Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1906-09-15 / 38. szám
K' Közérdek 1906. szeptember 15. hogy illetékes helyen oly szűkkeblűén bánhatnának el velünk. Ha elébe tárjuk a miniszternek a . valót, talál reá módot, hogy e város megterheltetésén könnyítsen, főleg ha elmondjuk azt a czélt, a melyre a felszabadult évi 3 —5 ezer forintunkat fordítani kívánjuk. Én szerintem ez a czél, még pedig üdvös czél, egy minden tekintetben modern és czélszerü internátus létesítése lenne. A most is fizetett évi 5 ezer forintot törlesztéses kölcsönre szánva, olyan hatalmas tó'két vehetnénk fel, mondjuk 40 évre, hogy nem csak az internátus épülete lenne felemelhető' beló'le, de jutna ingyenes alapítványra is. S még az állam sem veszítene ez által, mert egy olcsó, de jól felszerelt és vezetett internátus 100—120 tanulóval bizonyára meg- szaporitaná tanuló ifjúságunkat, igy a mi elvész a réven, visszajönne a vámon, az állam visszakapná a tandíjból a nekünk átengedett összeget. íme tekintetes polgármester ur, eró's agitáczió, minden kő megmozgatása lenne most hivatása és feladata | a városnak s önnek, mint városunk | érdemes fejének, összetartással, egymás megértésével kövessünk el tehát mindent a siker érdekében, mert ha semmit sem teszünk, még az az idő is elkövetkezhet, hogy vagy főgimnáziumunk, vagy pedig a szintén nemes czélt szolgáló polgári iskolánk lesz áldozata nembánomságunknak. Tehát vagy ily irányban kell megtenni a lépéseket, vagy hozzálátni a kifacsart czitrom ujabbi kifacsará- | sához, vagyis a nagyközönség áldozatkészségének igénybevételéhez. Ebből I azonban nagyon gyenge kis limonádé : kerül ki, pedig a szekszárdi állami főgimnáziumnak erős táplálkozás kell, hogy eltagadhatlan kultur hivatását ] betöltse s megküzdjön a veszedelmessé 1 válható konkurrencziával, más váró- ' sok diákot oda csalogató — olcsóságával. B. zött azoknak kellene dominálni, melyek az ipari és kereskedelmi szakokra készítik elő az ifjúságot. Hogy miért éppen az ipari és kereskedelmi iskolákra fektetendő a fősuly, 1 annak világos az oka az előtt, ki tisztában s- van a mai középiskolai rendszerünk szüksé- } | ges reformjával s ki hazánk oktatásügye s ezzel kapcsolatosan hazánk közgazdasági jövője iránt csak távolról is érdeklődik. Szóval uj középiskolákat! S midőn ezt hangoztatjuk, felmentve éreztük ^magunkat ü az alól, hogy a tudomány szükségességét s i a kultúra fontosságát külön érvekkel bizo > nyitgássuk. Az egész művelt világon dogmaként élő igazság az, hogy a nemzetek lüktető ereje a műveltség s az államok legbiztosabb oszlopa a. kultúra. Mindenütt él ez I igazság, csak Magyarországon nem. Mert mit szóljunk pl. ahhoz, mikor egy 14.000 lakosú magyar város — Duna- földvárt értjük — fűt-fát megmozgat egy középiskola elnyeréséhez s akkor az állam rövidlátásu szükkeblüséggel odaáll s azt mondja: ,,nincsen iskolára pénz.