Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-28 / 31. szám

1906. július 28. 5 A nagy mnltu és hirü lőcsei ág. evang. egyház első lelkésze megérdemlette, hogy hívei és tisztelői szeretetüknek és becsü­lésüknek impozáns kifejezésével vettek tőle búcsút. Illgen Antal tizenhat éven át volt lelkésze a gyönki evang. egyháznak. Az ő lelkészkedóse alatt épült a díszes evang. uj templom, a szép uj lelkészlak ; ő szerezte meg egyházának a gyönki tégla­gyárat s tette lehetségessé ez által a nagyobb befektetéseket, nagyobb terheltetés nélkül; az uj harangok, az uj orgona szintén neki köszönhetők és a gyönki evang. népoktatás az ő lelkészkedése alatt vált magyarrá, a miben természetesen osztályosai az érdemben Grosch Ödön és Kring Ödön néptanítók. Tagja volt a községi képviselőtestületnek, a törvényhatósági bizottságnak, a gyönki taka­rékpénztár igazgatóságának j és több éven át elnöke a gyönki kaszinónak. Méltán si­ratva váltak meg hívei ügybuzgó lelkipászto­ruktól és szomorkodva, agilis vezetőtagjától a gyönki társadalom. Találja meg a Kárpátok alján is azt a nagy szeretetet, azt az osztat­lan tiszteletet, a mikben Tolnában megér- demletten gazdag része volt. r I. CSARNOK. Csodálatos nóták. — Petőfi halálának évfordulójára. — Segesvári rónán, Erdőn, zöld berekben, Mért dalol a madár Más madárnál szebben ? Bűbájos nótáit Ki ajkáról vette, Hogy úgy cseng, zeng, hangzik A vidéken szerte ? Vájjon kinek dala Az a búsan zengő ? Kinek a nótája Az a mélán csengő ?■ Kinek az örömét Csicsergi vidáman ? Kinek boldogsága Csattog vig dalában ? Hogyha szerelemről, Boldogságról beszél, Hogyha fájó szívnek Vágyairól regél: Mintha eziisthúros Tündérhárfa zengne, Mintha szerelmes szív Olvudozna benne, Mintha hő vallomás Titkolt szava volna, Mintha gerlepárnak Csattanna a csókja. Hogyha szabadságrót Szól a lelkes nóta : Mintha egetrázó Rémes, vihar volna, Mintha ég zörögne, Mintha kard csörögne, Mintha csak riadó Lángszava dörögne, Mintha kürt rivalgna, Mintha harang kongna, Mintha harczi mének Patája csattogna, Úgy cseng mámoritó Bűbájos nótája, Hogy dörgő viszhang kel Hegyen-völgyön rája. S ha az egész ország Szomorúan gyászol, Mért zeng olyan búsan A mélységes gyászról. Mintha a hazának Bús panasza zengne, Mintha a magyarnak: Lelke sírna benne, Mintha lélekharang Siró szava szólna, Mintha csak dobpergés, Gyászzsolozsma vólna ? KÖZEID EH Csodálatos nóták l Bűbájos madárdal, Mely reszketve rezdül A sziveken által. Hallgatom, hallgatom . . . Mintha ez a nóta, Szivemnek, lelkemnek Oly ismerős vólna, Mintha múlt időkből Csendülne az ének, Lángoló szikrája Egy költő lelkének. Óh igen, ismerem, Ismerem a nótát, Amely dallamával Betölti a rónát, Ilyent ckupán egy lant, Csak egy költő zenge: Benne zeng Petőfi Csodálatos lelke. KAYOS LÁSZLÓ. emlékek. — Egy leány naplójegyzetei. — Irta: Koritsánszky Ottó. Junius 1. Minden elmúlik e földön. Minden, akár szép, akár ennek ellenkezője az Még az aranyjuezi napok sem tartottak örökké . . . De csak legalább most állíthatnám meg az óra mutatóit, hogy ne