Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-29 / 17. szám
TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. minden szombaton. Kiadóhivatal: Széchenyi-ntcza 140. szám. TELEFON-SZÁM : 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Hirdetések legjutáuyoaabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főműnk atárs : HAUGH BÉLA. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széchenyi-utcza 1085. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Ellő FIZETÉS : egész évre 10 kor, felévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. NÉPTANÍTÓKNAK, lia az előfizetést'egész évre előre beküldik: 5 kor. Sztrájk mindenfelé Hogy a földhöz ragadt szegényember, kinek két munkás kezén kívül egyebe sincsen, a hatalmasokkal, elnyomóival szemben kikeresse a maga kétségtelen igazát, ez még nem világ- felforgatás, sőt még csak nem is lázadás a társadalom évszázadokon keresztül megszokott rendje ellen. Ha a helyzetünk javitására irányuló mozgalom a törvényes formák és korlátok- között mozog, komoly kifogása ellene senkinek sem lehet, elvégre az ember saját szerencséjének kovácsa s elhárítani az egyéni boldogulás utjából minden jelentősebb akadályt, mint eszes, önsorsa irányítására hivatott, szabad akaratelhatározással biró lénynek nemesek szabados, megengedett dolog, de családjával szemben egyenesen: erkölcsi kötelesség. A létért való küzdelemben minden egyes ember egy-egy őrszemen álló pionir. Ásó, kapa, más utegyengető szerszám mellett ott van a kezében a felhúzott fegyver: bizonyos számítás, ravaszság, fortély, üzleti élelmesség. A nagy hadtestek: népek, nemzetek örökös harcza, egymással vívott, küzdelme is épen ’"gy történik, munka, életrevalóság dönti el a nemzetek sorsát, boldogulását és jövő nagyságát. Magát tehát a sztrájkot, ha annak indító oka a kétségtelen elnyomással szemben a jogosult önvédelem, alapjában elítélni, kárhoztatni egyáta- lán nem lehet. Csakhogy az aztán megint fogas kérdés, hogy hol van a jogosultság határa s a paranesoló szükség megengedett kényszere? Ha az utóbbi idők sztrájk mozgalmait vizsgáljuk, úgy tapasztaljuk, hogy mindenütt a munkaadók, vagyis mondjuk ki nyíltan : maga a fogyasztó j közönség húzta a rövidebbet s volt a vesztes. Ne méltóztassék azt elhinni, hogy a kiflik nagyságban megnövekedtek a péksegédek mozgalma által: hogy szilárdabban s kevesebb költséggel épülnek fel ma a házak, paloták a kőmivesek sztrájkolása miatt, ; vagy hogy a szoezialista apostol — Yárkonyi uram hires budapesti emeletes házait a nép fillérein kivül, a | nagyobb bérfizetésre kényszeritet.t urak és földbirtokos osztály forintjai is nem segítettek felépíteni! Szóval nem „burzsoa“ érdekeket kivánunk szolgálni, csak az igazságot j mondjuk ki, amikor ide Írjuk, hogy a mai kenyér-szük világban, az általános gazdasági válság közepette biz a gazdák és ipari kenyéradók, vagy jobban mondva a fogyasztó közönség nagy anyagi áldozatot hoztak a minduntalan ismétlődő sztrájk éhes moloclijának jóltartásában. Tovább fesziteni a hurt kelleténél, nem tanácsos, mert maga a húr lesz az áldozat. A kenyéradók szorongatása ok nélkül tulcsigázott. követelésekkel, magát a — kenyeret üti ki a kézből. Jó lesz tehát, ha a köznép fel nem ül a földosztó apostolok üres Ígéreteinek. Lehet a jó paksiaknak 