Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-03 / 22. szám
1905. junius 3. KÖZÉRDEK 3 A Szekszárdi Kaszinó „Simontsits könyvtára “ A szekszárdi kaszinó belső' ügyei iránt való lelkes szeretet s a nem régen elhunyt felejthetetlen édes atya emléke iránt való hálás kegyelet összetalálkozása eredményezte azt az igazán szép és magasabb czélu alapítványt, amelyet Simonlsils Elemér a szekszárdi kaszinó intéző' igazgatója, a maga, édes anyja és Andor testvére nevében, a tegnap tartott kaszinói választmányi ülésen tett le, édes atyja, Tolnavármegye egykoron kimagasló alakjának, telsőkorompai Simontsits Béla volt alispán, majd Szathmár vármegye főispánja, legutóbb belügyminiszteri tanácsosnak örök emlékére, voltaképen pedig a Szekszárdi kaszinó tulajdonképen való közművelődési czéljainak istápolására és hathatós előmozdítására. A bejelentett alapítvány 500 korona. Évi kamata a sociologia és közgazdaság körébe vágó tudományos munkák beszerzésére fordítandó. A lelkes alapítványt, mintegy kiegészítik Bartal Béla kir. kamarás, a kiváló közgazda- ságiiró 1000 korona értékű, Jeszenszky Andor, Leopold Lajos, Kramolin Gyula dr. kaszinói tagok szintén értékes adományai. Szóval a kaszinó szép, maradandó becsű ajándékhoz jutott s talán a hasonczélu egyletek között a legelső lesz az országban, a mely az előbb említett két tudományág tanulmányozásához, tudományos búvárkodásra is alkalmas szakkönyvtárral rendelkezik. A voltaképeni köz- gazdasági tudománynak az időszaki sajtó egy-egy tartalmasabb czikke révén, úgyis legfeljebb csak a morzsáihoz jut a közönség; maga a Comte Ágost franczia filozófus vagy talán inkább még a Spenczer-féle elvek alapján kifejlődött társadalom-tudo- mánynyal való rendszeres foglalkozás is csak újabb keletű hazánkban s tulajdonképpen a budapesti társadalom-tudományi társulat buzgólkodása folytán most kezd csak szélesebb körre terjedni. így szebb, értékesebb, valósággal a szükséget pótló módon nem is lehetett volna emlékét megörökíteni annak a korán elhunyt, közbecsíilés- ben állott férfiúnak, kinek köztéren való szereplését mindenkor a puritán önzetlenség s a mai világban oly ritkán tapasztalt: közügyek iránt való lelkes szeretet jellemezte. A szekszárdi kaszinó s itteni társadalom igazán hálás lehet a derék és üdvös czélu alapítványért s becses könyv-adományokért, hisszük, hogy azokat, éppen az elhunyt iránt való általános tisztelet és kegyeletes érzésnél fogva még számosán fogják gyarapítani. Egyébként Simontsits Elemér kaszinói igazgatónak a választmányhoz intézett tartalmas beadványa a következő: Tekintetes Casinó Választmány! Engedtessék meg nekem, hogy azon örvendetes fejlődési folyamat közepette, mely most a Casino épitkezései révén az cgyesü let választmányának úgyszólván egész figyel-' mét lekötve tartja, egy pillanatra más irányba terelhessem szives érdeklődésüket. S legyen szabad ezt azzal a reménységgel tehetnem, hogy nagyrabecsült érdeklődésük, mely eddig is jóindulatulag méltányolt minden törekvést, — lett légyen az bármily szerény — mely egyesületünket hivatásának betöltésére képesebbé tenni igyekezett az én tiszteletteljes kezdeményezésemmel szemben sem fog elzárkózni ! Amely reménnyel annál is inkább biztathatni vélem magamat, mert habár alábbi előterjesztésem, nem tartozik is szorosan