Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-20 / 20. szám
1905. május 20. KÖZÉRDEK 3 tisztjeik fiainak neveltetését kell támogatni. Azt. gondoljuk, hogy ez az eszme igen életre való, csak az szükséges, hogy az internatus a gimnázium, esetleg valamely középiskolai tanár felügyelete alatt «álljon. És ha a vidéki gazdatisztek, jegyzó'k, orvosok meg tud iák csinálni ezt az intézményt, ebből könnyen kifejlődhetnék az igazi internátus, a hol a szegény tanulókat is el lehetne látni idővel. Hogy ez az intézmény csakugyan üdvös volna, azt fölösleges bizonyítani. Már az a körülmény, hogy a szülők tanuló fiaikat biztos felügyelet alatt tudják, igen megnyugtató, s egészen bizonyos, hogy a felügyelet alatt, álló tanulók legnagyobb része kibirná a középiskolai fegyelmet, s nem buknának el már az alsó osztályokban. De magának a gimnáziumnak is nagy előnyére válnék, ha nem volna olyan sok baja a kosztadó helyekkel, s a gimnázium munkája is megkönnyebbülne, ha tanulóinak egy részét az internátus gondosan vezetné és támogatná. Az intézmény létesülése véleményünk szerint nem ütközhetik sok nehézségbe, de igen fontos volna, ha valamely erélyes egyén venné kezébe a dolgot, mert az Írott szó csak Írott szó; ez a gondolat pedig nagyon megérdemelné, hogy az érdekeltek ne csak beszéljenek róla, hanem meg is valósítsák, és minél hamarabb valósítsák meg. A—r. A tüdővész ellen. A József Fűherczeg Szanatórium Egyesület egész komolyan hozzá fogott ahhoz a küzdelemhez, a melyet a gyilkos tüdővész ellen kell vívni, s a mint az eredmények mutatják, az egyesület küzdelme nem sikertelen. Nemsokára ugyanis az Alföldön felépül az első szanatórium, s ezt kétség kívül több is fogja követni. Ismeretes, hogy a tüdővész az emberek igen nagy százalékát ragadja el; ismeretes az is, hogy a betegségnek elejét lehet venni, ha az ember alkalmas módon és megfelelő időben lát a védekezéshez A modern élettel járó munka : megterhelés, a gyárakban való hosszas foglalkozás, a hiányos táplálkozás egyrészt, másrészt pedig a korcsmái élet, az alkoholizmus mozditják elő leginkább a tüdő megbetegedését, s a tüdővész terjedését, a mely a körülményekből folyólag leginkább a szegény emberek betegsége. És a szegény embernek természetesen a gyógyíttatás is nehezebb; mert hát hogyan üdüljön a szegény napszámos, hogyan pihenje ki magát a nyomorult gyári munkás ? Hiszen ha megszakítja munkáját, elvész jövedelme, és sem magát, sem családját nem bírja fönntartani. És honnan vegye a gyógyulásra való költséget ? Ezeken a bajokon akar segíteni a József Főherezeg Szanatórium Egyesület, a mely Szekszárdon is szép eredménynyel működött eddig s valószinüleg működni fog a jövőben is. De a működés csak úgy lehet igazán eredményes, ha az egyesületet minél többen támogatják, s ha országossá tudja tenni hatását. A támogatás körülbelül biztosítottnak vehető már csak azért is, mert Magyarország hölgyeit iparkodik az egyesület összegyűjteni, s hihető, hogy a hölgyek sokkal több eredményt tudnak majd felmutatni. De hát tulajdonképen mit akar az egyesület? Nehéz mindent pontosan felsorolni, egyébként is sok olvasó előtt ismeretesek az egyesület czéljai, vagyis a betegség ellen való védekezés módjai. Legelső sorban fontos, hogy a mozgalomba az egész orvosi kar bevonassák, a melynek tagjai majd népszerű felolvasásokat és ismertetéseket fognak tartani. Ezen ismertetések sikerültebbjeit kinyomatják, és a lehető legszélesebb körökben fogják terjeszteni, hogy a mozgalom igen nagy mértékű legyen. Beviszi az egyesület a védekezés szükségének tudatát az iskolába is, és jutalmazni fogja azokat