratapárt összes eddigi magatartásában a rombolás hajlandósága jutott kifejezésre és pedig a legnagyobb dimensiókban. Az eddigi tapasztalatok alapján, a legnagyobb bizalmatlansággal nézünk elébe egy olyan párt politikai szereplésének, a melynek sem következetes progApró történetek. A gyermek. Egy polgárasszony az est sötétjében egy kapu alatt fekete kendőbe burkolt csecsemőt talált. Nem sokat teketóriázott, mert hát sajnálta a nyöszörgő kisdedet, újból begöngyölte a kendőbe, karjára vette és miközben hazafelé tartott, ekép monológizált: Jóságos Isten, ily lelketlenség! Kinek az ég gyereket ád, eldobja magától, ki megszeretne egy kis babát, azt nem áldja meg vele. Talán nekem volt ez szánva. Igaz, hogy én és az uram alig tudunk megélni a sovány keresetből, de majd csak felneveljük a kicsikét, ha Isten úgy akarja. Szinte rohant jókedvűen s mig egyre dédelgette, becézgette karján a csecsemőt, elgondolta, hogy fog örülni az ura a csöppségnek, mert mindenkor hő óhajtása volt egy ily apró jószág. Hazaért. A mint benyitott az ajtón, se szó, se beszéd, letette az asztalra a „fekete csomagot“. — Mi jót hoztál, asszony? — kérdé a férfi és szétfejtette a kendőt. Alig tudott hová lenni ámultában, mikor megpillantotta a különös ajándékot, melylyel meglepte felesége, de csakhamar magához tért és gyengéden megfogta két kezével a gyermeket, fölemelte a levegőbe és úgy himbálta a eje fölött. Nagy öröme tellett benne, f A magzat fölemelésével egyidejűleg a kendő bensejéből valami a földre pottyant. Az asszony utána nyúlt. Felveszi. Egy hatalmas bugyelláris volt. Erre már a férfi letette a gyermeket és kikapta az asszony kezéből a nagy pénzestárcát. Óvatosan kinyitja, hát — uram-fia — telisteli volt ropogós bankókkal. Alig győzték megszámlálni. De mégis csak összeszámlálták. Kerek ötezer pengő volt. — Vagyonos famíliából való — mormogta a férfi, miközben zsebregyurta a bankókat. — Talán grófi gyerek — tette hozzá az asszony. Aztán egyszerre elkomorodtak. Mintha egy gondolatuk lett volna. És szólt az ember. — Eh, minek is nekünk gyerek ! Ha eddig nem volt, ezután se kell. Egyebet se tenne, mint bőgne nappal és éjjel. — Igazad van, — jegyzi meg az asz- szony — szegényesen éltünk idáig gyerek nélkül, most hogy lesz mit a tejbe aprítani, csak galibát csinálna egy poronty. — Ez az igaz beszéd — folytatja a férfi — vidd csak azonnal vissza, a honnan elhoztad. És az asszony gondosan bepólyázta a fekete kendőbe a gyermeket és vissza vitte oda, a honnan elhozta. Többet észszel. . . Az országúton haladt két vándorlegény. A mint lassú léptekkel bandukolnak, szinte egyszerre pillantottak meg a földön mindaket- ten egy erszényt. Utána kaptak. Az egyik felét ez egyik, a másik felét a másik fogta görcsösen. Mindakettő magának akarta vindikálni a tulajdonjogot. Egyik sem engedett. Szó szót követett, majd midőn berekedtek a nagy disputálásba, nem voltak restek karjaikat is segítségül hivni. Kékre, vörösre verték egymást; megrugdosták, félholtra öklözték egymást, mig az egyiknek a verekedes hevében ötlete támadt. — Hopp, megálj! — szólt zihálva fújva. — Talán igy agyonveri egyik a másikát, vagy egymást ütjük agyon, s aztán az ördögé lesz az erszény. Nem volna jobb testvériesen, baráti módon megosztozkodni a tartalmán, annál is inkább, mert egyszerre láttuk meg az erszényt. — Mondsz valamit, — szólt a másik. — Szent a béke és közös az erszény tartalma. Ezzel az első felvette a verekedés közben eldobott erszényt, kinyitotta, hát nem volt benne egyéb mint — két gomb. Egymásra néztek és hallgattak. Szótlanul olytatták tovább az útjukat. Négiusz.
