Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-22 / 16. szám
2 1905. április 22. a gyanúsítás gyorsan ölő mérge. Emberek, a kik tegnap még nagyfok voltak, holnap már a sárban . . . És itt nincsen különbség a sár között, bármelyik oldalról jöjjön is az. Egyaránt foltot hagy azon is, a ki dobja*, azon is, a kire dobják. De törődnek azzal az emberek ? Meg a sajtó ? A sajtónak tárgy kell, szenzáczió, szemét, piszok, ezt kavargatja boszorkány üstjében s addig fecskendezi, addig párologtatja, amig ott marad áz üst fenekén az — üzleti haszon. S mit törődik azzal a sajtó, ha maga is sáros lesz ? Kikutatja még a dédapák bűnét, is. Egyre szaporodnak a hazaárulók itt is, ott is, minden párton, mert a sajtó mos . . . mos, elfelejti azonban, hogy a sok mosni való között a véletlenül odakerült tiszta ruha is foltot kaphat . . . r Es ellenségeink tapsolnak, nevetnek, öltögetik ránk nyelvüket, sőt amerészebbje arczunkba pököd már . . . Szóval, mintha keresztül estünk volna azon a szomorú nagypénteken . . . Igen, hisz itt a nagyszombat! De mi is volt csak az a nagyszombat abban a fenséges tragédiában? Ez volt ama bizonyos „holt pont,“, a hol az események, mintegy megállani látszottak. Megállani azonban még sem állottak meg. A tépelő- dés, a várakozás borongós napja volt az, de már kicsillaut a bás felhők mögül egy-egy sugár. A lélek már megérezte, hogy a mi megtörtént, megtörtént, azon változtatni nem lehet. De érezte azt is, hogy úgy nem maradhat, történnie kell valami nagynak, még nagyobbnak . . . Igen, igen ma is nagy változások küszöbén állunk. Kell is, hogy álljunk. Fel kell ennek a szerencsétlen országnak szabadulni a lidércz nyomás alól, agyon kell nyomni azt a szerencsétlen lidérczet. Mindenkinek szól Kossuth Fe- rencz bölcs mondása: „Különböző KÖZÉRpEK pártállásunk ne akadályozzon bennünket egymás iránt való loyalitásunkban“. Az az első teendőnk, hogy: egymás véleményét megbecsüljük. Mert, hogy becsüljön meg bennünket a külföld, annyi ellenségünk, ha mi magunk sem becsüljük meg egymást? Nem nyelvöltögetésre van tehát ma szükségünk, de cselekvésre, egyenes, becsületes munkára. Szóval itt van a nagyszombat, a várakozás napja. Tépelődjünk, tanakodjunk s ha közmegegyezésre jutunk, lehet még a magyar hazának verőfényes, szép napos husvétja . . . — Oh bárcsak ismét akadna egy fényes szellem, ki mint kerek negyven évvel ezelőtt a „haza bölcse“ cselekedte hires húsvéti czikkével: belevilágítana ebbe az általános setétségbe! B. |. * A képviselő választások epilógusa. A múlt heti számunkban megjelent, fenti czimü közleményünkből kifolyólag megkérettünk a következő sorok közzétételére : Nyilatkozat. Kaas Ivor báró a »Magyarország« 86. számában Döry Pál tolnamegyei alispán politikai magatartására vonatkozólag egy megjegyzést tett, melyet a 92. számban rektifi- kálván, többek között fölemliti azt is, bogy Döry a márcz. 