“ De van bezzeg a lóversenyek emelésére s a katonai waffenrockok uj gombjaira! Pedig a müveit külföld, melynek Ítéletére annyit szeretünk hivatkozni, bizonyára nem lovaink gyors fu- j tása, sem waffenrockjaink ezélszerübb gomb jai után Ítéli meg kultúránkat, hanem megítéli azt iskoláink és közoktatásügyi állapotaink fejlettsége szerint. De nemcsak a kormánynak, hanem a vármegyének, mint ilyennek is vannak e tekintetben kötelességei. Az a vármegye, mely az ő városainak kulturális tényezőit nem támogatja, nem istápolja; az a vármegye, mely I az ő városainak kulturális mozgalmait nem segíti elő, sőt eléjük még nehézségeket gördít, az a vármegye teljesen félreismeri az ő hivatását s határozottan visszaél azzal a nagy erkölcsi és anyagi erővel, mely benne lakozik. Megyénknek tán egy városa sem dicsekedhetik az állam vagy vármegye különös kegyével. De bízvást mondható, hogy oly közönynyel, oly ridegséggel egy 'sem találkozik, mint éppen Dunaföldvár. Pedig csak egy- pillantás a dunaföldvári viszonyokra s rögtön világos lesz a szemlélő előtt, hogy Dunaföldvár —< a megyének s a Dunántúl- i nak ez a valamikor jelentékeny városa — teljesen a visszafejlődés utján van. Anyagilag, erkölcsileg, szellemileg. Ilyen dekaden- cziát egy város sem mutat széles Magyar- országon. Itt minden tényezőnek össze , kellene fogni, hogy ezt a jobb sorsra érdemes, tőzsgyökeres magyar várost megmentse s újra fellenditse. Iskola, iskola s újra iskola, az volna az első,, mitől e város sorsának jobbra fordulása várható volna. De kiáltó szavunk elvész a pusztában. Sem a kormány, a nemzeti kormány, sem a vármegye nem hallja meg. Hol itt a politikai előrelátás, az államférfiul bölcsesség, az igazságérzet, a méltányosság ? Újra mozgalmat fogunk indítani — ki tudja, hányadszor — saját erőnkből égy középiskola érdekében. Meglátjuk majd, hogy fogják ügyünket az illetékes faktorok támogatni. Nem képzelhetjük el, hogy egy tes- pedésnek indult s minden tényezőtől elhanyagolt, 14000 lakosú városnak iskolára czélzó jogos óhaját mesterséges módon elnémítsák. Yederemo! Dr. Lévai Dezső. Dunaföldvár iskolát kér. A tanév eleje a közvéleményben, a sajtóban egyaránt az iskolának, a tanügynek van szentelve. Sajnálatos dolog, hogy csak a tanév elején nyilatkozik meg a köztudat abban a formában, hogy az iskolák kibővítését, újak felállítását, szóval a tanítás intenzivebbé tételét szorgalmazza. Mert Magyar- országon, hol az analfabéták száma még oly ijesztő nagy, az évnek legalább tiz hónapjában kellene, hogy másról se essék szó, mint csak iskoláról, tanügyről s kultúráról. Csak az agyonmajmolt külföldön kell az általános műveltség állását megnéznünk, hogy szégyenkezve valljuk be a mi óriási elmaradottságunkat. Hozzávetőleges számítással is konstatálható, hogy hazánkban még pár ezer népiskolára s pár száz középiskolára volna égető szükség. Hogy milyen középiskolára, azt e helyütt érintetlenül hagyjuk. Bizonyos csak az, hogy újonnan létesítendő középiskoláink köJárási dijnokok a—kenyérért. A kenyérért országszerte folyó küzdelem zajába belevegyül sl< tolnamegyei járási dij nokok jajkiáltása is. Ezek a jobb sorsra érdemes emberek újabb kérvényben ismétlik meg régi panaszaikat s arra kérik Tolnavármegye legközelebbi közgyűlését, hogy a mikor minden jogos igény kielégítést nyert, ne feledkezzék meg a nemes vármegye ő róluk sem. Kérvényüket, a mint halljuk e hó 8-án küldöttségileg juttatták el gróf Apponyi Géza főispánunkhoz, ki igazán jóságosnak mondható szivével rövid itt léte alatt nem egy kétségbeesett ügjmt karolt már fel. De lássuk magát a kérvényt. Mit is akarnak ezek a szegény járási dijnokok ? Hát bizony a kenyérhéjához, legfeljebb egy kis kenyér belet, mert meg eddig ebben sem igen volt részük. Ha segítségért folyamodtak mindég azzal utasították el őket, hogy „helyzetük nem a legmostohább, hiszen még — Írnokok is lehetnek s ekkor bőven kárpótolva lesznek az átmeneti állásban elviselt nélkülözésért és szenvedésért.