Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-15 / 15. szám
1905. április 15. 3 Újólag a költővel kell felsóhajtani minden hazáját hőn szerető polgárnak: „Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk !“ Mi lesz e s< k vérrel szerzett szép hazából, melyet Árpád apánktól drága örökségkép vettünk'? Ha saját fiai nemcsak el- hagyjak e drága hont, melyről a költő méltán igy irt: „A nagy világon e kívül, nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sorskeze, itt élned, halnod kell!“ De sőt gátat is vetnek a szaporodásnak az egy gyermek vend- szer életbeléptetése által. Midőn Isten az első emberpárt teremte, igy szólott hozzájuk: „Gyümölcsözzetek és sokasodjatok, — töltsétek be a földet.“ Ez isteni parancs értelmében már az ó-szövetség népei nagy számú családdal rendelkeztek. Helyesen nevezi azért a szent irás a gyermekeket isteni áldásnak. így tekinti ezt még ma is a zsidóság, de nem a kereszténység, különösen itt e szeretett agyar hazában. Végig mehetünk itt majdnem áltáljában hazánk bármely községében, mig olyan keresztén családot találunk, hol 5—6 gyermek van. Hej ! azt tartják a mai kor felvilágosodott emberei: „A sok gyermek csak átok 1“ Ezelőtt 25 évvel mikor ide kerültem Kistormásra, azt szokták mondani a régi jó atyafiak, ha jöttek keresztelést jelenteni hozzám, hogy biz tisztelendő uram: „Üvegje és gyermeke soha sincs elég az embernek : mert az üveg könnyen eltörik s a gyermek hamar elhalhat.“ De bezzeg most itt is megfordult a világ sora. Sorra vehetjük a családokat, nem találunk a fiatalabb családoknál többet egy, legfeljebb két gyermeknél. Természetes dolog e tehát az, kérdezhetjük jogosan, ha egy olyan községben mint Kistormás, bol ezelőtt 25 évvel az anyakönyvek tanúsága szerint született 45—50 gyermek, most alig születik 18—22 gyermek egy évben? Vannak vidékünkön olyan községek, hol az egy gyermekrendszer veszélyes áramlata folytán már annyira megfogyott a tanköteles gyermekek száma, hogy az eddig két tanítóval ; rendelkezett községben, az egyik tanítói állás be lön szüntetve, mivel nincs kit tanítani. Azt tartja a mi népünk: „Sok gyerek, gyér telek.“ Nem akarja ma már népünk sok gyermek közt felosztani a létező vagyont, szétforgácsolni a birtokot; azért vannak rajta, ha csak tehetik, hogy megakaszszák családjuknak szaporodását. Ez az arany borjú körüli táncz, mely többre becsüli a földi kincset, s vagyont, mint gyermekének életét, saját lelki üdvét és boldogságát. Tanulhatna népünk élelmes zsidó honpolgárainktól, hol minden család bőven meg van áldva gyermekekkel. Megél az mind, mint szokás mondám, még a jég hátán is, mert nem fél a munkától s felveszi a küzdelmet az élettel. — De Elin, az Istenért, meghűl, mert félóra múlva itt áll a kocsi és megyünk.-—- Én éppen most parancsoltam a kocsisnak, hogy -egy óra múlva álljon elő. Ugy-e Ursics? — Igen, most utasítottam a kocsist a nagyságos asszony parancsához képest, válaszolt Ursics hadnagy. — Talán későn lesz ? koczkáztatta Ra- devitz. — Radevitz álmos. Megyek. Jöjjön Katinszky, most húzzák a mi keringőnket. A társaság sorfalat képezett, a szőke óriás pedig csüggeteg léptekkel, mint egy vert hadsereg, elindult befogatni. Mire bejött, talán a tizedik túrt tánczolta Elin. A szép asszony kipirult, és lihegve lebbent a főhad- nagygyal tova, a szemei csillogtak az izga- j lomtól és finom orrczimpácskái megtágultak j a lélegzésnél: az egész asszonyból pedig mesés, észvesztő illat sugárzott ki. Radevitz keresztbefont karral állt az ajtó előtt, és az előtte elsuhanó Elinnek j szolgálati hangon szólt oda: — Elin a kocsi kész. Az asszony szemei egyet villámlottak az ura felé, azután néhány perczig pihent J és elkezdett készülődni, de nem szólt egy hangot sem. Katinszky ráadta pehelykönnyű, fehér selyem belépőjét, Elin pedig mosolyogva búcsúzott a tisztektől, az altisztek rendezőségének, a kik megköszönték kegyes kitüntetését, azt felelte: KÖZÉRDEK Faji jellege, sőt talán nem túlzók, ha azt állítom, hogy szép erénye a zsidóságnak nem a széthúzó, egymást gyengitő meghasonlás, hanem inkább a testvéri felsegélyző, egymás javát előmozdító, összetartó szeretet. Vajha megszívlelnék eme krisztusi szózatot: „Nem szolgálhattok Istennek és a Mamin unnak egyszerre!