30-iki megyei közgyűlésre beadott amaz indítványt, hogy Márcz ins 15. törvényhozásilag nemzeti ünneppé avattassák, — »habár azt maga az indítványozó levélileg visszavonta,* — úgy az állandó választmány, mint a közgyűlés által tárgyaltatta. Nehogy a »visszavonás* bárki által félreértessék, vagy félremagyaráztassék, legyen szabad nekem, mint az említett indítvány beadójának, egy rövid, tájékoztató megjegyzést tennem. Indítványomat kedvezőtlen egészségi állapotban, de azon reményben küldöttem be, hogy a közgyűlésen résztvehetek és azt megindokolhatom. Azonban az influenza a gyűlés napjára ágyba döntött és én attól tartva, hogy az indítvány mellett senki sem szólalván föl, az kedvezőtlenül intéztetik el: közvetlen a gyűlés megkezdése előtt, tehát az állandó választmány határozatának meghozatala után (a miről persze én nem tudtam) kézbesített levélben kértem az alispán urat, hogy ne terjessze a gyűlés elé indítványomat, fenntartván magamnak a jogot arra, hogy azt más alkalommal benyújthassam. Tehát az indítvány »visszavonásának« czélja nem a napirendről való levétel, hanem csak az elhalasztás volt azon időre, a mikor személyesen jelen lehetvén, annak elintézésében én is részt vehetek. Hogy indítványom a közgyűlésen mégis tárgyaltatott, kétségtelenül az alispán ur jóakaratának tulajdonítható, a ki valószínűleg az állandó választmány kedvező határozatában biztató jelt látván, visszavonó levelemet meg nem írtnak tekintette s az indítványt az én nevem alatt (és nem — mint Kaas mondja — „magáévá tévén“) a plénum elé terjesztette, s annak egyhangú lelkesedéssel való elfogadására alkalmat adott. Alsónyéken, 1905. ápril. 18. Szabó Károly, ev. ref. lelkész. A katonai pálya. A honvédelmi miniszter most küldött szét az iskolákba egy kék füzetet, a mely buzdító és tájékoztató a cs. és kir. közös hadseregbeli hadapródiskolákba való felvételre j pályázók részére. A füzet előszava elmondja, hogy a legutóbb kivívott reformok korszak- alkotó fordulat elé vezetik a magyar ifjúságot. Elmondja, hogy ha eddig voltak olya- j nők. a kiket hiányos német nyelvismeretük I visszatartott attól, hogy a hadsereg hadapród- i iskoláiba belépjenek, ezentúl ezen körülmény ne tartson vissza senkit, mert a tantárgyak nagy része magyar nyelven fog előadatni, s a felvételi vizsgát minden jelölt magyar nyelven teheti le. Erre a füzetre szükség volt, de szükség van még nagyobb fokú buzdításra is, mert a magyar ifjúság nem szívesen keresi föl a hadsereg képző iskoláit; pedig igen kivánatos volna, hogy a közös hadseregben a magyarság nagyobb számmal képviseltessék. Most ime megvan a lehetőség arra, hogy a magyar ifjúság is érvényesüljön a katonai pályán, mikor magyar földön is több katonai iskola és számos alapítvány létesült, mi által e pálya mérsékelt áldozatba kerül, esetleg az ingyenes elvégzés is biztosítva van. A katonai pálya ma mint kenyérkereső pálya is egyike a legjobbaknak. Mig a fiatal ember a polgári életben esztendőket tölt el ingyenes szolgálatban, s gyakornoki állásokban, addig a hadapródiskolát elvégző ifjú húsz éves korában megkapja a tiszti kardbojtot és azzal az elég jónak mondható fizetést. És előmenetele sokkal gyorsabb, sokkal több reményt nyújtó, mint a polgári életben bármely hivatalban. mondok mindent. Különben nagyon kevés a mondani valóm. Szüleim igy akarják. Nem tehetek ellene semmit. — És ön is igy akarja, édes czicza! — Nem. Én máskép szerettem volna. De már késő. — Nem, ezt ne mondja, tiltakozott a fiatal ember. Még mindent jóvá lehet tenni. Mi boldogok leszünk ugy e édes czicza? — Ne szólítson igy, vágott közbe Márta, ezt nem hallgathatom — Mondja édes czicza, beszélt tovább az ifjú