Közérdek, 1908. július-december (1. évfolyam, 25-51. szám)
1908-12-25 / Karácsonyi melléklet
KÖZÉRDEK. 11 Ekkor szivem mélyéből megbocsájtottam édes atyjának sőt el is felejtem, hogy valaha életem ellen tört. S ha ezt megteszi, Heiszter tábornok angyali szelidségii leányának nevét imámba foglalom. Megteszem gróf ur, megteszem rebegte Auguszta és erősen megszorította a gróf kezét. Csak felépüljek, csak meggyógyuljak! A bécsi Szt. István templomból utam Magyarországba fog vezetni. Mióta meggyóntam könnyebben érzem magam. Óh a Mindenható Isten igen kegyes és irgalmas, Ő meggyógyít engem, csakhogy atyám bűneit enyhíthessem. Hanem ugye gróf ur, kegyed szintén eljön velem ? Ma olyan bátornak, olyan vitéznek láttam, mintha máris felnőtt férti volna. Hány éves ? Ti enliét esztendős multam, feleié a gróf. Tizenhét. Épen annyi vagyok én is. Lássa még az évek száma is egyforma. Legyen a lelkünk is az! Értsük meg egymást! A multat felejtsük el. A mit Heiszter a tábornok elrontott, azt Heiszter az árva leány jóvá teheti! Nos! eljön velem? Kedves kisasszony! Én még atyai felügyelet alatt állok és atyám beleegyezése nélkül mit sem tehetek. Most az egyszer szegtem meg és majdnem életembe került. Mivel azonban atyám is nagy részvéttel viseltetik a szerencsétlenek iránt, azt hiszem elenged. És akkor eljön ? kérdé lázban égő arccal a lány. Elmegyek Auguszta: felelte a gróf. Köszönöm János! Most pedig adjon újabb borogatást a fejemre, aztán mondja el miként lökték a Dunába, hogyan menekült, s mint hozták ide ? Elmúlt az éj! A klaumi biró egyszerű szobájába mosolyogva ragyogott be a reggeli napsugár. Kint a hegyek közt úszó fellegek széjel foszlottak, a harmat felszáradt, az erdők dalossal vígan csiripeltek, a völgy, a fensik, a mező ezer meg ezer tarka virága boldogságot, életet, örök ifjúságot hirdetett. Auguszta az éjszakát beszélgetéssel töltötte. Aspermont János elbeszélte kalandját egészen addig mig a sebesülttel találkozott. Auguszta nagy figyelemmel hallgatta az ifjút. Arca többször elborult, szemei könybe lábadtak és vigasztalta, engesztelte az ifjút és Ígérte, hogy jövendőre minden másképen lesz. így virradt reájuk a reggel. Nemsokára megérkezett a tábornok, a gróf pedig elment havasi rózsát szedni, mely ritka szép virág buján tenyészik a Klaum hegy bordáin. A virágokat Augusztának szedte, szobáját akarta feldíszíteni vele. Heiszter tábornok izgatotlan lépett a szobába hová a biró födetlen fővel követte. Auguszta mozdulatlan feküdt az ágyban. Feje be volt kötözve. Heiszter az ágyhoz rohant s könnyezve lányára borult. Leányom, édes Augusztám ! rebegte elfúló hangon s könnyei záporként hullottak Auguszta arcára. Atyám ! suttogta Auguszta fájdalmasan. Szólj, hol fáj ?! Itt az orvos ő meggyógyít nekem. Engem csak te tudsz meggyógyítani atyám. Távozzék mindenki. A tábornok intett s a szoba kiürült. Csak én tudlak meggyógyítani azt mondtad! Hogy érted ezt? Szeret engem atyám ? Nagyon szeretlek gyermekem ! Fájt volna szivének, ha a mostani szerencsétlenség áldozata lettem volna? Minden gyönyörűségem te vagy. Harcedzett szivem tán megszakadt volna, ha most nem talállak életben. Atyám sir ? Ugye ! milyen megdöbbentő az, ha a férfi könyezik? Mégegyszer megrenditőbb, ha katona ember sir! Atyám, szólt a leány szemeit szelíden apjára vetve, gondolt e valaha azon szülők fájdalmára, kiknek gyermekeit megölte, halálba kergette ? Heiszter tábornok, mintha