Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-03 / 22. szám
Szekszárdi, I. évfolyam. 22. szám. Szombat, 1905. junius 3. TOLNA VÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. Zbv^eg'jelenife r2n.Irid.eri szomloa^on. Kiadóhivatal: Széchenyi-ntcza 140. szám. TELEFON-SZÁM: 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Fő munkatárs : HAUGH BÉLA. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széehcnyi-utcza 1085. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. ELŐFIZETÉS : egész évre tO kor., felévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. NÉPTANÍTÓKNAK, lia az előfizetést egész évre előre beküldik : 5 kor. Jutalom a magyar szóért Tolnavármegye alispánja e héten osztotta szét évi kamatait annak a szép és magasztos czélu hazafias alapítványnak, a melyet a magyar haza ezeréves fennállásának örök emlékére, a millenium évében Tolnavármegye áldozatkész közönsége azért tett le a közmüveló'dés oltárára, hogy egyrészt kulturális czélokat szolgáljon vele, de másrészt, hogy szárnyat adjon általa a magyar szónak, a magyar nemzeti érzésnek, s megjutalmazva édes hazai nyelvünk lelkes terjesztőit, a buzgó tanítókat, az évente szétosztott tanulói ösztöndíjakkal az iskolák zsenge növendékeinek lelkében is nemes ösztönt keltsen, mintegy sarkallja, feltüzelje a vágyat, hogy a fogékony apróság ne csak érzésben, de az édes hazai nyelv megtanulásával a nyelv közössége által is részévé, mintegy busává, vérévé váljék annak a nagy nemzettestnek, az egységes, faji, nemzetiségi velleitá- sokra szét nem forgácsolható „nemes“ magyar nemzetnek, amelynek mindenkor nyiltan hangoztatott czélja, tradicionális kötelessége, de egyúttal létj érdeke is: a magyar nemzeti államnak mielőbbi teljes kiépítése. Simontsits Béláé, Tolnavármegye egykori kitűnő alispánjáé ez alapítvány létesítésének gyönyörű ideája, az ő hatalmas tettvágya, erős akarata, vezetésre, irányításra hivatott kimagasló egyénisége volt csak képes a létesítés ezer akadályát az útból elhárítani. Tolnavármegye közönsége talán a legnehezebb időben, a legnagyobb gazdasági válság közepette hozta meg félmillió koronát meghaladó kulturális áldozatát. Főgimnáziumunk létesíilése, a meglevő, de csonka algimnáziumaink dús anyagi erőforrások megnyitásával vuló felvirágoztatása olyan időre esik, a mikor talán a szánktól vettük el a falat felét, hogy a nemzeti közművelődés és vármegyei kulturális szükségleteink még jobban síró éhségét lecsillapítsuk. Örök érdeme ez az alapítvány nemes tervezőjének, örök dicsősége Tolnavármegye áldozatkész közönségének, de fényes bizonyítéka egyszersmind a magyar nemzet politikai érettségének. amely nem a nemzetiségek elnyomásával, nyelvük elrablásával, kultúrájuk megsemmisítésével, tehát rombolás árán akarja jövő nagyságának alapköveit lerakni, de a nemzet állam- fentartó erejét, a különböző nyelvű nemzetiségek érzelmi egységre hozása mellett, a nyelvi egységben való össze- forradás által kivánja fokozni. — Tudják, ne felejtsék el a nemzetiségek őseik nyelvét, de legyen egy szorosabb kapocs — a magyar nyelv tudása is s ne csak a honi rög — a véletlen, a sors közössége, amely őket a magyar nemzethez csatolja. — E nélkül egységes egész sohasem lehet ez az ország, pedig, hogy az legyen, nem csak soviniszta magyar érdek, de a különféle nemzetiségek közös érdeke is. A mi boldogulásunk az ő jóvoltjuk, a mi eró'nk az ó' erejük, a mi nagyságunk az 6 nagyságuk, vagyis a boldogulás utján nem rajtunk keresztül, de velünk egyetértve, karöltve haladhatnak . . . Ez az, amit akarunk s mást sohasem akartunk. A