azon munkálkodás keretébe, melyet most a m. t. Választmány az egyesület, — sőt azon túl, a társadalom szélesebb rétegei részéről is méltán hálát érdemlő gondossággal és előrelátással folytat, — a „Casino kiépítésének“ egyetemes gondolatában ahhoz mégis egészen szorosan csatlakozik ! Tekintetes Választmány! Életemnek azon a gyászos, nehéz nap ján, amelyen Atyámat temettem, a Casino m. t. Választmánya Ör/fi) Lajos t. barátom elnöklete alatt tartott üléséből, részvét-irattal tisztelt meg engemet. Tudom, hogy kegyeletsértés lenne a hátramaradottak ítészéről, ha a közvélemény azon megnyilatkozásából, mely akkor a ravatalt körülvette, csak egy parányit is magukra vonatkoztatnának. De abban azt hiszem aligha tévedek, hogy az a részvétirat, melylyel akkor engem a Casino i. t. Választmánya keresett fel, részben abból az együttérzésből is fakadt, mely ezt a testületet az én örökre pótolhatatlan veszteségem fölötti mély fájdalmamban hozzám olyan közel juttatta. Fogadja ezért a m. t. Választmány legbensőbb köszönetemet! De amikor a választmány e megtisztelő határozatáért, az igaz érzés egyszerű szavaival köszönetemet nyilvánítom, engedje meg a m. t. Választmány, hogy egyúttal hálámnak is oly alakban adhassak kifejezést, mely mig egyrészt az egyesület tulajdonképeni hivatásának belső lényegével teljesen megegyezik, addig másrészt Atyám emlékéhez j fűződvén, ugyanazon kegyeletes érzés alapjaira helyezkedik, mely ez iratváltásunkra kölcsönösen alkalmat szolgáltatott. Én, édes Atyám, néhai felsőkorompai Simontsits Béla emlékezetére, a Casino ke- | belében ezennel egy könyvtáralapitványt teszek, s tisztelettel kérem a Casino m. t. Választmányát, hogy azt, valamint azon adományokat, melyekkel az már eddig is gyarapodott, elfogadni, rendeltetésének átadni, s egyszersmind azokat az irányelveket, melyeknek e könyvtár kezelése és fejlesztése körül való érvényesülését óhajtanám, magáévá tenni kegyeskedjék. Egyesületünknek — vélekedésem szerint — legmagasabb rendű feladata, a köz műveltség terjesztése; ebbeli feladatának leghatékonyabb eszközei pedig azon olvasmányok, melyekkel az önképzést lehetővé teszi. Az általános műveltség feltételei, ma már csak sokfélesége következtében annyira szétágazók, hogy az azok megszerzéséhez szükséges forrásmunkák előteremtése, a társa- j dalom legtöbb tagjának anyagi erejét messze felül haladja; nagy szerep vár tehát ezen a téren a Casinókra, melyekben az intelligentia tömörül. Mert csak közkönyvtárak lehetnek az ismeretek azon tárházaivá, melyek a tudni vágyó embert kielégíthetik s amelyek segélyével, különösen a vidékhez kötött egyén, az ő szellemi színvonalát a kor tudományos műveltségébe belekapcsolhatja. A közkönyvtárak létesítésénél is szem előtt kell azonban tartani azok irányára nézve bizonyos korlátokat, mert különben a velük szemben felmerülő igények sokfélesége könnyen abba a helyzetbe juttathatja őket, hogy egyik irányban sem lesznek teljesek. Hazai viszonyainkat figyelemmel kisérve, arra a meggyőződésre jutottam, hogy bár a kialakulóban lévő jövő legnagyobb probleegy kis tűz pislákolt, s a szegletben egy boros kancsót is vettem észre. A tiszt egy somogyi főbírónak volt az öccse, kihez ajánló levelem is volt. Isten nyugasztalja meg a tisztet, de bizonyos, hogy az ő jóakaró, biztató