Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-07-29 / 30. szám
2 KÖZÉRDEK 1905. julius 29. Mindössze 7—8 városunk van, ahol szó lehet városi életről, kereskedelemről, modern intézményekről. Hogy micsoda elszigeteltségben tengődik a várostól messze eső 10,000 falunk lakossága, csak az birja elképzelni, a ki megfigyelte egy ily falunak életét. Amije teremne is a földművesnek, messze a piacz, nem értékesilheti. Amire szükségé van egyszerű háztartásában, tízszeres áron kell megszereznie. Nyáron feltúrja azt a pár hold földet, télen föléli a termést, koplal is hozzá sokszor. Bizony nem csoda, ha vándorhotot vesz kezébe, a ki még birja a munkát, mert nagyon szomorú ország ez a mienk ! Itt az ideje, hogy a törvényhozás a telepítés kérdésében tovább menjen a 10 éves kezdeményezésnél és a 6 millió korona telepítési alap ki- és beutalásánál. Most még visszahozhatjuk azokat a kivándorlóit magyarokat, kiknek családja még köztünk küzd a ny7omorusággal, mert azoknak a szivét még erős szálak vonzzák az .anyai földhöz, sőt ha a magyar társadalom nagylelkű adományaival megkönnyítené a kivándorlottak visszatérését, most még azok egy része is hazajönne, kik már egész családostul az uj hazában telepedtek meg. De minden nappal többet és többet vesztünk, mintha minden nappal szélesebb lenne a tenger közöttünk, hogy azután örökre elválasz- .szon bennünket. A tatárjárást megelőzőleg egypár magyar szerzetes nekivágott a forrongó Ázsiának, hogy az őshazában maradt rokonokat felkeresse. Midőn olvassuk azt a pár sor tudósítást, ami ezen utazásról ránk maradt, elfog a láz bennünket s tehetetlenül állunk meg az afeletti ábrándozásnál, milyen volna most hazánk, ha Ázsiában maradt véreinket el nem söpri a népáradat, ha azok a haza téréin egyesültek volna velünk. Pedig ugyanaz a veszedelem fenyegeti Amerikába kivándorolt testvéreinket is, — ugyanoly megifjodást, megizmosodást jelentene nemzetünkre nézve, ha elhatároznék, hogy a kivándorlottak visszatérését anyagi áldozattal is megkönnyitjük. Jól gondoljuk meg, hogy nemcsak a kivándorlók magyarságát mentjük meg ezáltal, hanem oly erőt szerzünk a nemzet számára, mely minden harcz és megpróbáltatást diadalmasan kiáll ; fontoljuk meg, hogy nemcsak a kivándorlottaknak adjuk vissza a haza földjét, hanem egyúttal hősöket szerzünk a magunk számára a veszélyeztetett hazai fold megvédelmezéséi’e. Mert veszélyben a haza földje, főleg a nemzetiségi vidékeken. S csak a törvény7 - hozás bátor és gyors elhatározása tolhatja vissza az idegen kéz támadását a magyar föld szent testétől. Az északnyugati megyékben a nagybirtok túlnyomó része idegen nagybirtokosok kezén van, ott, ahol úgyis a minimumi-a olvadt a magyar népesség ai’ány- 6záma. De az oi’szág kellő közepében is idegen nagybii-tokosok vetették meg lábukat. Pedig a kié a föld, azé az oi’szág. Mit szólnánk hozzá, ha német vagy román telepeseket hoznának birtokaikra ezen nagybirtokosok? Bizony-bizony, késő lehetne akkor már minden okoskodás. Elejét kell vennünk minden eshetőségnek, módot kell adnunk a magyar zselléi7- nek, hogy az állami telepitvények utján kisbirtokossá lehessen; ebben rejlik a magyar nemzet megizmosodásának, hatványozott szaporodásának titka is. Még az 1000 lélekszámúnál bíró kis falukból is átlag 25—30 kisházas (zsebéi7) családot lehetne elvonni a telepítés czéljái’a, annyii-a elszaporodtak a kisházasok, kiknek csak pár hold földjük és kunyhójuk van. De van nekik oly erős munkabíró karjuk és akkora vonzalmuk a haza földjéhez, ami nagyobb kincse ennek a nemzetnek mindennél a világon. — Ez az az osztály, mely7 most ai-atómunkából éldegél, a mely a kivándorlók 90°/o-át szolgáltatja. A felett hiába panaszkodunk, hogy7 nem tehetünk