mérges kigyó csípte volna meg, hirtelen felegyenesedett, arca eltorzult és kidülledt szemekkel nézett leányára. Auguszta arca mozdulatlan maradt. Ki mondta neked ezt ? kérdé remegve. Ország világ tudja, hogyne jutott volna hire az én fülemhez is. Iskola társnőim lenéztek, kerültek miatta és én nem győztem eleget imádkozni, hogy az isten bocsássa meg bűneit. Lehetetlen! Lehetetlen mondá Heiszter homlokát törülgetve. Téged tanított, oktatott valaki, szólj ki volt az a nyomorult s én darabokra vágom. íme saját szavai bizonyítják mennyire szereti a gyilkolást. Nekem nem kell az orvos, az én testi szenvedésem semmi azon lelki kínokhoz képest, miket atyám kegyetlenségei miatt érzek. Én nem megyek Bécsbe, nem akarok apám közelébe lenni, mig némileg jóvá nem teszi elkövetett hibáit. Magyarországon özvegyek, árvák átkozzák önt, midőn a tegnapi szerencsétlenség után feleszméltem, az első szó amit hallottam, átok volt atyám fejére. Ezen változtatni kell. Én nem akarok egy elátkozott embernek, mindenki által megvetett leánya lenni. Auguszta, kedves leányom térj eszedre. Hazámért, császáromért gyilkoltam azt a vad népet, azokat a kutyákat, kiket magyaroknak neveznek. Ne hadd magad tévútra vezetni. A magyar olyan faj, melyet ki kell irtani a föld színéről. Oh atyám ne legyen olyan elfogult. Én ismerek egy ifjút, a kinek anyja részéről magyar vér pezseg ereiben, Ez az ifjú a megtestesült nemesség. S ha a magyarok olyanok mint ő én magyarok közt óhajtok élni. Ki az a gazember ? kérdé Heiszter durván. Atyám nefeledkezzék meg magáról. így csak faragatlan, durva emberek beszélnek. Az a nemesszivü és fenkölt szellemű ifjú azonban a kiről beszélek Aspermont János gróf. Ah a nyomornlt! sziszegte fogai közt. Hát ő csavarta el a fejedett, ő rontotta meg a lelkedet. Szerencse hogy hatalmamban van. Rög tön lógni fog. Az ifjú gróf nincs már atyám hatalmában ! Négy katonám őrzi. Nem őrzi senki! Szabadon bocsátottam ! Te? kérdé Heiszter meglepetve. Én ! igen ! Találkoztál vele ? Ő jött utamba ! És könyörgött, mi ? Oh az igy megrémített kölyök úgy tud imádkozni, mint a fába- szorult féreg! Nem könyörgött atyám ! Hanem amit nem cselekedett meg sok bátor katona, megvadult lovam után rohant, megragadta a dühös paripát és megmentette az életemet. Ö mentette meg az életedet? álmélkodott a tábornok. Igen ő volt az a bátor és vakmerő lovag. Megmentett és megrontotta a lelkedet. Még magassabra emelte atyám. Nem tagadom előtted, hogy mióta beszéltem vele, elfelejtettem testi szenvedéseimet. Megszerettem őt és ha Isten is úgy akarja, azon leszek, hogy ő is megszeressen. Leányom kővé vállok a csodálkozástól. Azt hiszem némi beleszólásom nekem Is lesz a dologba. A nemes urfi még ma lógni fog és te felgyógyulsz s mész vissza a gráci kolostorba. Atyám ! ne kívánja azt, hogy kimondjam a legfájdalmasabb szó’. Én szeretem életem megmentőjét és vagy mellette fogok élni, vagy meghalok. Aspermont János még gyermek s szüleivel haragban élek. Olyan idős mint én ! Várni fogok reá. Szüleit pedig kiengeszteljük. Soha! Soha! Anyám emlékére kérem engesztelje ki őket és a magyarokat. Soha! Azt akarja, hogy meghaljak ? Azt akarom, hogy visszatérjen az eszed! Atyám ne feledd ő mentette meg az életemet. Ha nem zavarta volna el a fejed, megjutalmaznám. De ne kívánd, hogy téged adjalak ajándékba. Hol van ez a kölyök ? Mert hogy itt van közeledben arra esküszöm. Hová rejtetted ? Beszélni óhajt vele atyám ? Végezni akarok vele. Virágot ment szedni. Jöjjön atyám majd felkeressük. Ilyen betegen ? Feltudok kelni. Felöltözöm -és elmegyünk. Nos atyám, teljesiti ezt a kérésemet ? Én? én keressem fel azt, a ki megrontott ? Oh ő olyan jó, olyan szelíd, meglásd milyen^ szépen fog beszélni veled. Ő fog velem szépen beszélni ? Mindenesetre ő, hisz te bántottad meg őt. Leányom ! Látom tényleg nagy szerencsétlenség történt veled. Hogy beszélhet valaki józanul igy, azt fel nem foghatom. Bolondnak tartasz ? Annál jobb. Csak jöjj velem. Nagyobb szerencsétlenség nem érhet már téged, öltözz fel és menjünk, szólt Heiszter szemöldjeit össze ránczolva. Atyám jusson eszedbe : „Az Isten nem ver bottal“. Gyűlöllek, ha ki nem engeszteled a magyarokat és ha nem szereted Aspermont Jánost, mint én ! Aspermont gróf az elmúlt éj hatása alatt állott. Auguszta szavai, kedves behízelgő hangja viszhangzott füleiben. Szedte szedte a virágot, a hegyek ékességét, bokrétába rakosgatta, de gondolatai nem a virágokon, hanem a klaumi biró kisded házában, Heiszter Auguszta betegágyánál időztek. Ifjú, mondhatni gyermek szivében különös érzések támadtak. Észre sem vette, midőn fent volt a Klaunn hegy ormán, égbenyuló meredek sziklák és óriási vízmosások között. Az egyik sziklacsucson megállóit és lenézett a mélybe. A klanni biró kis házát kereste szemeivel, Alig látszik az a házikó a földtől suttogta. Mégis mennyi szenvedés és fájó érzelem lakik benne. Auguszta nem lesz boldog soha. Az atyja által megkinzottak véres árnyai üldözik és üldözni fogják mindég. Szegény leány! jobb lett volna neked meghalnod ! Óh miért is vezetett a sors utadba, miért is tartóztattam fel lovad ? A gróf szeméből köny- nyek peregtek, melléből nehéz sóhaj szakadt fel s folytatta az álmodozást tovább: E virágokat neked szedtem Auguszta, neked. Ah, de ha családom múltjához hü akarok maradni, e virágokat akkor nem szabad átadnom neked. Félremagyaráznák, elitélnének. Nem ! Nem ! Heiszter leányának Aspermont fia nem szedhet virágot. Maradjatok itt a természet ölén, szép, kedves és illatos hazátokban. Hervadjatok el testvéreitek ölelése közt. Menjetek ! Menjetek kedves virágok. Aspermont gró megcsókolta a kezében tartott virágokat s az egész csomót ledobta a völgybe. A virágok széthulltak a levegőben s a völgy pázsitján, mint valami szép hímzés terültek el. A gróf kissé kihajolt s lenézett a szédítő mélységbe a szállingózva eső virágok után. Isten veletek . . . Isten veletek ... rebegte busán. Aztán hirtelen visszafordult és menni akart. Vissza fordul és . . . Heiszterrel és leányával találta magát szemközt. Ah tábornok ur! rebegte meglepetve s illedelmesen megemelte kucsmáját. Ugye önt meglepi, hogy itt talál. Látja eljöttem, hogy megmutassam mennyire hálás tudok lenni leányom megmentéséért. Fogadja köszönetem. Heiszter tábornok kezét nyujtá, de a gróf nem nyúlt a feléje nyújtott jobb után. A mit tettem, szólt hideg udvariassággal, azt tenni emberi kötelességem volt. Máskülönben a nagyságos kisasszony már megköszönte a dolog tehát teljesen be van fejezve. Heiszter összeránczolta szemöldökét. A baráti jobbot sem fogadja el ? Nem fogadom el tábornok ur! S ha kényszerítem rá? A gróf a mélységbe mutatott: Inkább a halált mint az ön kezét, szólt lángba borult arccal. Auguszta elsápadt. Gróf ur! Mit Ígért nekem. Az én barátságom sem fogadja el? Nem nagyságos kisasszony! Nem lehet.