czirkalmaznák azok oly gyorsan körül azt a számokkal teleirt korongot. De hiába teszem ezt is. A mama nem hagyna békében, mert hát úgyis meg­tudná a hunczutságot. Aztán meg a kocsi is meg van már rendelve az állomáshoz. A vonat sem adna semmit az óra megállására. Nem hasznai hát semmi. Menni kell. Itt kell hagyni a szép Meránt. . . . No még egy pillanat, még egy perez! Hadd szenteljem ezt nektek, ti szép hegyek. Hiszen olyan sok gyönyörűséget, olyan sok kedves órát szereztetek nekem. . . . Jaj ! mindig összerezzenek, ha a folyosón léptek zaja közeledik szobácskám felé. Mindig azt gondolom, hogy a mama. Nem azért ijedek meg, mintha rosszon érne, de hát mivel az ő jötte azt jelenti: no most tedd el a naplódat (az én kedves, drága kis naplómat, a legmeghittebb barátomat, ezt itt ni, amibe most is firkálok — és talán még soha se esett olyan jól ez a firkálás, mint most) ; tedd el, ha mondom és készülj neki az útra. Hál' Istennek, még most sem a mama ... Pedig már csak néhány óránk van vissza. Alighanem a „Lohndiener“. Talán már vi­szik le a podgyászokat. Aztán alighanem ott kezdik a gang végén, mert hát az oroszok is ma utaznak el. Nem sokára a miénkre kerül a sor. Nagy zajt csapnak itt, hogy nem tudok írni tőle. Csak legalább a báróm jönne m Ir . . . Es jönni is fog. Hiszen megígérte. Itt fek­szik a csokor is mellettem, amit neki adok majd. Csupa vörös szegfű. Ezt a virágot szereti legjobban. Mindig ezt lopattam be Mathiassal is a szalonjába. Most veszem észre, hogy nem tudom gondolataimat féken tartani. Mindenről be­szélgetek veled — kis naplóm — csak a hegyekről nem. Pedig milyen szép dolgokat írtam én le aranyszegélyü lapjaidra . . . Ej, de pontatlan a báró máma is. — Most már tudom, mért vesztettek mindig csatát az oro­szok a közelmúlt háborúban. Alkalmasint későn jöttek a segédcsapatok s akkor már nem várt rájuk más feladat végrehajtásra, mint a — retiráda, vagy az; „add meg ma­gadat“. A báró rendkívüli elkésése legalább is arra enged következtetni, hogy ez orosz szokás. Mert a báró orosz. Egy nagybirtok ura és fiatal. És annak következtében, hogy én érdeklődöm iránta, ő is érdeklődik. Már megint a báró jött toliam hegyére. Látom, hogy az elutazás izgatottá, idegessé teszi az embert. Nem is tudok írni. Nem jut semmi szép, megkapó uj gondolat eszembe, pedig micsoda fölemelő érzés fogja el egész valónkat a természet szépségeiben való gyö nyŐrködéskor . . . Nem is irok hát most már. Inkább- elolvasom a még hátra lévő idő alatt azokat a sorokat, amiket az első impresszió hatása alatt írtam naplómba akkor, amikor még nem ismertem a bárót. Aztán meg későbben, a mikről a báró mesélt. (De hát miért nem jön máma?) Hol is kezdjem az olvasást ? . . . (Január vége . . .) Az „Alpenverein“ bálján nem vigyáztam magamra. Nagyon me­legem volt a sok tánctól és Dodi tüzes ud­varlásától, mégis ittam. Igaz, hogy csak egy kortyot, de elég volt az is. Elkezdtem köhögni. Köhögtem egy napig, a másodikon is. Nem használt sem a herbaté, sem a hidegboroga­tás, amit a mama a torkomra diktált. A papa