vakmerőén, ha vőlegénye lemondana önről . . . — Na hiszen csak arra várjon, szólt leány és gúnyosan fölkaczagott. — De hátha mJjis, erősködött Aladár. — Ugyan hagyja ezt. Menjünk haza, mert feltűnik, hogy együtt vagyunk, s ösmeri a helyi vénasszonyokat. Vásárhelyi Aladár olyanfélét mondott erre, hogy ő nem törődik a vénasszonyokkal, de magával az ördöggel sem, csak azt ígérje meg az édes czicza, hogy az övé lesz, ha a doktor ur lemond. Az édes czicza sokáig ellen állott, de végre is, mikor elváltak kimondta az igent. II. Vásárhelyi Aladár, a csinos szolgabiró másnap felkereste dr. Nagy János urat, ügyvédi irodájában. A doktor ur egyéb teendő híján emberfejeket rajzolt az előtte heverő papirra, a melyre tulajdonképen valamely tyukpör adatait kellett volna írni. A doktor ur abban a hitben, hogy a szolgabiró valami ügyet hoz — a mi csakugyan szerénytelen gondolat volt, — a lehető legelőzékenyebb mosolylyal fogadta vendégét, s rögtön leültette, még szivarral is megkínálta, a mi kezdő ügyvédeknél nem szokatlan eljárás a cliens- fogásra. Aztán ő is leült, szelíden mosolygott és jegygyűrűjét feltűnően mutatva forgatta. — Egy komoly ügyben jöttem, kezdte a szolgabiró és letett az asztalra egy fehér, meg egy fekete golyót. A doktor még mindig mosolyogva nézőit a golyókra, s mintha azt akarná kérdezni, ugyan micsoda komoly ügy lehet ösz- szefüggésben ezzel a két ostoba golyóval. — A komoly ügy abban áll, folytatta dermesztő ünnepélyességgel a szolgabiró, hogy kettőnk közül meg kell halni valamelyikünknek. A mosolygó doktoi álla egyszerre leesett, s látszott rajta, hogy szeretett volna helyéről felugrani, aztán a szobából kirohanva segítségért kiabálni, de a rémület tehetetlenné tette, s úgy tilt a karosszékben, mintha már meg volna halva. Talán nem is értette meg, a mit Vásárhelyi Aladár elmondott; hogy a szép Márta őt nem szereti, hogy csak a szülői kényszerítésnek engedett, hogy az eljegyzést szívesen felbontaná, de nem teheti, mert már szavát adta. — Más megoldás nincs, végezte gyilkos tekintettel Aladár, minthogy valamelyikünk meghal, s a leány azé lesz, a ki életben marad. A doktor fölemelte a fejét s eltolta magától a két golyót, a melyet a szolgabiró kalapjába dobott, aztán ellenfele orra elé tartva felszólította, hogy hunyja be szemét és válasszon. — Nem kell, suttogta a doktor és homlokáról csurgott a verejték, arcza pedig ha- lottias sárga szint öltött. Nem kell, ismételte és megcsuklott hangja. — Pedig más megoldás nincs, jelentette ki a szolgabiró és kegyetlen daczczal nézett az összeroppant vőlegényre. Hosszú és kínos csend következett erre, hosszabb és kínosabb, mint a milyen a regényekben és drámákban szokott előfordulni. Végre a doktor föltápászkodott helyéről, megtörülte homlokát, s félénk, remegő hangon kijelentette, hogy ő nem párbajozik elvből, annál kevésbbé megy belé az amerikai párbajba. Hanem ha nincs más megoldás, ő lemond Mártáról. A szolgabiró hallgatott egy darabig, aztán azt mondta, hogy: jól van. S a doktor ujjáról nyomban lehúzta a karikagyűrűt, és a doktornak tollba mondta a lemondás szövegét. Mikor az irat készen volt, magához vette a levelet, meghajtotta a fejét, köszönt és egyenesen a postára ment. A következő napon ő maga irt egy levelet a szép Márta papájának, a melyben