kigunyolt, pellengérre állított magyar sovinizmus mindenkor lojális, békés, türelmes, gavallér volt és az is marad. Pedig a nemzeti kon. solidáció nagy munkáját az orosz kan. csukával végzi, a porosz tanítóival s | kis népeket agyonnyomó nagy gazda, súgd fölényével, a német faj okos) TÍ.ECZA. Lilin imakönyve. — A debreczeui ünnepség epilógusa. — A »nagy erdő« virággal van tele, Csupán csak rád várt, jó Csokonai; De mintha díszéi, hulló szirmait Félne, nem merné, eléd ontani. Bokrétás ág vagg, óh, te magad is, Késő századnak szórsz dús illatot . . . S örök a babér Lillád homlokán, Bár .myrtuszt rá, nem kezed fonhatott . . . Élsz . . . feltámadtál, vagg inkább talán: Mi keltünk egyszer öntudatra már ? : Bús vándor diák, lásd, hogy tisztelünk, Hódolni eléd ország-népe jár . . . S mi csak tied volt, kedves az nekünk, Megbecsüljük az ócska lim-lomot, Szent ereklyénk a »csikóbőrös« is, Mely biz üresen sokszor »kotyogott■« Itt van lilinkód, kedves furulyád, És szemem rajta úgy elrévedez, Régi, kopott könyv pedig, nem egyéb : Drága Lilládnak imakönyve ez ! Azon tűnődőm, hogy mért hagyta ránk ? Imádkozzunk belőle, értté tán ? Mert nem alhatik lenn a sírba sem, Hogy szíved törte, élted hajnalán ? Nem ! Ha véteti is, rég feloldva már, Még áldnunk kell a sebverő kezet : Szived vércseppje, látjuk merre visz : Halhatatlanság ösvényén vezet . . . Az az imakönyv másért van tehát, Óh hozzád szól az, édes nemzetem : Merülj el benne, némán vezekelj, — Ezt olvasom a sárgult leveten : A késő hála : üres pompa csak, Benne intés van, vagy tán néma vád: Nagynak, dicsőnek kenyér kell elébb — S inkább ne nyíljék bús sírján — virág . . . BODNÁR ISTVÁN. Kaland a JNlat*entánál. (Egy önkéntes elbeszélése.) Igaz ugyan, hogy a mit elmondandó i vagyok, nem valami különös történet, de hát a mai időben, ha csak a burokhoz, japánokhoz vagy német katonákkal Khinába nem megy valaki, oly kevés emberrel történik valami, hogy a mi 1878-ban a mi kedves Herczegovinánkban velem történt, kaland-számba megy; mivel pedig, hogy egy kalandot el lehessen hinni, okvetlen szükséges a bemutatkozás az elbeszélő részéről, tehát én is bemutatom magamat. A nevem Berkenyi Gerő. A midőn én 1876. évben Bécsben az önkéntesi (?) évemet szolgáltam, mondanom sem kell, hogy fiatal ember voltam. Meglehetős ruganyos testem s kevés tapasztalatom volt, s hogy arczom sem volt a csúnyák közé sorolható, bizonyíthatná azon néhány szobacziczus, a kiknek legmelegebb kegyét kinyertem, s akik velem az időt meglehetős kellemesen tudták agyoncsapni. Meg is voltam győződve, hogy mint a néhai vasminiszter Baross, én is fel fogom vinni káplár uraságig. Ha a szobacziczáktól függött volna, bizonyosan el is érteni volna ezen, a mai nap már oly közönséges rangfokozatot, de hát mindig pechem volt kato- náéknál. A inig az én kedves, kenyeres pajtásom Kramer Jóska, a ki pedig ugyanazon stikliket végezte, a miket én, s ő emellett mindig szelíd katona czimet viselhetett, felvitte a káplárságig, addig én az év végén kegyelemből frájterré léptem elő. Okozta pedig ezt az én már említett pechem, de okozta részben az is, hogy a vizsgán sehogysem tudtam megmondani, hogy mi az a „fügende brücke,“ daczára, hogy e szónak magyar értelmét, vagyis, hogy az repiilőhid volna megmagyai’ázták. Hozzájárult, hogy midőn az utakról volt szó, az ut burkolat melletti résznek szükségességét abban találtam, hogy az arra való, miszerint a gyalog ember arra térjen le, ha nem akarja, hogy az utón menő kocsik sárral dobálják be. De, ha jól emlékszem, hozzájárult az is, hogy egyetlen csínyem sem maradt titokban,
