Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-07 / 28. szám

Szekszárd, II. évfolyam.

28. szám.

Szombati 1906. Julius 7.

TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP.

AZ ORSZÁGOS M. KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA.

Megjelenik minden szombaton.

Kiadóhivatal: Bátei'-nyomda, Kaszinó- Bazár épület.

Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. nií^DBTÉSBl^

Icgjutányosabb számítással, díjszabás szerint.

Felelős szerkesztő:

BODNÁR ISTVÁN.

Beimunkatársak :

JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon.

Szerkesztőség: Széchenyi-utcza 1085. szám.

Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. EUŐpIZHTÉS :

! egész évre (0 kor., félévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill NÉPTANÍTÓKNAK,

ha az előfizetést egész évre előre beküldik: 5 kor.

A boritaladó.

A szőlősgazdák tönkretevésére nem a legutolsó eszköz volt a boritaladó sem. Az 1850 szeptember hó 20-án kiadott nyiltparancs óta, mely a. 2000 lakoson felüli községekre boradót hozott be, sokat kisérleteztek a bor, általában a borfogyasztás megadóztatása érdekében, s az addig szokásos adónemeket az 1892. évi XV. t-cz^ boritaladó czimen egyesítette. Borital- adót fizetni tartoznak a szőlősgazdák, borral nagyban kereskedők, vendéglősök, korcsmárosok, szóval mindazok, akik 56 liternél kisebb mennyiségben adnak el bort s mindenki, a ki azt, a beszedési körbe, akár saját szükségére, akár eladás czéljából behozza. Bor és a mesterséges bor után, spe- eialiter Szekszárdon — vagyis 10— 20000 lakosú városban hektoliterenkint 5 frt 69 kr.j más kisebb helyeken 4 frt 35 kr. a boritaladó. S maguk a .termelők a házi szükségletre szánt bor- mennyiség után a régi borfogyasztási adót fizetik, nálunk 2 frt 69 — kisebb helyeken 1 frt 35 krt.

S ezt a tulmagas összeget csodálatoskép nem a fogyasztó, de a termelő közönség fizeti meg, mert amikor

ezt az adót behozták, a bor beszerzési I ára ennyivel nem hogy emelkedett volna, de olcsóbb lett, vagyis a borvásárlók már ennek az adónak beszámításával csinálták meg a borárakat. Hozzá jött ehhez a fillokszera csapás. Mig az olasz bor be nem özönlött, felszökött ugyan a hazai bortermés ára, de a közönség kezdett a söriváshoz szokni s mert az olasz borból jóformán csak a silányabb minőség került itt forgalomba s magyar természet azt be, nem igen vette, meg is maradt a sörfogyasztás mellett.

Sörgyárosaink persze markukba nevettek, hogyan konkurráljon velük a szegény termelő, mikor ők is csak 5 irtot fizetnek egy hektó sör után s nem kell vesződniök fillokszerával, portálissal, rupestris monticolával, napszámos sztrájkkal stb. így ment tönkre bortermelésünk, de ennek folytán érlelődött meg az az eszme is, hogy a magyar szőlőbirtokosokat meg kell menteni a végpusztulástól s a sörivó Magyar- országot visszacsinálni borfogyasztó Magyarországgá.

Ki igya a mi borunkat, ha mi, a természetes fogyasztók árpalével oltjuk szomjunkat ?! A külföldet is csak boraink jóságával és olcsóságával szoktathatjuk vissza. Nincs más mód, mint olcsó belföldi vasuttarifával kivitelképessé tenni a bort s a belföldi fogyasztást a sör konkurrencziájának csappantásával emelni.

Darányi miniszter már meg is Ígért annyit, hogy a boritaladót, mérsékelni fogja. De ez nem elég. El kell törülni az egész boritaladót, s az igy mutatkozó hiányt legalább részben a sörön bevasalni. Sem az árpa nem lett drágább, sem a komló, sem a sör jelentékenyebben olcsóbb, tehát a közönség semmit sem nyert, de sörgyárosaink millionerek lettek. Engedjenek tehát busás jövedelmükből, hogy a szegény szőlősgazda is élhessen.

