Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-23 / 51. szám
4 KÖZÉRDEK 1905. deczeniber 23. *zik mögötte a város, s csak a mind erősebben fütyölő szél hoz néha egy-egy elenyésző hangot a harangok zúgásából onnan a város felől. A keletkező vihar gyorsabb menésre készteté. Tudja nagyon jól, milyen szokott lenni a hóvihar a pusztaságon. Isten irgal- mazzon annak, a kit ez útközben kap; pedig ö még alig van fele utón. Es a vihar mindig erősebb lesz. A szél, mely eddig csak egyes lökésekben rohant végig a pusztán, kitör teljes erejével. A föl- ! kavart, porrátört hó betölti a levegőt, s a mint a szél egyet fordul, élesen, metszőn vá- , gódik az utas arczába. Most csak előre, mig a hó a törést be i nem temeti. Itt csak az mentheti meg, ha az irányt nem téveszti. A ki belebódul a Sárrétbe, az csak mondjon búcsút a világnak. Ott elbandukolhat addig, mig ereje bírja, s j ha egyszer kimerülve elálmosodik, akkor már egészen otthon van — az Ábrahám keblében. János nem kívánkozott még oda. Halkan egy „Uram Jézust“ sóhajt, szeme elé emeli karját és futni kezd. Ha nem lát is, lába megérzi, merre van a törés, bátran megy rajta előre. Futtában a szél csapdossa, lökdösi, de mintha nem is érezné. Az önfen- tartás szilaj ösztöne kergeti s rohan, mint az örök vad. Izmai megfeszülnek, arczárói csorog a verejték, a mely, a mint ruhájára hull, .jéggyöngyökké fagy, de fáradságot nem érez. Ereje meg tizszereződik a küzdelemben, szilajul veti föl fejét mintha mondaná a hatalmas elemnek: nem gyözesz le! . . . . . . Irgalmas Isten ! . . mi ez! ? Lábai alól elfogyott az ösvény s nem lát előre egy lépésnyire sem. Szemei nem képesek átlátni a kavargó szürkeségen, s ha néha úgy tetszik, hogy ritkul a hófelhő, odább is csak a vak, egyhangú fehérséget látja. Érzi, a mint lelkét jég kezekkel ra- j gadja meg a kétségbeesés. Karjai lehanyat- lanak, térde megreng alatta; agyára homályos fályol borul s ajkai majdnem öntudatlanul susogják! — Elvesztem . . . Istenem ... én édes Istenem, mutasd meg rajtam kegyelmedet. S lelke mintha erőt nyert volna a fohászból, felvillan benne a reménynek egy halvány sugara: hátha még nem veszett el minden ! ? Még ereje bírja ; ha el nem tévedt, nem lehet már messze a falu . . . S a remény uj erőt önt belé. Törtet előre végső kétségbeeséssel a mély hóban, melybe néhol derékig sülyed alá. Ho 'kán, nyakán kidagadnak az erek az erőfeszítéstől. De lassanként érzi, mint fogy ereje; tüdeje kifárad, lábai inognak alatta. Lelke elfásul, nem érez; öntudata lassanként elvész, s csak a gépiesen dolgozó agy fest elébe tarkábbnál ; tarkább képeket. Valami bálvány emlék azt mondja neki, hogy karácsony estéje van most, i s a félálomban bandukoló előtt a féktelen képzeletszülte alakok repdesnek homályos körrajzaikkal; mosolygó angyalok, nagy szakáik pásztorok. A vér agyára tolul, s a mint füle zúg, mintha szent énekeket hallana az égből alá hangzani. Valami kellemes zsibbadás állja el tes- | tét. Úgy szerelne ott lefeküdni s álmában nézni azokat a fényes alakokat, hallgatni azt a bűbájos éneket . . . Nem tudja már, hogy j ez az álom — halál. . . . Zökkenés rázza meg s egy perezre ! magéhoz téríti. Bele ütközött valamibe. Egy sövény kerités állja útját. Erről megtudja, J hogy itt kell lenni a falunak. Megfeszíti még ! erejét s törtet a sövény hosszában. Egyszerre halvány világosságot pillantott meg, mely a hó felhőn átszürődik hozzá egy ablakból, j honnan ismerős szent ének hangzik a viharba. I Végső erejével oda vonszolja magát az ab- ' lakhoz s megzörgeti. Aztán öntudatlanul ! roskad le a puha bóra. A baromfi udvarból. Irta: Lágler Sándor. Sokszor hallottam, hogy midőn valakinek szellemi tehetségéről a legkedvezőtlenebb véleményt akarják nyilvánítani, ezt mondják : „Annyi esze sincs neki mint egy tyúknak.