1 forint 50 kr. napszámot követelniük, de mi marad akkor magának a gazdának ? Kézi munkásaink is a. mikor elérték azt, amit a mai nyomasztó gazdasági viszonyok között anyagi helyzetük javitására elérni lehetett, kössék meg egyre ágaskodó vessző- paripájukat a reális élet szűkös istállójában, ne kalandozzák be vele az elérlietlen álmok birodalmát. Viszont azonban mindnyájunknak, (de legkivált, az államnak) az a sürgős kötelességünk, bogy a soczialis bajok orvos szereit felkutassuk s a TÁBCZÜ. Elfutnak az ének. Elfutnak az évek, megnőnek az árnyak, . Vágyak és remények gyorsan tovaszállnak. Vagy néha ha támad egy-egy a szivemben : Őszi napsugárként az is tovaröppen. Mint néha a koldus, bár semmije sincsen, Légvárakat épít rég elveszett kincsen : Visszaszáll a telkem, visszaszáll a múltba, S tavaszi napfényben meg-megfürdik újra. Feldobog a szivem szerelemnek álmán, — Észre sem veszem, hogy csalóka szivárvány, Kiholt vágyaimnak isméi szárnya támad, S fürge sihederként kergétem az árnyat. Újra daltól hangzik az erdő, a róna. Kinyitja virágát előttem a rózsa. Azt súgja a szivem: lépd le hamar! tépd le ! Az a szőke kis lány csókol ád majd érte! Az a szőke kis lány — hol van az már régen ! Azt a rózsaszálat te dehogy is tépem ! Az az édes álom nem az enyim már ma : Elmúlt tavaszomnak őszi hideg árnya. Kihalnak a vágyak, tűnnek a remények, Csalóka szivárvány, mit értők cserélek. Odafenn az égen őszi felhők szállnak ... Elfutnak az évek, megnőnek az árnyak. IlOHSOS ISTVÁN. A férj, a nő és a lovag. 1. jelenet. Férj. De kedvesem, látod, te igen gorombán bánsz barátommal. Én őt nagyon szeretem s igen szeretném, ha te is szeretnéd. Álért ő nagyon derék ember. Nő. Igaz. Férj S te mégis ... Nő. Nem tehetek róla. De ki is tehet arról, hogy az egyik ember tetszik neki, a másik meg nem, Férj. Igazad van drágám, de te igen jó asszony vagy, férjed kedvéért megtehetnéd, hogy férjed barátját több szivességgel vedd körül. Nő. De/ hát mit tegyek ? Férj. Édes fiam, hogyan kérdezhetsz ilyet. Hogy mit tégy? Tlát légy iránta barátságosabb, ne ellenkezzél vele folytonosan, hiszen az nagyon elkeserítheti. S a vége az lesz, hogy a mi barátságunknek is vége lesz. Ezt pedig igazán nem szeretném. Aztán szó a mi szó, előkelő ember, úri ember. Az | ember sohasem tudhatja, mikor látja valami hasznát az ilyen barátságnak. Nő. Ugyan hagyd el ezt az okoskodást. Férj. No jó. Hát csupán személyéért ! becsüljük meg. Ezt is megérdemli. De én nem is értelek angyalom ; barátomat minden asszony szereti, mert csinos, sima modorú, udvarias ; szóval tud a nők nyelvén. Nő. Igaz, de mit törődöm én mindezekkel. Te is csinos és udvarias vagy, te is tudsz a nők Dyelvén. Mit törődöm én más férfival. Férj. Hagyjuk kedvesem. Alá “ideges vagy. Alajd máskor megbeszéljük. 2. jelenet. Lovag. Asszonyom, ön igazán a halálba kerget. Tudja, hogy imádom . . . Nő. Ne beszéljen ilyen ostobaságokat. Lovag. Ez nem ostobaság asszonyom. Ez igaz. Es ha nem ad reményt, én ... én igazán ... óh ha tudná mit szenvedek. Nő. S azt hiszi, hogy én nem szenvedek ? Lovag. Nem hiszem. Azaz látom a szeméből, hogy szenved. És mégis elutasít. Nő. Hja . Lovag. Nincs hát vigasztaló szava ? Nő. (vállat von.) Lovag. Mondja, oh mondja, hogy, hogy . . . remélhetek. Nő. Én semmit sem mondok, nem
