Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-11 / 6. szám
2 1905. február 11. melyet a két előbbinek sikereiből okuló közönség öntudatos gazdasági tevékenysége, önhaszna iránti helyes érzéke hoz létre! Aki a világszerte folyamatban levő társadalmi átalakulás érdekfeszitő pro- cessusát, — a társadalomtudomány nyelvén szólva azt az evolutiót, mely a zajló Duna jegéhez hasonlitó összevisz- szaságában is bizonyos törvényszerűségnek hódol — s melynek közepében élünk, a jelenségek végokát keresve veszi szemilgyre, az tudja, hogy e folyamatnak gazdasági okai vannak. Mi természetesebb, mint hogy a gazdasági eró'tényezó'k mérkőzésének szabad versenyében az erősebbé a pályabér? S lehet e tagadni, hogy a szabad verseny lényegéből eredő logikai kényszer által, — magukra hagyatott különállásukban, — csatavesztésre ítélt kis tényezők: létfentartó természeti törvénye — a szövetkezés, a nagyobb gazdasági tényezővé való egyesülés ?! S nem csodálatos-e hogy mind ennek daczára a kis tényezők még sem veszik igénybe versenyképességük megteremtésének ez egyetlen feltételét?! Én alig hiszem, hogy valaki komolyan állíthatná, hogy ha a világhirü szekszárdi bor termelői borszövetkezetet alakitva, egységes charakterü 5, (J—10000 hektoliter bort tudnának egy tömegben a világpiacznak felkínálni, hogy ekkor is meg lenne még az a sok tavalyi bor, mely most a nagy apparátusával csak érdemes üzletek után járó világkereslet elől szétszórt pinczék sötétjében rejtőzködik! Vagy gondolja valaki, hogy érdemes a nagykereskedőnek időt és pénzt vesztegetni azért, hogy a különböző présházakat bejárva, hosszas alkudozás után utóvégre is annyiféle bort vegyen, ahány gazdától vásárolt; mikor a nagy termelőknél, nagy meny- nyiségben, egységes charakterü bort kevesebb idő és pénz veszteséggel egyszerre vehet? S ha azután a nagykereskedelem kielégítette sürgős igényeit, a nagyban való vásárlás utján, KÖZÉRDEK mi történik akkor? Kénytelen a kisgazda hosszas várakozás után eladni a borait úgy, ahogy megveszik. Lehet-e ez végczélja czéltudatos gazdálkodásnak? S szabad-e, helyes e azt tűrni, hogy ez a bizonytalanság, ez az érték- csökkenés, ez a kényszerhelyzet évről- évre bekövetkezzék ? Mekkora gazdasági haszontól esnek el a szekszárdiak azért, mert nem tudtak megegyezni azon, hogy szőlővagy bor alakjában legyen-e beszolgáltatva a termés a szövetkezetnek!! Pedig kétségtelen, hogy a legigazságosabb egyedül az lehet, ha a termés szőlő alakjában lesz összehordva. Mindent latba vetve, azt volnék bátor proponálni én, akinek nincsen szőlőm, de aki őszinte sajnálattal hallom évről-évre, s különösen az idén, bortermelő ismerőseim panaszait, s aki fájó szivvel látom, hogy egy tőzs-gyö- keres magyar város közönsége óriási productiója daczára, versenyképesség Inján még mindig nem élvezheti nagy gazdasági erőmegfeszitésének, küzdelmének és kitartásának méltó gyümölcseit, — bogy egy hatalmas, valódi közérdek előmozdítása érdekében, tegye félre valaki a kezdeményezéstől való idegenkedést, s alakítsa meg a szek- szárdi-borszövetkezetet! Nekem hasznom ugyan nem, de hazafias örömem annál több lenne belőle! Simontsits Elemér. Az masoktatás. Állítólag most készül az uj ipartörvény, mely a többek között'az inasoktatást is