ár tanítókat és orvosokat, a kik nagyobb buzgóságot fejtenek ki az eszme fölvirágoztatása körül. A betegeket a család köréből a gyógyító házakba fogja vonni, s a betegek családjait támogatja. Általában felöleli a tüdőbetegség csapásai enyhítésének, a védekezésnek, az ovóintéz- kedésnek minden tenni valóját. Valóban nemes emberbaráti szándék. Ha tekintetbe veszszük, hogy félmillió tüdőbeteg van az országban, s a halálozások száma évenkint hetvenezer, akkor igazán el kell ismerni, hogy az egyesület nagy és nemes dologra vállalkozott, és el lehet várni, hogy mindenki, a ki csak teheti, támogatni fogja az egyesület törekvéseit úgy anyagilag, mint erkölcsileg. Mert a munka csak akkor lehet igazán eredményes, ha a védekezés és annak módjai átmennek a köztudatba és az egész társadalom együtt, vállvetve iparkodik az ügyet előmozdítani. Sok ember életének megmentéséről van szó, s ez máskép nem történhetik, mint nagyarányú mozgalommal és hathatós támogatással. Fájdalom, az országnak igen sok szanatóriumra van szüksége, s ez a sók szanatórium igen sok pénzbe kerül. De ha az ember arra gondol, hogy országos érdekek függnek a czél megvalósításától, hogy a kivándorló és pusztuló magyarság fentartásáról van szó, akkor alig akadhat valaki, a ki ne iparkodnék tehetségéhez mért módon hozzájárulni az egyesület jnunkájának támogatásához. Nem is hihetjük tehát, hogy a legnagyobb sikere ne legyen annak a lelkes agitácziónak, a melyet a József főherezeg szanatoxúuni egyesület minden irányban kifejt, mert kit ne győznének meg az egylet vezetői által éppen most kibocsátott igazán megindító sorok, a melyek a következőképen hivják fel a társadalom minden rétegét a nemes emberbaráti eszme felkarolására : „Esdő szó a tüdőbetegek érdekében! Félmillió tüdőbeteg van az országban és ezek hetedrésze, hetven—hetvenötezer ember meghal évente tüdővészben. Borzalmas pusztítás. Világrengető csatáknak nem volt annyi halottja. Szörnyű kór, mely javaerejében támadja meg a kenyérkeresőt, sorvasztja és pusztítja. Pedig legtöbbjét meg lehetne menteni, ha idejében gyógyíthatnánk őket, ha a jó szivek ligát alkotnának, mely zászlajára a tüdővész ellen való küzdelmet Írja, ha ez a liga az egész országra kiterjesztené működését és minden rendelkezésre álló módon igyekeznék a tüdőbetegség csapásait enyhíteni. A József Kir. Herczeg Szanatórium Egyesület ebbe a ligába belépésre szélit minden jó szivet. Budapesten, hazánk fő- és székvárosában junius 4-én, vasárnap, országos gyűlést tartunk. Ezen a gyűlésen az ország minden vidékére kiterjedő és évekre szóló munka- programmot állapítunk meg. Elhatározzuk, hogy gyógyitóházakat, üdülöházakat létesítünk, ambulatoriumokat állítunk föl, terjesztjük a tüdőbetegség ellen való védekezés ismereteit. Kikutatjuk és kivonjuk a családból a betegeket és kevesbítjük a fertőzés, a betegség terjedésének alkalmát. Széles alapon tervszerű és erélyes munkát indítunk meg. Azt akarjuk, hogy ez az országos csapás Schillert. Miután egy darab ideig távol tartották magokat egymástól, sőt csaknem kitértek egymás utjából, egy teljes évtizeden át annál bizalmasabb barátságban, bensőbb összeköttetésben éltek egymással. Ha Goethe eleinte kerülte Schiller szilaj hevét s emez nem tudta magát beletalálni amannak nyugalmába, utóbb mindketten üdvös, kölcsönösen termékenyítő befolyást gyakoroltak egymásra. Sok dologban egyetértve, vagy megegyezve, mindenikök a saját utján haladt s minél láthatóbban eltértek útjaik egymástól, annál inkább sikerült nekik egymást kiegésziteniök. A mi természetüket, szellemi egyéniségűket illeti, Schiller