A boritaladó elleni mozgalom, amint lapunk zártakor értesülünk, a szekszárdi termelők között is megindult. Legközelebb értekezletet tartanak s Szabó Károly képviselő utján feliratot nyújtanak be az országgyűléshez, hogy a szőlősgazdák kezéből kivert kenyeret, ha legalább részben is, adja vissza.

Adja az ég, hogy a mozgalomnak sikere legyen, mert ha nem lesz, még szomorúbb jövőnek nézünk elébe, egész borvidékek mennek tönkre, a minthogy a miénk félig meddig már tönkre ment. B.

TÁRCZA.

Várjatok . ..

Várjatok, várjatok Bús, komor fellegek,

A lelkem szállni vágy, Repülni veletek.

Ő is könngiilést vár Bús teherrel tele — Várjatok fellegek: Zokognom kellene . . .

Dobos Änieza.

Testcsonkitó ítélet a XIX. század első felében. Irta : Potaky István kir. törvényszéki bíró.

Az 1820-ik évben a tisza-ujlaki „Halas“ korcsmának a mintegy 30 éves özv. Mező Ferenczné, Dobos Anicza volt a tulajdonosa. Az említett év egyik őszi napján vig muzsikaszó hallatszott ki' a Halas korcsmából. Czigány mellett mulatott nebány vásáros ember. Egy külön asztalnál mintegy 26—28 éves szép parasztlegény ült Dobos Aniczával beszélgetve, miközben a legény karja legtöbbször az aszszony karcsú deraka körül volt fonódva, sőt midőn a mulató vendégek elfordultak, az asszony odahajolt és szenvedélyes csókokat adott a szép legénynek.

Különben rebesgették is már a kis vá rosban, hogy a szép menyecske annyira elfeledte a négy hónap előtt elhunyt jó Mező Ferenczet, hogy mihamarabb hozzámegy nemes Tatár Mihály csetfalvi kisgazdához, a ki minden héten legalább háromszor átjön Aniczához.

Az ezek szerint egymást értő pár javában beszélgetett, mit sem törődve a zenével, midőn belépett egy újlaki ember.

— Jó napot, szép asszony.

Anicza boszankodvá kelt fel. Mit neki a vendég, ha itt van Mihály.

—- Jó napot, András bácsi. Mi kellene ?

— Egy kis itóka, hugám.

Azt megkapta.

— Hej! — kezdte András bácsi — jól megy az ilyen kis korcsmának is, ha szép asszony a csaplárné.

Anicza lángpiros lett.

— Miért, bátyám ? — kérdé Tatár Mihály ?

— Lám, tegnap is láttam, hogy Buday János esküdt úr még mindég nem felejtette el a szép Mező Ferencznét.

— Bolondozik kend, Andris bácsi — szólt közbe zavartan Anicza.

— Biz’ Isten, nem én. Hatvan éves vagyok, kivénültem a kivánságokból, de nem csodálom, ha Buday úr oly szerelmes pillantásokat vet rád, húgom. Az ilyen sót magam is megnyalnám.

Mihály ekkor ingerülten kelt fel s fokosát kezébe vette.

— Hová, Mihály ? — kérdezte Anicza ijedten.

— Haza — felelt mogorván Mihály — Buday ur még ma jön erre vissza, nem akarok vele találkozni.

Ezzel köszönés nélkül távozott.

A mint lépései elhangzottak, Anicza, mint egy fúria ugrott András bácsinak.

— Vén bolond — kiáltá — miért nyitja ki a száját, ha nincs esze a beszédhez. Na most menjen — szólt dühöngve — hozza vissza nekem. A múltammal kergetted el. Eredj, hozd vissza, hivd ide, de itt legyen.

András bácsi csak bámult.

Nem szokott igy tenni a kaczér Anicza, a ki úgy tudott válogatni.

—| Hát ez is? — hebegé András bácsi — mit tudtam én. Ne busulj hugám vissza jön az magától is. Csak féltékeny egy kicsit. Annál jobban fog utánnad vesződni.

Az Anicza szemében öröm csillogott.

—. Igaz, úgy volt mindig.

S vig nótába kezdve kérés nélkül hozott bort az öreg Faragó András bácsinak.