Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-08 / 27. szám

1905. julius 8.

3

telek, mit e falvak úrbéresei kaptak, nem elég arra, hogy a lakosság szaporodását elbírja, a lakosság műveltségi állapota, a közoktatás gyarlósága nem engedi, bogy a föld- mi vés változtatni tudjon a sorsán, ha négy tiu van is a családban, az mind a közmondás szerint paraszt marad. Alig hogy megférnek a családi házban, alig elég kenyérnek, adóra, meg vetőmagnak a negyed telek termése.

Nem a török-tatár miatt puszta, nép- telen ez az ország! Hanem a miatt az istentelen földéhség miatt, mely alapítványokat csinál az ország földjéből, nehogy benépesedjék a jobbágy maradékaival, a mely vadaskertnek keriti be a legszebb erdőket, fél vármegyéket, tilalomfát állítva a magyar faj szaporasága elé. Az nem szereti igazán a haza szent földjét, a ki csak egy édes maga számára szeretne paradicsomot varázsolni belőle. Bennünk van még az a keleti gőg, a mely még a hazaföldjéből is fényűzést csinál, béres, csak béres kell nekünk, a kin uralkodjunk, föld, csak föld, a melyen ne zavarjon senki fia bennünket, a béres is csak imádkozni járjon a kastélyunk táján, ha kénytelenek vagyunk vele, hogy közelünkbe engedjük. Nem lesz ez a haza addig a mienk, a magyar nemzeté igazán, a nug az ország területének csak fele van benépesítve, a többi uradalom, puszta, mint a magyar ember mondja. Bizony puszta, mert ha igaz, hogy a haza szeretete a haza szent földjéhez való ragaszkodás is, akkor meg van fosztva, el van zárva a honszerelemtől az a földterület, melyet csak a béres ismer, csak a béres ekéje, vagy a gőzeke vasa hasogat, a mely nem nevel mást, csak bérest, cselédet, mig az ismeretlen tulajdonos idegen országban költi a föld aranykalászát. Ha igaz az, hogy az a nemzet erős, melyet minél több kötelék fűz egymáshoz és a haza földjéhez, akkor bizony nem vagyunk mi erősek, mert hiába várja a termékeny mező, mit őseink elfoglaltak, hogy ezer év után talán csak benépesítjük, hiába sóvárog a nemzet lelke, hogy minél több fiának szive fűződjék a haza földjéhez; irigyek vagyunk, telhetetlenek a földéhségben, egy ember szeretne félmillió holdat magának tartani még akkor is, ha tönkretette azt a földet, kiraboltatja erejéből, zsírjából s ha idegen nemzet fia veszi ki a kezéből.

Olyan biztosak vagyunk, azt hisszük, hogy most is csak a föld ad gazdagságot az egyes embernek is. Ugyne járjunk csakhamar, hogy a földünk is idegen kézre kerül. Pedig arra kerül, a magyar faj pedig kiesik Európa virágos kertjéből, csak a története lesz, ha a haza földjét minél előbb nem biztosítjuk a magyar földmivesosztály, a magyar

KÖZÉRDEK

kisgazda számára. Csak igy lehet az országnak 40 millió magyar lakosa, csakis igy bírja kiállni győzelmesen a rá váró megpróbáltatásokat. De igy egyúttal boldog is lesz ez a nép, hol most a béres-szobák sötét dohos levegője szivet-lelket, egész fajt gyilkol.

Örömmel olvastam többizhen Beksics Gusztávnak a Budapesti Hírlap-ban megjelent nagy koncepciójú terveit, a melyek szerint be lehetne népesíteni a Duna-Tisza mentét, s biztosítani a magyar nemzet nagy túlsúlyát. Csatornázás, közlekedési politika, az Alföld termékenyítése, mind ez üdvös, de csak fél eredményt Ígér. Ide nagylelkűség kell, a mi Széchenyi István lelkében égett. Nagylelkűség, hogy a kinek százézer holdja van a haza földjéből, alapitson teiepitvénye- ket, virágzó falvakat. Vagy vegye kezébe a törvényhozás egyszer már nagylelkűen ezt a kérdést, mondják ki, hogy telepítés czél- jára az államnak joga van kisajátítani azt a földbirtokot, a melyen nagybérletek vannak. Félszáz éve elmúlt, hogy a jobbágy földet kapott. Talán ideje volna újra tenni valamit a magyar nép érdekében, mielőtt a magyar faj Amerikába vándorol s Orosz-Lengyelor- szág hordái a Dráváig nem vándorolnak. A telepítési törvény ezt a czélt szolgálja, de a betegség már előrehaladott, nagyobb adag kell az orvosságból. Ez a haza földje.

