Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-12 / 32. szám
TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. HLCeg-jelenife minden szoro/baAon.. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 140. szám. TELEFON-SZÁM : 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Szerkesztősig: Széchcnyl-utcza 1035. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Főmunkatárs : HAUGH BÉLA. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon. ELŐFIZETÉS : egész évre 10 kor., felévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 filL NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést egész évre előre beküldik : 5 kor. A magyar gazdák pártja. Beírtál Béla, Tolna vár in egye il- lustris közgazdája, nagybirtokosa, a múlt héten érdekes politikai kijelentést tett, tömörülésre, szervezkedésre hívta fel a vármegye összes szabadelvű gazdáit. A czikázó villámnak van az a sajátossága, hogy egy pillanatra megvilágítja az egész tájékot, hogy annál nagyobb legyen a sötétség utána. Félünk, Bartal Béla nyílt felszólalásának sem lesz és lehet más eredménye. Az ilyen vigasztalan sötétségben bármily okos szó is legfeljebb egy pillanatnyi fellobbanó fényt vet, s aztán — botorkálhatunk odább . . . Pedig ez a lelkes agitáczió megérdemelné, hogy hatása maradandóbb legyen s tovább gyönyörködjünk benne, mint a borns égbolton keresztül sza- ! ladó villám fényében . . . A felhívás politikai enunciaciói bennünket nem érdekelhetnek, átsiklunk tehát rajtuk, de igen is érdekel közgazdasági része. Gazdákról, só't többró'], ha rejtett formában is: a magijai’ föld nemzetfenntartó erejéről, a maggal’ faj. a nemzeti elem boldogulásáról van itt szó . . . Úgyis valami fojtó köd, gyilkos pára üli meg az egész közéletet, látjuk itt, amott a nagy magyar Alföldön és látjuk mindenütt. Forró a levegő', perzsel a puszták homokja. Valósággal kiég a föld a magyar ember talpa alól. Láz emészt szivet, agyvelőt, elperzseló'dött, a magyar földbirtokos energiája, el a magyar paraszt földszeretete, türelme, Istenbe vetett erős hite, de megnőtt föld-éhessége, kalandvágya. Az ur menekül földjétől, ácsingózik, kapaszkodik a hivatalok biztos kenyere után s a paraszt ott hagyja még a biztos kenyeret is a — bizonytalanért. Ara- tatlan búzatáblák, elcsépeletlen keresztek, begyepesedett kubik-gödrök, kialudt pásztortüz, a magyar ember háza tájára ritkán szálló gólyamadár, az elnémult nótás kedv, a — Cunard- társaság mind-mind szomorú hirdetői a gazdasági romlásnak, a szomorú pusztulásnak. Magyarországon egy maradt meg réginek, a délibáb, ez mutatja a valót, vagyis a — felfordult világot! Megújhodás, uj világ kell ide! Igaza van tehát Bartal Bélának, a mikor legelső sorban a magyar haza j földjéhez leginkább odanőtt, odaforrott I elemeket hívja találkozóra. Teszi ezt j a talentumos ember nagy tudásával, | teszi el nem ernyedt bittel, a benső meggyőződés bátor, erős hangján, hangzatos jelszavak nélkül, magát a lehurrogás veszélyének kitéve, teszi a hazai földből kinőtt hazaszeretet fanatizáló erejével . . . Igen a magyar gazdáknak tömörülniük kell, mert a földszeretet — haza szeretet ... Ki szeresse jobban, ha nem ők, a kiké . . .? Tudjuk, hogy a tömörülésben rejlik az erő, kis erők öszpontositása szüli a nagyot s kinek van nagyobb erőre szüksége, mint a válságok által elcsigázódott, elerőtlenedett