“ Pedig hát az én megfigyelésem és tapasztalatom szerint a tyúkok életében oly jelenségek mutatkoznak, a melyek őket értelmiség dolgában nagyon sok állat fölé emelik. A ki ezen állításomat kétségbe vonja: mondja meg, hogy mely állatnak van oly kifejlődött nyelve, mint a tyúkoknak ? Alig van helyzet, alig van érzés, a melyet a csirke, a tyúk, a kakas, csaknem ártikulált hangokon kifejezni Dp tudna. Beszélőgép viaszhengerére volna szükség, hogy azt a százféle hangot, hogy ne mondjam szót lerögzíthessük, a mellyel ők egymással beszélnek. Ez lenne a tyúknyelv akadémiai szótára. Így, betűkkel leírni nagyon bajos, noha a mi magyar nyelvünk nagyon sok hangutánzó szót vett át az ő nyelvükből. Azonban a tyuk alkalmazkodni is tud némileg az őt tápláló gazdasszony nemzetiségéhez. Igen! Magyarul a kotlós kottyog vagy vattyog, németül „klllkt.“ Tessék csak megfigyelni: a köiesdi, medinai kotlóstyuk szava: „kottij, költi], kottyu vagy némelyiké: „vattg, natty, uattgu, mig Tormáson, Nánáu : „kink, kink, kluk.u A kis csibe, mikor még a tojásban van, de azt már kivágta: sipog; később, mikor : anyját nem találja: sipákol. Ki tudná fonográf nélkül utánozni, midőn a kis csibék jóízűen csicseregne szedegetik a köleskását; vagy midőn egyet megfogsz, azt a meglepe- tésszerü, de nem kétségbeeső ijedelmet: „csicseri, esi, csi.u Midőn anyjuk „krrr- krrrru altató szavára szárnyai alá bújnak, s vékonyka hangjukon anyjuknak utána mondják : „krrr, krrr, krrr“ a mi egyszersmind a fázó, de a jó takaró alatt fölmelegedni kezdő didergésnek oly találó kifejezője. Mikor az anyjuk valami jó falatot talál, azt fölemelve s ismét letéve hívja kicsikéit: „ Tititi-tiliti.“ Mikor a magasban valami ellenséget lát repülni, nem lehet leírni azt a vészhangot melyet a csibés tyúk ád, halkan, de a csibék által mégis érthetően, mert mind elnémulnak és meglapulnak. A tyúknak nemcsak beszédében, hanem egész magaviseletében, mondhatnám egész lelkületében mily óriási változás áll be az anyasággal. Az előbb oly félénk állat el nem hagyja fészkét, ha hozzá közelitesz, hanem megmarad tojásain, s tolláit felborzolva haragos sivitó hangot ad, s ha hozzá akarsz nyúlni, ugyancsak össze vissza csipkedi, vagdalja kezedet. Mikor pedig már kis csirkéi vannak, olyanná lesz, mint az édes anya, a ki azelőtt világért sem mert volna urak elébe menni, de mikor arról van szó, hogy gyermeke számára protekeziót keressen, félre tesz minden tartózkodást. így az anyatyúk is: bekottyogja csibéit a konyhába, s ha az asszony nem vigyáz, felugrik a nyújtó deszkára s lerántja a tésztát, a majszoló kisgyermek kezéből kikapja a kalácsot. Az a végeden türelem, a mellyel bohókás csirkéihez viseltetik, midőn ezek, ültében hátára, fejére másznak, s taraját, szemét csipkedik. Dehogy fenyitené, dehogy tanítaná őket rendre. Ha komikus jelenetet akarsz élvezni, adj a tyúkoknak tányérban bablevest. Először kiszedegetik belőle a babot, azután az egyik megkóstolja a levét, italként fölhajtja, lenyeli, csudálkozva körülnéz, egyet szól, nyilván ezt mondja, hogy „Jó ám.“ Aztán egymás után a többiek, végre a kakas is, és mikor már lenyelték a kortyot, összenéznek, gondolkoznak, a kakas is helybenhagyja, mondván: „Ugy-e de jó vót.“ És mind gyorsabb tempóban üritik a kortyokat, utóbb csak úgy kopog a tányér feneke, végre aztán mindegyik megtöröli a száját, s a kakas jelt ad az asztalbontásra, mondván: „Bizony e jó vót.