igen megijedt (mindig féltett engem). Este összeült a familia és azt a határo­zatot hozták, hogy Cenci Meránba megy egy pár hétre a mamával. Január elején volt. Másnap csakugyan el is utaztunk. Egy- huzamba tettük meg a nagy utat. Csak Yilach felé ébredtünk fői. Már a hegyek hazájában voltunk. A kövezett utak mentén jellemző egy-két emeletes ház, rendszerint vendég- fogadók a „Post“-hoz czimezve. A vonat száguldva rohant velünk. Pedig nem is lett volna olyan nagyon sietős, mert már nem is köhögtem olyan nagyon. Bezzeg lassabban mentünk aztán Posen- től Meránig a viczinálison. Érdemesnek tar­tom följegyezni (amit egyébként még sehol sem láttam), hogy egyik kis állomáson Vil- pianos, az állomásfőnök egy pirös-pozsgás leányzó. Fején vörös sipka, karján piros szolgálati szalag. Feszesen jár, adja rendele­téit, veszi át a jelentéseket. Aztán tiszteleg és jelt ád a „mehet“-re. Már látjuk Meránt! Azaz csak sejtjük, hol van. A hegyek mintha összefutnának. Morcak, hidegek. Csúcsúk felhőbe ér. Fehé­rek a hótakarótól. Ott egy vár, Tirol vára, az egykori tiroli grófok lakhelye, reziden- cziája, mellette a homok piramisok. Aztán a falu. Hát Merán ? Az ám ! Ni! Ott egy nagy, nagy épület, hosszúra terjed. Két zászló leng az ormán: az amerikai és az osztrák. Ez a Meraner Hof. A legnagyobb szálloda. Ott van a „Hofer András“ szabadsághősről regélő Passer partján, szemben a „Kurhäuse“-val. Aztán a torony. Magasan felnyúlik a házak tömkelegéből. „Zifferblatt“-jára festett arany számok, meg a mutató idáig elcsillog, amint a téli napnak egy egy sugara rátéved. — Már fütyül a vonat. . . Keresztül robogunk a Passer vashidján. Megérkeztünk Meránba. Sok-sok utas érkezik. Készben olyanok, kik üdülést keresnek, részben olyanok, akik sajnálnak kiadni 100 vagy több koronát egy télikabátért. Eljönnek hát a tél elől — Me­ránba. De csalódnak, ha azt hiszik, hogy megtakarítják pénzüket. Egy sor lapos piros sipkás „Dienstmann“ között, mely sornak egyik falát a sötétkék, zöld, sárga sipkás, aranyos sujtásu szállodai szolgák képezik, jutunk el a kocsikhoz. „Meraner Hof“, „Hotel Sonne“, „Mond“, „Goldene Stern“, „Pension Aurora“, „Hun­gária“, „Kikonbau“ és még százféle név hangzik fülünkbe. — Meneküljünk innét. Balról a »Habsburger Hof«, jobbról Erzsébet királyné szállója, a „Kaiser Hof“ emelkedik, bizalmat keltve a vad idegen érkezőben és szívesen üdvözölve az ismerő­söket, kik az örök tavasz hazájába vissza­térnek . . . (Eh, fordítsunk pár lapot. . .) (Február közepe.) Semmi bajom sincs. Én már mehetnék haza, de a mama jobban szeret itt maradni. A papa ir ugyan, hogy menjünk haza, de a mama mindig azt írja, hogy nekem jobb, ha a szezont kihúzzuk itt. (Május elseje.) Szebb képet elképzelni nem tudok, mint az április és május hónap nyújt Meránban. Minden pompában úszik. A mandulafa halvány rózsaszínétől a leg­pirosabb árnyalatig. Mesésen fest ez az örök­zöld keretben. Ha úgy a déli növények kö­zött állva egy-egy ritkább lombozatu pálma I vagy japáni futófa haragos-zöldlevelü ága*

Next

/
Thumbnails
Contents