magyar gazdaközönségnek . . . ? A lét kérdése nála a felfrissülés, uj erőre kapás. Megvan tehát a kétségtelen jogosultsága is arra, hogy ha csak elpusztulni nem akar, ilyen alapon szervezkedjék, annál is inkább, mert a föld- mivel ő Magyarországon, dicséret ugyan az országos s vidéki gazdasági egye- I sületek nemes buzgalmának, — mégis | csak a gazdák csoportja a legszerve- j zetlenebb . . . TÜ.BCZA. Ha majd . . . Ha majd az Isten trónja előtt állva, Megkérdi tőlem titkos szelleme; Miért nem voltam ájtatos imámba, Mért zúgolódtam olykor ellene ? Fájdalmas szivem hét sebét föltárva, Te rád mutatok hűtlen kedvesem . . . De mitse félj! Mit Isten néked szánna, Te érted ott is — én át szenvedem ! SZEXDRÖI JÓZSEF. R szép boszorkány. (Egy boszorkáuyper adataiból) Irta : Pataky István. (Folytatás és vége.) Csakugyan elmentek. . . . A vén Bakajtós csak alig merte szemeit kinyitni, a midőn azok mellette elhaladtak. Nem is tudta megmondani, hogy ki volt a férfi. Az asszonyt is csak hangjáról ismerte meg, pedig hát mind a kettő ott volt közvetlen közelében, a bakter botjával talán agyon is üthette volna őket s talán mind a kettő megérdemelte volna. Talán mind a kettőnek jobb lett volna. De Bakajtós megmozdulni sem tudott. Hallott aztán ismét zajt maga mellett, de képzelődése annyira fokozódott, hogy nem tudta kiismerni,' hogy tulajdonképen mi az, a mit hall. Majd nagy zajjal felpattant az András kapuja s egy szekér robogott ki rajta. Valakinek bizonyosan hajtani kellett a lovakat, azt gondolta Bakajtós is. De mig azt gondolta, a szekér mellette robogott el s az együk ló el is ütötte az öreget. A fájdalomra elfelejtette, hogy boszorkányos helyen van s amúgy magyarosan elkáromkodta magát. Visszhangul aztán hallott kaczagást. Mintha egy férfi és egy nő kaczagott volna a szekéren, az ő balesete felett. A szekér aztán elrobogott egyenesen a Balaton felé. Az öreg Bakajtós még alaposan ki sem káromkodta magát, a mikor arról az oldalról, a melyről a fegyveres ember jött, ismét zajt hallott. A szél süvöltése közt is hallani lehetett a fenyegető, diadalittas kiáltásokat s közbe a káromkodásokat. Hát ez miféle csapat ismét? Nem hiába, hogy szél van, de ilyenkor történnek az Istenellenes dolgok, — gondolta az öreg. Egy újabb boszorkánycsapat lehet. De nem volt ideje elmenekülni, mert a száguldó csapat ekkorra oda ért. Ott állottak ezek is mellette, mintha az öreg Bakajtósnak mindent látni, mindent tudni kellene, csak azért, hogy semmit se értsen meg. — Isten áldja András, — szólt valaki. Azután a csapat ismét tova vágtatott. Az első két lovon két-két megkötözött ember volt, a többi húsz pedig egyenruhások. Az Andi'ás pedig, a kitől búcsúztak, a ház előtt leszállt lováról. — Hát ez a kapu minek van nyitva ? — dörmögte András. Bakajtós megismerte a tárogatós hangját. Biztos volt benne, hogy e# nem czim- borál a boszorkányokkal, hát közbe mert szólani. — Megmondom én, András öcsém. — Bakajtós bácsi, hát csak mondja meg. — De nagy dolog ám ez, öcsém. — Ha megmondja kend, én is megtudom. — Elhiszem ám öcsém, de boszorkánynyal nem jó ám kikezdeni. — Éj, ej, Bakajtós uram. Úgy fél füllel már hallottam valamit. De mi katonák nem hiszünk ám minden anyámasszony beszédben. Csak nem gondolná kee, hogy az én házamba boszorkány jár ? — Tán az nem, öcsém, de nagyobbat gondolok. — Mit. — Hogy ott is lakik.