“ Szóljak még a kakasról ? Nincs az a félelem és gáncs nélküli lovag, a ki a lovagiasság dolgában a kakast megfolözné. Ha a szomszéddal valami ügye-baja akad, melyet csak a lovagiasság utján lehet elintézni: nem | támad orvul, hanem felreplil a kerítésre, szárnycsattogással, kukorékolással kihívja, melyre aztán hasonlókép felel az ellenfél, hogy elfogadja a párbajt. Nem kellenek segédek, hogy mindegyiknek állását kimérjék és kijeleljék : szembe állanak, s mielőtt fegyverüket használnák, összemérik azt, azután támadnak; közben megpihennek. S a földet csipkedik, aztán újra vivő helyzetbe állanak s folytatják a harezot, nem az első vérig, hanem a végkimerülésig, mig az egyik ellenfél teljesen harczképtelenné nem lesz. Ha párbajukat mint a rendőrség szokta, valamely felsőbb hatalmasság közbelépése félbeszakítja, a vis majornak engednek ugyan, de a mint csak szerét tehetik, találkoznak ismét, s e találkozást egyik fél sem kerüli, hanem keresi. És a hölgyek, már mint a tyúkok, a kikért vérüket ontják, oly hideg, közömbös szemlélői a küzdelemnek, hogy az emberben szinte feltámad a kétely, hogy érdemese értük igy küzdeni? Akármelyik lesz a győztes, azé lesz az ő kegyük. Pedig mily odaadó gyengédséggel viseltetik a kakas az ő tyúkjai iránt! Ha egyet ezek közül megfogsz, halált megvető bátorsággal kél ennek védelmére, felugrik rád a kakas és ugyancsak vigyáznod kell szemeidre ! Hogy őrködik, midőn kinn legelésznek, veszedelem láttára a kotlós tyúkéhoz hasonló hangon adja meg a vészjOt. Melyik him állat hívja nőstényeit, hogy a talált jó falatot ne maga nyelné le, hanem hölgyeinek adná'? Erre az udvariasságra csak a kakas képes. És nem ismer személyválogatást sem. Még ha kicsi csirke kapja is el a jó falatot, arra sem haragszik, hanem belenyugszik, noha nem annak volt szánva. Pedig a fiatalember, ha bonbonnal kínálkozik, nem tűri ily nyugodtan, ha azt nem ő, kinek udvarol, hanem a kis baktisleány kapja ki kezéből. Láttál-e, nyájas olvasó, kakast, midőn reményteljes állapotban levő tyúkjának fészket készít? Minden szava, minden mozdulata a férj és apa buzgalmának, gondoskodásának éledni kifejezője. Mennyire igyekszik kapa- czitálni, hogy az egészen jó, czólszerü, alkalmas puha fészek lesz, próbálja csak meg, helyezkedjék el benne. És ő nagysága ajkáról, akarom mondani csőréről, egy elismerő szó avagy mosoly nem jutalmazza, közömbös szemlélője minden fáradozásnak és csak azért j sem veszi igénybe, ha jónak találná is: mi- i nek avatkozik a férti az asszonyi dolgokba? Volt egy kakasom, a mely az anyjuk által korán, még pelyhes állapotban elhagyott, I didergő csirkéket először szánalommal nézegette, azután kiterjesztett szárnyakkal leült, | és a csibéstyúk hívogató kurrogását utánozva I szárnyai alá hívogatta őket, azután nem kottyogva ugyan, hanem „kokokoko-kokoko kó“ szóval vezetgette, pedig kakas volt ám, nem kappan. A keresztesvitézek lovagjaiéhoz hasonló magaviselet ez, a kik oroszláni hősiességgel küzdöttek a szaraeénok ellen, de ápolták a betegeket, védték a zarándokokat. A kakasnak fent vázolt szép tulajdonai j leginkább a közönséges magyar fajtánál ér- J vényesülnek, e tekintetben az úgynevezett j faj baromfiak kakasai a magyar fajta kakasnak mes-ze mögötte maradnak. A kokinkinai kakas lizony, ha jó falatot talál, bekapja maga. Nem is oly bátor, hősies: a sokkal kisebb termetű magyar kakas úgy elbánik vele, mint a magyar huszár a vasas némettel. Nem is szeretem én azt a fajbaromtit. Ennek tenyésztői egyformaságra, egy színre törekesznek: az elütő szinüt kimustrálják. Olyan az a faj baromfi udvar, mint a kalikóbál, melyen egyforma toilettben van minden hölgy. Szebb, ha fekete, fehér, kendermagos, czirmos, mindenféle alapszínű és tarkázatu tyúkok társasága díszíti az udvart. Végül, a tyúkok előrelátó ösztöne nyilatkozik meg abban, hogy ha megszelídítjük is a kis csibét — tollasodó korában már tartózkodó lesz, elveszti bizalmát az ember iránt, mintha azt sejtené, hogy előbb-utóbb arra a sorsra jut, a melyre IV. Henrik franczia király szánta, hogy t. i. vasárnapon minden- ; polgár fazekába egy tyuk legyen.