szabályozni fogja. Hogy az inasoktatás az ipar fejlődésében nagyjelentőségű körülmény, azt mindenki tudja és elismeri; az inasokból lesznek a mesterek, a kik majdan irányítani fogják az ipari haladást, esetleg megalapítói lesznek a magyar iparnak. Az inasoktatás természetesen két irányú lesz: elméleti és gyakorlati. Úgy hírlik, hogy az elméleti oktatás buzgó apostolai szeretnék fölvenni a programmba az irodalom, történelem, alkotmány stb. ismertetését is még pedig lehető nagy mértékben, azzal az indoklással, hogy egy jó magyar iparosnak a műveltség úgynevezett színvonalán kell állania. flát igaz, a mi igaz, a jó magyar iparosnak a műveltség színvonalán kell állania ; de az is igaz, hogy mielőtt ezt a színvonalat el lehet érni, először meg kell tanulni az Írás es olvasás mesteiseget. Az elméleti oktatással csínján kell bánni, a történelem és irodalom ismerete szükséges, de csak kisebb mértékben, s kétségtelen, hogy az elmeleti oktatás nagyobb haszonnal fog járni, ha első sorban szakismereteket közöl. A fő azonban a gyakorlati oktatás, a fő a mesterség, a mesterség csin- jának-binjának teljes elsajátítása úgy, hogy az inas, mikor íegénysorba lép, tisztában legyen mesterségének minden apró-cseprő mozzanatával. Itt pedig a mesterek tehetnek legtöbbet. Sok helyen szokásban van, hogy az inast dajkálásra és egyéb házi teendőkre használják fel, a mi magában véve nem volna nagy baj, ha ezek a házi teendők nem foglalnák el egészen az inas idejét annyira, hogy tulajdonképen csak akkor tanulhat valamit mesterségéből, ha elég ügyes házi teendői között is megfigyelni egyes szakjába vágó dolgokat, j Mert sok mester nem azért fogad inast, j hogy a mesterség apró fogásaira megtanítsa, hogy bizonyos dolgokat rábízzon, s a fogyatkozásokra figyelmeztetné; hanem úgy okoskodik, hogy őt se tanította senki, hát az ő inasa is tanuljon magától. Ez a fölfogás régi, de rossz. Oktatás nélkül az inas nem tanulhatja meg a mesterséget, jó mester az ilyen inasból nem vál- hatik; s magának a gazdának sem hajt annyi hasznot, mint a mennyit hajthatna. Az inasoktatás hiányossága annak az oka, hogy oly sok tanulatlan és élhetetlen legény meg mester kerül az életbe. Mert az elméleti oktatás, az irodalom- történetnek és alkotmánytannak ismerete nem tesz senkit ügyes iparossá, különösen a mai képtelen iskolai rendszer mellett, a mely rendszer tudvalevőleg teljesen távol áll a gyakorlati élettől. Az első és legfontosabb dolog a gyakorlati tudás és ügyesség. Ezt pedig addig nem lehet elérni, inig valamely vizsgálat nem lesz kényszerítő hatással arra, hogy az inasok mestereiktől elsajátítsák a mesterség elemeit. A régi jó czéhrendszer idejében minden legénynek „mesterművet“ kellett csinálnia, s ezzel kimutatni, hogy valójában érti mesterségét, s ha e követelménynek megfelelt, mester lehetett. A mestermü készítése elzárt helyen, idegen mesterek ellenőrzésével készült, s ha a visszaélések nem is hiányoztak, szón tálán feleseléssel. Hiszen neki is szabad egyszer másszor a korcsmában megfordulni, | legénykori nótáját a Lajcsi czigánynyal elhu- ! zatni, azt a nótát, melynek olyan szép verse i van, főkép ha érzéssel éneklik hozzá, hogy : „Fogd fel pajtás a vasvesszőt, verd meg véle . . .