Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-18 / 11. szám
1905. márczius 18 3 KÖZÉRDEK könyvecskében kezeli. Az azon időbeli takaréktárt főkönyvelő a pénzintézet igazgatóságának tudtá és beleegyezése nélkül, a takaréktárt könyvet a községi pénztárnoknak adta át megőrzés végett. Az akkori községi pénztárnok és jegyző pedig a nélkül, hogy a község elöljárósága vagy a képviselőtestület tudott volna felőle, beillesztették az összeget a községi számadásokba. A pénztárnok és jegyző változtával az uj pénzkezelők észrevették, hogy itt olyan összeg szerepel, a melyet a községnek senki soha át nem adott, — s azt a község soha át nem vette hivatalosan, — tehát nem is tartozik a község vagyona közé ; ennélfogva a számadásokból egyszerűen kihagyták. Igen, ám, csakhogy ezt a hiányt meg a vármegye számvevősége vette észre s itt megkezdődött a vita, hogy kié is hát tulajdonképpen a „Dunaföldvári gimnázium“ pénze ? A vármegye utasította a községet, hogy továbbra is kezelje és a számadásokba vegye fel; a község ellenben azt kérte, hogy a számadásokból töröltessék s az illetéktelenül a község birtokába jutott takaréktári betétkönyv a takarékpénztárnak visszaadassék. A felebbezéssel a belügyminisztériumhoz jutott ügyet a belügyminiszter úgy döntötte el, hogy a kérdéses pénzt a község kezelje és számadásába vegye fel, mert a belügyminiszter szerint a takarékpénztári könyv nem véletlenül kerülhetett a község birtokába. A község aztán ezt a határozatot a közigazgatási bírósághoz felebbezte, de az elutasította, azzal, hogy ez az ügy nem tartozik hatáskörébe. Eddig van, a dunaföldvári gimnázium pénzének története; további történetére nézve azonban egy kis életre való és hasznosnak mutatkozó eszménk volna. Dunaföldvár község felebbezéseiben ugyanis azt nyilván hangoztatja, hogy Dunaföldvárott gimnázium beláthatlan időkig nem lesz, ezért az e czélra gyűjtött pénzzel a takarékpénztár szabadon rendelkezzék és fordítsa valamely más hasznos, kulturális czélra. Igaza van a községnek : a vármegye területén jó időre elég két felekezeti algimnázium és a megye székhelyén egy főgimnázium ; a dunaföldvári gimnáziumot ősunokáink is aligha látják, a pénz pedig a nemes szándék szerint csak kulturális czélra való. Már most a hovaforditásra nézve alapjában véve a takarékpénztárnak van joga a beleszóláshoz; a belügyminiszter szerint meg most már a községnek van joga ehhez ; hát egyesítsék a két beleszólást és hozzanak kü- lön-külön ugyan, de egyértelmű határozatot: A szekszárdi főgimnáziumba sok szegény ifjú jár és még több járhatna, ha a megélhetés nem volna ' drága, sok szegény szülő tehetséges fiát tovább képeztethetné, ha olcsó viszonyok volnának. Indítványunk tehát az, vessék meg alapját azzal a pénzzel a szekszárdi főgimnázium mellé létesítendő tápintézetnek; legyen a Dunaföldvári takarékpénztár és Dunaföldvár község ennek a nagyon, de nagyon nemes czélnak első kezdeményezője, szállja meg, úgy, mint a gyűjtés kezdetén, — most is a szent lelkesedés tüze mindakettőt, áldani fogják érte a késő unokák is. — 2199 korona már nem megvetendő összeg s a tápintézet létesüléséig bizonyosan felszaporodik annyira, hogy nem csak egy Dunaföldvár községbeli, vagy dunaföldvári járásbeli szegény ifjú, hanem több is kaphat ingyen ellátást, mig tanulmányait a főgimnáziumban elvégzi. Hisszük és reméljük, hogy ezt az igazán nemes cselekedetet a vármegye többi pénzintézetei is rövid idő alatt követni fogják, lehet aztán általános közadakozás utján is a tőkét gyarapitani, úgy hogy az igy begyült adományokból, már a közel jövőben létesülhet Szekszárdon a Tolnavármegyei ifjúság tápintézete, melyben