De gyorsan is kell a segítség, mert megindult a lelketlen földspekuláczió. Egyes vállalkozók kiszimatolják, hol nagy a földéhség ; a közelben összevesznek egy pár nagybirtokot és azonnal kétszeres áron osztják föl a szegény parasztságnak. Itt már leszedte ötven évre a hasznot a tőke a munka elől. Isten mentsen az ilyen parczellá- zástól! Az államnak kell itt közbelépnie, midőn a magyar nemzet gerinczéről van szó. A mai fejlett hitelviszonyok mellett az államháztartás nagyobb megterhelése nélkül keresztülvihető pár évtized alatt ez a tulajdonképpeni füldfelszabaditás. A kisgazda munkája 10 százalék hasznot biztosit, ha 10 — 20 hold földön gazdálkodhatik, az állami közbenjárás 3V2 százalék hitelt biztosit a telepesnek és Magyarországon fél száz év alatt ezer uj virágzó falu keletkezik, a Duna partja nem lesz kihalt alapítvány, mérföldnyi bosszúságban, hanem a magyarság erős fejlődésének biztos útja. Ne a tizenegyediket adjuk a parasztnak, hanem a földet, az a földnépéé, annak a verejtéke szenteli ezer év óta, megérdemelte ezerszeresen.

Vagy lelketlenebbek volnánk az orosz czezárizmusnál, mely, úgy látszik, meghallgatja Tolsztoj könyörgését: „Add a földet a népnek ! Akkor mondta ezt Tolsztoj, mikor a japán-orosz háború a legvéresebb stádiumba

lépett, a halálhörgés közt az anyaföldre s a népre gondolt.

Sürgős a telepítés Ugye az önálló vámterület miatt is, a melynek beköszöntése nem szabad, hogy a jelenlegi állapotban találja földművelésünket. Csak olcsóbb föld, s olcsó hitel mellett bírja ki a magyar földművelés válság nélkül a gazdasági önállóságot.

De újra a sztrájkra térek át, melytől látszólag annyira elkalandoztam. Nem az a szegény arató a hibás, ezt a végső nyomorúság űzi, hajtja, ez már leszakadni készül a haza emlőjéről, érzi, hogy nincs már mit féltenie, nincs mit elveszítenie. Hibás volt az egész magyar társadalom, a földművelésügyi politika vak volt eddig, nem láttuk a parasztot, utáltuk a bérest, pedig a mi vérünk mindkettő. Bármily módon, oda kell hatni a társadalomnak, hogy vér ne folyjon az aratáskor, ha másképp nem, az országgj'ü- lési képviselőkből alakuljon egy bizottság, a mely a szűkkeblűén kötött aratószerződések megjavítására rábírja azokat az uradalmakat, hol napi 2 koronát sem kereshetne az elcsigázott arató. Hadd lássuk, megváltoztak-e az idők is, vagy csak az arányszám a parlamentben !

Dr. Csizmazia Géza.

A czigány kérdés.

Évtizedek hangos követelése, hogy a czigány kérdés, a modern czivilizáczió eme szemétdombja végre-valahára eltűnjék a szemünk elől Rengeteg sok tintát és nyomda- festéket elpazaroltunk már az akadémikus vitatkozásokra, de bizony még most is a kezdet kezdetén állunk, s úgy szólván eddigelé még semmi jelentősebb eredményt sem mutat- í hatunk fel, amelyből a kérdés sikeres meg- í oldására következtethetnénk. Újabban az Országos-Magyar Gazdasági Egyesület foglal- I kozott a kérdéssel s lefolyt tanácskozásain j általános volt az a nézet, hogy itt a legfőbb ! ideje a vándor czigányügy rendezésének. Az , O. M. G. E. ezért a legmesszebb menő agi- j tácziót inditja meg, hogy az egész társadal- I inat mozgósítsa az égető kérdés sikeres meg- ! oldhatása érdekében; ismerteti a czigány ügy jelenlegi állását, annak közgazdaságra, köz- vagyonosodásra és közbiztonságra való káros befolyását s arra törekszik, hogy a felrázott társadalom minden befolyását érvényesítse a : községeknél, a városoknál, törvényhatóságoknál oly irányban, hogy az égető kérdés örökösen felszínen tartassák s annak megoldását a közvélemény nyomós szavával az arra hiva- \ tott hatalmi tényezőknél erélyesen és kitartóan I szorgalmazza mindaddig, amig az végleges megoldást nyer.

szefüggésben a — puncs. Ahhoz járult a szegény kapitánynak ijesztő nyögdécselése, amely ott bongott a fülemben. Nagyon örültem, amikor végre megvirradt.