róla, ha nincs gyáriparunk, s igy nem bírunk munkát adni állandóan a napszámosnak. Ha addig nem segítünk ezeken, amig gyáriparunk lesz, akkor sohasem lesz gyáriparunk, mert elveszítjük addig a kivándorlókban a legjobb munkaerők és a fogyasztók egy részét is. Adjunk földet ennek a munkás népnek, majd ad az dolgot önmagának, de az iparnak, gyárnak és kereskedelemnek is. Nincs itt más megoldás, mint a nagybirtokok egy részének betelepítése falvakkal, gyártelepekkel. Hogy mily nagyságú nagybirtok volna telepítésre fordítandó ? A hány megfelelő magyar telepes jelentkeznék, azt a nagybéx7- lők ötödrészével is ki lehetne elégíteni, csupán bizonyos vagyoni képességet, szakéi7- telmet és magyar nemzetiséget kellene kivánni a telepestől és az egyes telepes jutalékát pl. 40 hold, mint maximummal kellene szabályozni. Ugyanis 103/i millió keetár nagybirtokunk van, nem számítva a társországot. Különben is a Drávánál nem kell a magyar- I Ságnak megállni. Ott vár reá a legkönnyebb terjeszkedés. Nagy magyar ui'adalmak vannak ott most is, óriási mértékben szapoi'odik a Dráva-Száva között a magyarság, sok holt kézi birtok is van ott. A magyar és a hozzá szító német bevándorlók értelem, szorgalom, szívósság tekintetében a sokacz és szerb nemzetiséget ott könnyű szerrel visszaszoi’it- hatják, iőleg, ha a magyar állam támogatja az érdeküket. Akkor aztán megértjük a „Tengerre magyar !“-t, akkor megértjük történelmi hivatásunkat Mikor érezzük azt a nagy nyomást, melylyel a dél felé terjeszkedő nagynépek határunkat fenyegetik, másfelől látjuk dél felől a kultúrában gyengébb szomszédokat, s a világkereskedelemhez vivő tengert, nem kell-e minden figyelmünket Slavoniára és Boszniái’a h'ányitani, mint a mely föld a töi'ténelem jogán is a miénk kell, hogy legyen. Hegedűs Lorántnak a Magyar Szálon legutóbbi számában a „Kivándorlás és a sla- voniai magyarságáról megjelent czikke is felhívás ari’a, hogy ne hagyjuk azt a körülbelül 90 ezer magyart a Dráva és Száva között a népfajok csatájában eltűnni. Mégis csak oktalanság az tőlünk, hogy mig éveken át milliókkal támogatjuk Hoi’vát- Szlavonország autonom ügyeinek fejlődését a horvát pénzügyi egyezmények által, s lehetővé teszszük azt, hogy a horvát nép oly nagy költséggel modernné tegye nópuevelé- sét; nem gondoskodunk arról, hogy a Szlavóniában szerteszórt magyar bevándoi'lottak és őslakók, ha nem is külön magyar iskolákat, de legalább magyar tanítót és papokat kapjanak. Két alkalommal pár hónapot töltöttem Szlavóniában, de nem láttam ott semmi jelét a nagyszámú magyarság szervezkedésének. Most még nem lenne késő. Sok, fontos tennivalója lenne ott egy megalakuló Dráva- Szávaközti magyar közművelődési egyesületnek. Ugyanakkor a magyar nagyobb pénzintézetek fiókot állíthatnának fel Slavoniában s nem vesztenők el végleg azt a fontos végállomást. De felhozhatná valaki, hogy most már úgyis megindult a parcellázás és telepítés; nincs szükség a törvényhozás közbelépésére. A vállalkozó tőke által eszközölt telepítések és parcellázások nagyon drágák; a tőke is, a közreműködő ügynökök is csak is elvett egy olyan lányt, a kit azelőtt nem akart elvenni. András nem törődött az asszony járásával. Bizott benne feltétlenül, és ő már sokszor aludt, álmodott a kuruczokról, a midőn haza került. Ha éppen felébredt, meg kérdezte tőle, hogy hol volt. A felelet ugyanaz, hogy a szomszédban Keselynénél. Mintha az öreg, boszorkány hirben álló Kesely Balognétól jót lehetne tanulni. Meg néha mintha nem is az utcza felől jött volna, hanem onnan a kert felől. Kaczkiásan járt a meny-ecske. Olyan kendők, fokötőkkel, a melyet a fehérvári vásái’on lehet venni. Oda pedig ebben az időben nem igen jártak. De a menyecskének