vallás különbség nélkül minden szegény tanuló részint csekély árért, részint ösztöndíjképpen ingyenes ellátásban részesülhet. Bízunk ezért a Dunaföldvári takarékpénztár igazgatóságának és a községi képviselőtestületnek minden nemesért lelkesülő gondolkozásában, hogy a kezdeményezés babérját nem engedik másnak. Márczius 15. Márczius 15-ikét, a magyar nemzet újjá születésének örökre emlékezetes emlékünnepét az idén különös lelkesedéssel ülték meg mindenfelé. A lelkek tele vannak várakozással, jövőbe vetett hittel és reménységgel, nem csoda ha szilajabban pezsdül meg a szivek- j ben a vér s a hazafias felbuzdulás kitör a lel- kekből. Márczius a természeti megújulás, de egyúttal a szabadság hónapja. Egészen természetes tehát, ha kivált a magyar ember szive hangosabb dobogásra hévül, mert e nemzetnek a szabadság a mindennapi levegője, e nélkül meg nem élhet. Örömünk büszkeségünk ezért, a mikor lobogók lengését, a hazafias öröm és lelkesedés külső megnyilatkozását látjuk, kivált ha válaszfalak ledölését is tapasztaljuk. Eddig márczius 15-ike az iskolák, a lelkes fiatalság, egyes politikai pártok moz- | galmas ünnepi napja volt, de hova tovább általános nemzeti ünneppé finomul. Legyen is e nagy nap ünnep, nemzeti ünnep. A nemzeti öntudat ébrentartása, fokozása, a szabadság szeretetének elvetegetett magja, a melyből népek, nemzetek nagysága sarjad elő . . . Legyen tehát a magyarnak egy olyan ünnep napja, a melyen egyformák vagyunk a — haza szeretetben ! A megyében végbe ment ünnepségek lefolyása egyébként a következő volt: Szekszárdon úgyszólván az összes középületekre kitűzték a nemzeti lobogót. így zászlók lengtek a vármegyeházon, pénzügy- igazgatósági épületen, iskolákon, pénzintézeteken, kaszinón, olvasókörökön s több magánházon. A lóm. kath. templomban Szabó Géza róm. kath. hitoktató tartott misét, a reformátusoknál Borzsák Endre lelkész, az izraelita templomban pedig Rubinstein Mátyás dr. mondottak magasan szárnyaló beszédet. Különösen jó hatást tett a vármegye házán pompázó hatalmas lobogó. Mióta ugyanis április Il ike a hivatalos ünnep, most tűzték ki itt először márczius 15-én is a nemzeti zászlót. A főgimnázium önképzőköre szintén megünnepelte a szabadság kivívásának emlékünnepét. Előbb azonban az ifjúság templomba vonult felekezetek szerint. A róm. kath. ifjúság misét hallgatott s a mise végén elénekelték a himnuszt. A protestánsok az ev. ref. templomban meghallgatták Borzsák Endre beszédét, az izraeliták pedig Rubinstein rabbiét. Az önképzőkör ünnepélye fél tizenegy órakor kezdődött. A nagy tornatermet az ifjúság és az érdeklődő közönség szinültig megtöltötte. Az ünnepélyt Wigand János igazgató nyitotta meg lelkes berszéddel, majd a zenekar rázendített a Kossuth-indulóra s a tetszés csillapultával az ifjúság a közönséggel együtt elénekelte a himnuszt. Ezután Szondy István VIII. oszt. tanuló méltatta ügyes beszédben a nap jelentőségét. Szavalt azonkivül Németh Pál, Keserű Zoltán és Wagner Lőrincz. Mind a három szavalat jól sikerült, valamint az énekszámok is. A Szózatot a lelkesült hangulatban levő közönség szintén együtt énekelte az ifjúsággal. A műsort a zenekar fejezte be a Marseillaise- vel, a mit a közönség szűnni nem akaró tapsviharral jutalmazott és meg is ujráztatott. A szekszárdi polg. fiúiskolában a Himnusz éneklése után Krammer János igazgató ünnepi beszédet mondott, ezután Nyéki István VI. o. t. Petőfi Sándor Nemzeti dalát szavalta, mely után az ifjúság a Talpra Magyart énekelte. Falusi József V. o. t. Petőfinek: „A rab“ czimü versét és Cseh Béla IV. o. t. Tóth Kálmánnak: „Előre“ czimü költeményét szavalták. Az ünnepély a Szózat