érzékeny, dúsképze- letü, szabadgondolkozásu, Goethe szelíd, kimért, derült, törekvő, a legmagasabb műveltség befogadására fogékony lélek volt; Schiller idealistikus, Goethe realistikus gondolkozás^ Schiller színesebb, Goethe egyszerűbb. Schiller a különöst kereste az általánoshoz s ezáltal allegorikussá válik, Goethe az általánost a különösben szemlélte s vele kapta az általánost is; Schiller eszményeit szellemének és kedélyének tetjessé- géből teremtette, Goethe a természetből és a valóságból mentette és költői czéljai szerint alakította azt; Schillernek a lendület és a szónoki pompa, Goethének a természetes egyszerűség tetszett, Schiller örömest merült el a történelem vizsgálatába és a philosophia mélységeibe s erősitette általa gondolkozását, érzését és akaratát, Goethe inkább ä teremtett és teremtő természet kebelén szeretett pihenni, szemlél ődve, kutatva, élvezve. „Én a természetet kerestem, mondja Goethe, Schiller a szabadságot kereste“. Schiller a drámában, főkép a tragédiában nagyobb, Goethe az eposzban és a lyrában. Bár szellemük, gondolkozásuk alapjában különböző volt, lelkeik összhangját, barátsá- , gukat 10 évi együttműködésük alatt mi sem ! zavarta meg. Mindenikök azt látszott tisztelni a másikban, a mi ő belőle hiányzott s ily módon akarta mintegy a saját lényét kiegészíteni. Alkotásaikban kölcsönösen támogatták egymást. Wallenstein táborában goethei élet fuvalma leng, Herman és Dorottya schilleri szellemet lehel. Mint két fejedelem, akik közösen, egyetértőleg, féltékenység nélkül uralkodnak a német költészet fölött, úgy áll előttünk a két költő s a szobrász is úgy ábrázolja őket Weimarban, a mint- közös talapzaton egymás mellett ál- j lanak, közösen tartva a babérkoszorút, a mely mindkettőjöket egyaránt megilleti. Úgy éltek, mint két ikercsillag s igy fognak — századokkal is haláluk után — az emberiség emlékezetében élni. Schiller halála előtt 10 nappal, április 29-én látták egymást utoljára. Schiller, hosszú, kínos betegsége után kissé jobban érezve magát, a színházba készült menni, ekkor belépett hozzá Goethe, a ki maga is hosszabb ideje gyöngélkedett s most először jött ki házából. Schiller marasztalni akarta őt, de Goethe nem akarta barátját a színháztól visszatartani, igy együtt mentek le s alant a Schiller háza előtt búcsúztak el Egymástól. Egyikök sem sejtette, hogy utoljára látják egymást. Schiller még az este rosszul lett, állapota napról-napra súlyosbodott s végre május 9-én, délután, csendesen elhunyt. Halála mélyen lesújtotta Goethét; napokig szobájába zárkózva, siratta barátját s a Harangdalhoz irt Epilóguséiban emelt neki halhatatlan emléket. Schiller temetése május 12-én éjjel, 12 és 1 óra közt, a legnagyobb csöndben ment végbe s másnap volt a templomban a gyászünnepély. Koporsója a fejedelmi sírboltban, a Goethe koporsója mellett nyugszik; a kik életükben oly közel álltak egymáshoz, halálukban is egymás mellett pihennek! Boruljunk le lélekben a nagy költő emlékezete előtt! A költő nem egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, minden szivé, a mely nemes hevületre, az eszményekért való lángolásra képes. Művész hazája széles e világ! — tartja a közmondás. Mutassuk meg hódolatunkkal, kegyeletünkkel, hogy nem állunk hátrább a többi kulturnépeknél a művészet, az eszményi javak kultuszában, — hogy méltó tagjai vagyunk a müveit népek köztársaságának, a mely ma a művészet fölkent papjának emlékezetét megkoszorúzza: Ha a költőnek, művésznek hódolunk, az isteni szellemnek hódolunk s magunk is részeseivé, tovább plántálóivá válunk az égi sugárnak! Áldott legyen Schiller emlékezete!