szavai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy minden zúgolódás nélkül álltam ki tovább a hires occupatio fáradalmait. Ki is pihentem magam egy kevéssé, midőn a tiszt által adott válaszszal még | sötétben visszaindultunk. A magunk által készített „fügende brückén“ (Istenem, gyakorlatban hogy megtanulja az ember még a fügende brücke fogalmát is) keresztül hatolva csörtettünk a már ismertebb utakon. Stefán Kovácsot ismét előre küldtem, hogy ha valamit tapasztal, adja hírül, hogy hadi tanácsot tarthassunk. Alig haladtunk valamit, midőn Stefán Kovács lihegve fut, s pihegve szól: — Frájter ur baj van 1 — No még csak ez kell, gondoltam magamban, nem volt elég eddig. Hát mi a baj ? — Előttünk a völgyben tűz van, lovakat és embereket láttam a tűz körül. — Hát ha a mieink ? — Nem úgy sejtem. Én a Stefán Kovács sejtéseire sokat adtam. Elrendeltem tehát, hogy vele még egy másik ember is előre menjen, de csúszva, A Narentának itt meredek partja volt, a vize pedig a folytonos esőzés miatt megdagadva. Hogy ebben a sötétben merre megyünk át rajta, nekem fogalmam sem volt. Szerettem volna, ha ezt Jovanovics altábornagy mutatja meg, a ki mindenáron Mustárba akart bejutni. De mivelhogy Jovanovics nem volt a mellém rendelt négy ember közt, ismét csak az én Stefán Kovácsomat kellett elővenni. Felhívom tehát, hogy találja ki az átkelés módját. Stefán Kovács pedig, mint afféle jól kidressirozott katona, megindult a folyó partján le- és fel, átjárót keresni. Ennek a Kovácsnak szerencsés keze volt. Előkiáltotta csakhamar a másik három embert s e bokros vidéken szokatlan hosszúságú fát czipel- tek elő. Ezt a fát aztán keresztül lökték a Narentán úgy, hogy az ut felett elég magasan állt meg a part két oldalán. Ekkor aztán, mert vezéri szerepre voltam kárhoztatva, és mert úszni, mint balaton- vidóki ember jól tudtam, én kezdtem meg kipróbálni, hogy a fa megbir-e egy embert. A vékony fadarabon lábbal átmenni már a sötétség miatt sem lehetett, miért is arra, mint a lóra 3zokás, ráültem, s úgy átlökdöstem magam. Sikerült mindnyájunknak átjönni. Na de most már merre keressem a 2-ik számú vártát ? Mint még nem elbizakodott hadvezér, e kérdés megoldása felett haditanácsot tartottam. A haditanács eredménye az volt, hogy megyünk jobbra Stolac felé. Magam is beleegyeztem, mert beláttam, hogy tökéletesen mindegy. Valahol csak beleütközünk valami őrbe s többet tudunk meg. Vagy pedig herczegóczokba ? — Frájter ur — egyszer úgyis meg kell halni: szólt meggyőzően Kovács. — Igazad van infanterist Stefán Kovács — szóltam a megczáfolhatlan közbeszólásra és aztán már annyi mindent ki kellett állani, hogy azt sem bántam, ha épen az nap is kell meghalni. Elindultunk tehát jobbra, mindenféle bokrok és iszalagok közt, biczegve, kimerülve. A mint igy botorkálunk előre, egyszer csak egy ijedt Halt! kiáltás állít meg bennünket E reszkető kiáltásból láttam, hogy a ránk kiáltó sem valami bátorságosan érzi magát, miért is még a „ver do?“ kiáltás előtt hangsúlyoztam, hogy küldönczök vagyunk. A magyar szóra aztán a vezetőt hívta az őr, mi közeledtünk egymáshoz, előre tartott szuronyokkal. A barátságos érintkezésből aztán megtudtam, hogy éppen a 2-ik számú vártánál vagyunk. Elvezettek a tiszthez, a ki valami csutkákból összerakott kunyhóban volt, de abban