eléneldésével végződött. A polg. leányiskolában Iíovácsné Nagy Luiza igazgatónő tartotta az ünnepi beszédet, a növendékek pedig alkalmi darahatta: A tanár sorsa a diák, mert egyszer diákjára akadt. A diák apja, az öreg Böős- házy gazdag ember hírében állott a vidéken s a fia nagy gézengúz volt. A mathesisből éppen semmit sem lehetett beléje verni. A körülmények megfeleltek volna a professzor ur intencióinak, csak az volt a baj, hogy a pénznemü igen nehéz helyen állott az öreg Böősházy uramnál. De ez nem hozta zavarba a prefesszor urat. Maga elé idézteti vizsga után az ifjú Böősházyt. Éppen közelgett a bizonyítványok kiosztásának az ideje. — Hallja, amice, magával azt sem tudom, mit tegyek. Meg kellene buktatnom a mathesisből, hisz’ azt sem tudja, mi fán terem a sinus, cosinus. Meg is buktatnám, ha nem nézném a derék édesapját, meg hogy volna magának esze, csak nem jóra forditotta eddig. A bizonyítványát nem adom át magának. írjon az édesatyjának, hogy közelebb fáradjon be hozzám, igen fontos megbeszélni valóm van vele, a maga ügyében. Akkor aztán a bizonyítványt is átveheti. Böősházy mindjárt átlátott a szitán. Tudta, hogy mi lehet az a fontos megbeszélni való, de azt is jól tudta, hogy édesapja ugyan egy fityinget sem áldozna érette a professzor ur külön házi oltárán. Pedig ha nem történik valami, akkor bizonyosan akkora szekunda kerül a bizonyítványába, mint a teremtett világ. Két napig törte eszét a csomó megoldásán. Harmadnap szombat volt, a hetivásár napja. Vígan ment a barompiaczra. Egy jóképű vidéki ismeretlen atyafinál két gyönyörű kövér, konyafülü malaczot lát. Megegyeznek kerek száz pengő forintban. — No csak tereljük haza, bátyám, otthon aztán kifizeti édesapám. Behajtják a malaczokat a professzor ur udvarára. Az ablakából gyönyörűséggel szemléli a professzor ur a jelenetet s a két szép jószágot. A diák bemegy s alázattal jelenti: — Tiszteli édesapám a professzor urat, igen sajnálja, hogy nem tudott most bejönni; betegen fekszik, de azt izeni, hogy közelebb ről majd tiszteletét teszi. Két malaczot is küldött s kéri a tanár urat, tessék szívesen j fogadni az irántam tanusitott jóságáért. A professzor ur előkereste a diák bizonyítványát. Ki volt az állítva, csak a mathesisből kellett beleírni az „elégséges“ jegyet. Mikor kezébe kapta a diák a bizonyítványát, örömmel rohant szállására, befogatott s hajtatott haza, a falujába. Örült az apja is a szép eredménynek. (Csak két hónap múlva csodálkozott, hogy fia más kollégiumba vágyik.) A falusi atyafi meg, a professzor ur udvarán csak várt, csak várt, hogy leolvassa már valaki markába a száz pengő forintokat, de minthogy senki sem akart jelentkezni, biz’ ő „bebátorkodott“ a professzor úrhoz: — Megkövetem alásson a tekéntetes uraságot, tessen mán kifizetni azt a kis pinzt, mee nekem egyéb dógom is vóna a városba’, oszt’ még rám estéledik, mire haza indulhatnék!-— Miféle pénzt? — Hát a két malaczír, instállom, akit az ur fija vett tüllem! Most nézett nagyot a professzor ur. A paraszt elmondta az egész üzleti ügyletet és sürgősen követelte a pénzét. A professzor ur nem akart fizetni: Ha igy áll az ügy, csak lóduljon a dolgára atyámfia s vigye a mala- czait is. De a parasztot nem rázhatta le a nyakáról, mint ő szerette volna ; az nem tágitott, ő neki a pénz kell, nem a malacz, ő már nem hajkorássza vissza a falujába; ha itt nem ácsorgatták volna félnapig, meg is vették volna azokat Ha az ur nem akar fizetni, ő azonnal megy a törvényre. Mit tehetett egyebet Vásárhelyi profesz- szor ur ? Le kellett szépen olvasnia a száz pengő forintokat, hacsak nem akarta, hogy ő rajta nevessen az egész világ. Bedő Gerő-