“ Most erre válaszolnak a szegény napi- dijasok. Kifejtik s kézzel foghatóan bebizonyítják, hogy legtöbbjükből bizony sohasem lehet boldog ember, vagyis — Írnok, hiszen minden járási hivatalban két dij nők esik egy írnokra s még ha ki tudják is várni az előttük levő írnok halálát, • akkor is csak egyikük boldogulhat, azaz csak boldogulhatna, mert a megürült helyet pályázat hirdetés nélkül szokták betölteni. Meg kell élniük tehát havi 30—31 frtnyi fizetésükből a mit egyébként napidijnak hívnak, bár jobb neve lenne a — napszám. Egy évben 365 forint ez, tehát 35 forinttal kevesebb, mint a leg kisebb szolgai fizetés. Esik pedig egy napra I kemény forint, vagyis 2 korona, ebből kell ruházkodni, fizetni a drága lakást s megvásárolni a napi krumplit, a melyből 10 szem 15 kr. S ráadásul, ha fiatalos vére elkapja a szegény dijnokot s más szóval elveszi az Isten az eszét és megnősül, tartania kell a sokszor 5—-6 tagból álló családot is. S nincs se előlépés, se nyugdíj, vigasztalásuk legfeljebb csak az lehet, hogy szörnyen megbecsülik őket, mert nem is dijnoki, de hivatalba lépésük első perczétől kezdve irnoki s többször előadói teendőket végeztetnek velük . . . Hát bizony szomorú, sőt kétségbeejtő helyzet ez. Igaz, hogy sokan azt vethetik fel, hogy miért nem lett a szegény napidijas püspök, ügyvéd, doktor, vagy kúriai biró ? Hát igaz, de még sem igy áll a dolog. Mig a törvény betűje úgy szabályozza a váfrne gyei közigazgatást,, hogy doktori diplomát nem követel a napidijastól is, addig az a kötelesség is ráhárul á vármegyére, hogy tisztességesen gondoskodjék még a legkisebb alkalmazottjáról is. Teljesen méltányos és jogos tehát a járási napidijasok mozgalma. S nem is kívánnak lehetetlent. Aunyit kérnek csak a vármegyei közgyűléstől, hogy először is törölje el a dijnoki elnevezést s nevezze őket II od oszt. írnoknak, mint már más vármegye is megcselekedte, továbbá, hogy eddigi 730 kor. fizetésüket 1200 koronára emelje fel oly képen, hogy 10 évi szolgálat után ez a fizetés 1400 korona legyen, mint a mennyi a járási írnok kezdő fizetésé s legyen 240 korona lakbérük is. Sőt még ennél is szerényebbek a kérvényezők, végső esetben elengedik a czimet is, csak emeljék fel fizetésüket 1200 koronára s adják meg nekik is, mint a központi dijnokoknak a nyugdíjjogosultságot. Nem világot felforgató követelés ez, de szegény emberek méltányos szerény kérése. Hisszük, hogy vármegyénk törvényhatósági bizottsága, mint mindég, úgy most is a méltányosság, teljes igazságosság magaslatára helyezkedik s minden lehetőt elkövet, hogy Tüdobeiegsegek, nanu**, szamár- fcöböges, skrofulozh, influenza •tien számtalan tanár és orvos áttri naponta ajánlva. Minthogy értéktelen «tárnátokat it kínálnak, kérjen " eredeti eeemmjeléH. 0 Roehe“ baa. — in tv«feaJcint 4.— korma.