Az uj évi nap igen szomorú társaságra pazarolta sugarait. Barátomra, kinek orra akkora volt, mint egy jókora vizes uborka; énrám, kinek szeme alja a szivárvány színeinek bemutatására lett volna alkalmas valami középiskolában és az egyszeműre, a kinek, hogy milyen volt a bizonyosan rettenetes fájdalmakat kiállt része, szerencsére nem volt szemügyre vehető. 0 volt még a legélénkebb hármunk között. Amint meglát bennünket összecsapja kezét: bageh mana! (rettenetes!) azzal siet egy üveg obet-ot (orvosságot) hozni, amelylyel addig keni, addig dörzsöli a p jti orrát, mig az rézvörössé nem lesz.

Egy ideig szótlanul ülünk egymás mellett . . . Végre is barátom, akiből úgy lát szik elpárolgott a harag, megtöri a csendet és megkérdi, hogy haragszom-e még.

— Szeretném tudni, hogy miért ? A te orrod és az én szemem bizonyítják, hogy mind ketten derékul viseltük magunkat, mindenőnk meg kapta a neki járót s ezzel — afgelopen ! Hanem most már az a kérdés — folytatom tovább — hogy hogyan folyik le a dolog a századparancsnok előtt. Mert bizonyosan emlékszel még rá, hogy a dubbele kihallgatásra rendelt bennünket! ?

— Erre még emlékszem. Csak azt szeretném tudni, hogy mit mondunk, mi volt az oka annak, hogy igy elpáholtuk egymást.

Azt tudtuk, hogy nagy büntetéstől nem kell tartani, de mégis kellemetlen helyzetbe jutunk, ha a kapitány megtudja, hogy ittunk is.

Akkor egy mentő gondolatom támadt:

— Tudod mit ? Mondjuk, hogy azon vitatkoztunk, hogy ki volt nagyobb Kareltje van Heyden5 6 */ vagy Moltke. Azután a vita hevében összevesztünk és elpáholtuk egymást. Ez jó vért is szül majd és semmi bajunk nem lesz ; csak hagyj engemet beszélni.

— Jól van -—- egyezik bele a pajti. — En a Károlyka mellett kardoskodtam, te meg a mofj8) mellett. Rendben van.

Most aztán hozzá fogunk a ruhánk, czipőnk és gombjaink kitisztításához, mert a tisztaság és fényesség jó hatással van a felebb valóra.

Egy óra múlva a kapitány előtt vagyunk.

— Mondd csak — fordult pajtásamhoz — hogyan történt a dolog ?

Úgy látszik nem várta, hogy őt szólítsa meg, mert idegessé lett, elkezd hebegni, végre kinyögi, hogy ,,. . . kigunyolta van Heyden generalist!“ . . .

No iszen, több se kellett! Azt hittem nyomban meg üt a guta. Hogy tudott ilyent mondani a buta ?

5) Van Heyden fejezte be a nagy Atjch, Szi- matrán fekvő ellenséges állam elleni expedicziót 1879-ben. Ennek a rendkívül érdekes, hosszú ideig tartó expedicziónak leírását egész terjedelmesen megtalálja a könyvben.

6) A németeket csak nak csúfolják. Sőt

a magyarokat is, akiket osztrákoknak hisznek, evvel

a csufnévvel illetik.

— Mit mondott a generálisról ? — faggatja tovább a százados.

— Azt . . . aaazt . . . arra . . . aaraaa . . . máár neeem emlékezem ... — És izzadság verejtékezik a homlokán sok fényes csepp képében.

— Részeg voltál ? ! dörgi a század feje aztán hozzám fordul, hogy mondjam el miért díszítettük igy fel egymást.

Elmeséltem költeményemet, természetesen kötetlen beszédben. így is nehezen ment. Mikor elvégeztem, tetőtől talpig végig mér a kapitány, aztán oda szól az őrmesternek :-— írd! Mindegyiknek három napi szo- baáristom! . . .

Hála Istennek, vége volt a kihallgatásnak, a mely ilyen kegyesen végződött Hanem amikor ellépünk a kapitány előtt, oda szól :

— Máskor, ha kihallgatásra jöttök, jobban beszéljetek össze!

Az egyszemű nagy aggodalommal várt bennünket. Azt hitte, hogy ura közelebbi ismeretséget köt majd a — sötét czellával. Nagy volt öröme, mikor megtudta, hogy csalódott. Azonban a büntetés tartamára előre is megvonta a pajtástól a napi egy kupicza pálinkát, azzal érvelve, hogy „ha már büntetés, hát legyen valósággal büntetés.“

így kezdődött az uj óv. És csak az egyszemű hőstettének köszönhettem, hogy nem kellett 14 napig a sötétben ülni . . .