“ Oh nagyon is szomorú nóta az, de a magyar ember szereti, ha — vigad. Hát György gazdán is megeshetett, hogy többet vett be a jóból, mint kellett volna, bizony még a czigánynak is kijutott a ban kóból. No hát, mi az ördög — a czigány sem élhet a levegőből . . . Hajnal felé vergődött haza György gazda virágos jó kedvében, az asszonynyal enyelegni, tréfálkozni akart: a meg akkor nem értette a tréfát, rosszul aludt, (nem csuda !) lekorholta férjét, hogy ilyen korhely, amolyan korhely, igy s amúgy . . . Szó szót követett, egyik sem engedett, ittas embernek hamar eljár a szája, meg a keze — — ej no ! ne is beszéljünk róla. — Hatvanöt forint . . . először, drum 1 A dobszó ismét felriasztó György gazdát merengéséből. Körüljártatá szemeit az embereken, kik megakarják fosztani két kedves jószágától. Mély sóhaj tört ki kebeléből, mikor tekintete a jámbor állatokra tévedt. Ezeket is akkor szerezte még a gyulai őszi vásárkor, százötven forint volt az ára, de most megér testvérek közt is kétszázat, ha nem többet. Aztán most eladják potom áron. A „félbajuszu“ sehogy sem akart György gazdával kiegyesülni Bepörölte, mert tovább nem várhatott a pénzire. Hej! hiszen nem volna az olyan nagy baj, csak itthon volna az az áldott jó feleség, meg a kis Tetcsikéje. De fél esztendő óta a hirét S’ hallja. Az atyafiak azt mondották, hogy elment szolgálatba egy nagy városba, a kis Tercsit meg kiadta tartásra egy jó asszonynak . . . Lehetetlen pedig az,- hogy meg tudna válni az ő jó felesége, attól az egyetlen kis gyerme kétől. Ha tudná merre vannak, ha tudná, hogy feltalálja őket, keresésére indulna nekik. Elmenne a világ Végére érettük, mert most érzi mennyire árva, tehetetlen igy, — azok nélkül. Tönkre megy elébb-utóbb. Azt a kis gazdaságát nem hogy szaporítaná, hanem lassanként feléli, j mert a dolgot nem bírja mostanában. De meg minek is dolgoznék. Nincs miért, nines kinek. Ő már majd csak elél holtig, ámbár lehet, hogy hamarabb elpatkol, mint gondolná. Mit neki ez az élet? Elvesztette a feleségét, gyermekét, jószágát, majd következik a kis ház, osztán tisztába lesz egészen . . . Még ugyan nem volna késő mindent helyre hozni, csak a „feleség“ itthon volna. Az majd csinálna egy kis rendet a pusztuló gazdaságban. Ö dolgoznék újra ; ha meggyógyulna, ismét jókedvű lenne. A kocsmát azonban kerülné, meg a — Fülöpöt... óh bizony még mindent helyre lehetne hozni. — Hatvanöt forint . . . másodszor. . senki többet! ?-— Száz forint! hangzik harsányan a kapu felől. Itt a pénz. Most én kérdezem, ki ad többet V Mindenki a jövevényre nézett. Egy csinos lialavány képű asszony volt az, karján mosolygó lánykával, a ki segített anyjának a kendő sarkát kioldozni s abból a pénzt előszedegetni. — Mi a neve? kérdi tőle a végrehajtó ur. — Az én nevem? Hogy a nevem . . . — Feleségem: édes feleségem! Tercsikéül ! E szavakkal rohan elő György gazda és görcsösen öleli magához az asszonyt s a gyermeket, mialatt mind a báromnak megerednek könnyei, — a házaspárnak örömében, a kis leánynak — félelmében. Te rossz ember, te rossz ember: hát ^ visszafogadsz-e magadhoz újra bennünket ? kérdi Mókusné asszonyom zokogva. Mókus uram pedig nem tud felelni, csak makog örömittasan és csókolja övéit. És nem tizöl el magadtól megint ? t— Soha, soha ! Kenézy Csatár.