mindig akadt valami zsidója, a ki fehérvári árukkal ment keresztül a falun. Néha-néha megesett, hogy reggel felé jött be a menyecske, kifái7adva, lázasan és akkor azt mondta, hogy a feje fájt és a szabadban volt. Az ilyen fejfájások előtti napon pedig rendesen az öreg Keselyné járt a háznál. Beszéltek is a faluban valamit, a miről csak András nem tudott. Az öreg bakter Bakajtós Gábor azt is mondta, hogy sötét este egy férfit látott be suhanni az Andrásék kertjébe. A kert közepén egy női alak várt a férfira s találkozásuknál beszéd helyett a csók volt a beszéd. Majd a férfi és nő bement a méhesbe, a honnan szürkületig hallatszott ki a szerelmes dörmögés és a csók halk zaja. Majd szürkületkor kijött a két szei'elmes, a nő ráhajolva, majdnem ölben vitetve magát a férfitól, mintha menni akarna vele s nem válni meg tőle. És Bakajtós hallotta, mikor — Nem én soha! Ha meghallod a tárogatót majd úgy fújni, mint te is fújtad, vissza jössz ugy-e? — Vissza én, kedves fővezérem! — Ha nem lehet másként, gyalogosnak is ? — Vissza én, ha hívnak, akár ágyúnak is! — No látod fiam. Nem hívtunk, mégis eljöttél magadtól. Ha el kell menned, elmégy, de ha meghallod, hogy szükség van a bátorra, vissza jössz ismét hivás nélkül. — Akár el se menjek. — De eredj András. Hej — sóhajtó a vezér — hátha nem is látjuk már egymást, harcz se lesz. — Kedves fővezérem, hadd max-adjak én itt. — Nem, most csak eredj, ha megszólal ismét a tárogató, első leszesz tudom, a ki eljön. Most úgy is pihenünk, ki tudja meddig ............. .. . El is jött András haza. Oda a Balaton partra, a hol gyermek éveit élte, a hol leikébe szívta a szabadság vágyát. Es a hol szép Annája is várja. Anna meg. is várta. Mondták ugyan, hogy a szomszéd Kesely Balog fia, a Jóska, azzal az ürügygyel, hogy Andi’ást már szétvágták a labanczok, el akarta feleségnek csábítani, de a lány nem ment. Meg ott volt Andi’ás öcscse Szői’ös Szabó Dani; a hires vadász, ez sem engedte. Olyat is mondtak, hogy nem egészen a bátyja számára őriz gette. De hát sokat beszélnek az emberek, a minek legtöbbször fele sem igaz. Akármint is volt, sem a Balog gyerek nem mert muk- kani a kurucz előtt, a "Dani pedig meg sem várta a lakodalmat, hanem elkérte az András ruháját, hogy ő elmegy Bercsényihez, táro- gatós hetyett tárogatósnak. András még üzenetet is küldött a fővezérhez, hogy azért, hogy ő megházasodott, elmegy ám labanezot aprítani, csak tessék neki izenni! A lakodalom a háborús világhoz képest fényesen sikerült. És pedig az akkori szokásoknak megfelelőleg korán reggel „éhbomra“ s a menyasszony meztelen lábbal járult az oltár elé, annak- jelzéseid, hogy szegény leány és csak úgy lesz csizmája, ha férje vesz. A férjnek szabad csizmát venni és vesz is, de a vőlegénynek nem, mert Írva vagyon: ,,a nősülő legény ne csináltasson mátkájának csizmát, mert az Isten pai’an- csolata ellen vagyon“. (V. Mózes XXII. rész, 5. vers.) A hires tárogatós azonban biczentős maradt. Az átkozott labanczgolyó valami csont mellé fészkelhette magát. A deliségből ez által veszített ugyan András, de pótolta helyette a hírnév, a mi mint Bei’csényi ked- venezét vette körül. Az asszony is szerette. Néha-néha ugyan esett egy megjegyzés, de hát Istenem, az még a mai időben is megtörténik. Aztán azok az asszonyok annyit szeretnek beszélni. Cseppet sem iehet csudálkozni, ha néha a férjek is szóba kerülnek. Hogy hát Andi’ás kurucz létére mennyire megjámborodott. Hogy talán nem is a lábába, hanem a fejébe ment a golyó. Vagy hogy tulajdonképen nem lett egy golyóval több a testében, hanem inkább mintha kevesebb volna egy kei'ékkel a fejében, mint azelőtt volt. Különösen Kesely Balognénál mondogatták ezt, a kinek fia a Jóska csak azért