“ Elszorul az embernek szive e fájdalmas jelenségek láttára, mikép pusztítja az egy gyermekrendszer nemcsak e drága hont, de egyúttal maga magát e földnek népét is. Biz nem úgy van most, mint volt hajdan, mikor azt tartotta a nép: Ha ad az Isten barmot, gondolkozik annak takarmányáról is. Sajnos, hogy még napjainkban is megvalósul rajtunk nagy Berzsenyink szava: „Nem látod Árpád vére miként fajul ? Nem látod a boszus egeknek ostorait, nyomorult hazádon 1“ Azt hiszem eléggé indokoltam e szomorú példákkal, hová vezet e szörnyű betegség, a végső veszedelembe, ha nem tér jobb útra népünk. A legnagyobb baj végre a nagy munka- hiány. Mint agrikultur-állam egyedül csak a földmivelésre vagyunk utalva. Pedig milyen sokszor volt már alkalmunk tapasztalni, ha valami országra szóló elemi csapás sújtotta hazánkat, mint épen az 1866. évben, akkor kész volt a nyomor, beállott az éhinség, majd nem a tönk szélére jutott az ország. Daczára e szomorú tapasztalatoknak, még sem okultunk a saját kárunkon és veszteségünkön. Megmaradunk a régi megszokott rendszer mellett, úgy a nagy-, mint a kisbirtokosok egyaránt, a földmivelést tartván az egyedül czélhoz vezető, leghelyesebb irányelvnek. Mig azelőtt a föld népe az uradalmakban hónapszámra arathatott, de sőt nyomtatással még télen át is szerezhetett valamit, most ott is annyi arató lesz beállítva, hogy csak mihamarább, mondjuk két hét alatt vége legyen e munkának ; akkor aztán nincs semmi kereset, nincs munka. Nem lehet tehát csodálni az Amerikába való kivándorlást. Mindig azt hánytorgatjuk és hangoztatjuk, hogy: „Pártoljuk a honi ipart.“ De hogyan lehessen azt pártolnunk, a mi nincs, mikor még csak alig lehet ilyenről szó !* Sajnos nincs iparunk, nincs kereskedelmünk, nincsenek gyáraink. Az a néhány gyár, a mi az egész országban van, biz édes kevés ahhoz, hogy a munkásnép abból megélhessen s magának a megélhetéshez szükséges mindennapi kenyeret megszerezze. Az a legnagyobb bajunk, hogy mindent az államtól várunk, magunk pedig sem* Meg aztán valljuk be, belénk van nevelve, hogy mindig szebb, jobb ami — idegen. Sok iparosunk csak agy tud boldogulni, ha már külföldön is hírnevét szerzett! A szerk. mit sem teszünk. Nagybirtokosaink volnának hivatva nemcsak mezőgazdászatot Űzni, hanem e mellett azon lenni, hogy a gyáripar is lendületet vegyen hazánkban, gyáraknak felállítása által, hogy nyersterményünket ne kellene potom áron odaadni a külföldnek, hanem itthon gyárilag feldolgozva, nem volnánk kénytelenek azt drágán a külföldtől megvenni ; sőt oda hatni, bogy e tekintetben versenyezhetnénk a külfölddel. Persze már előre hallom, a sok ellenvetést, kifogást, igaz ez mind, de gyárak felállításához és fentar- tásához sok pénz kell ám ! Nagyon helyes a megjegyzés, de mindjárt megmondom ennek a gyárak felállítása és fentartásához szükséges pénzösszeg előteremtésének módját is. A latin közmondás azt tartja: „viribus unitis,,, vagyis „egyesült erővel!“ Lám ha tudunk pénzintézeteket, takarékpénztárakat, biztositó társaságokat létesíteni részvények utján, nem lehetne-e Tolnamegyében mondjuk a mi nagy- birtokosainknak felállítani egy részvénytársasági czukoi'gyárat ? Mily szép lendületet vett a czukoripar Sopronmegyében, meg Somogybán is, ott a munkásosztálynak előbb akad keresete. Nagy előnyére volna ez a nagyon - elterjedt és felkapott marhatenyésztésnek is, a j mennyiben a kihasznált répaszelet, még mindig foglal magában oly tápanyagot, hogy mint kitűnő marhatakarmány, — különösen ily takarmányszük évben, mint e mostani, — nagy jótétemény lenne az egész gazdaközönségre nézve. Jobban ki használhatná igy a nagybirtokosság saját birtokát és ez által segítve volna a nagy bajon, mi végromlással fenyegeti hazánkat, nem volna ugyanis munkahiány, tudna keresni idehaza a munkásosztály annyit, mi életfentartásához okvetlenül kell. Feltártam azt a nagy betegséget, mely egész nemzetünket veszélyezteti, sőt ha ennek eleje nem vétetik, még annak végromlását is okozhatja. Utaltam egyúttal arra, hogy mikép lehet e kórságos nyavalyát megszüntetni, ha & mezőguzdaság mellett emeljük egyszersmind az ipart, gyárak létesítése állal. Meg fog akkor azonnal szűnni az Amerikába való kivándorlás, az egy gyermékrendszernek az egész országban elterjedt veszedelmes áramlata, valamint a nagy münkahiány is. Lesz munka, lesz jólét, lesz megelégedettség ! Most pedig tihozzátok for dulok ti XX. század népnevelői: Ti néptanítók, községi jegyzők és minden felekezetbeli papok. Ti vagytok azok, kik közvetlenül érintkeztek a néppel. Vállvetve oda kell tehát hatnunk, hogy a nép erkölcsi érzülete emelkedjék és ne ; tartsa több gyermekét tehernek, csapásnak, — Igen szívesen vettem részt a jól sikerült mulatságban. Isten önökkel. Aztán elfogadta az ura karját. 3. A kocsiban beburkolózott a bundájába és nem hederitett az urának beczéző, aggsá- goskodó megjegyzéseire semmit. Mikor odahaza vetkezni kezdtek, az ura ölelő karjait lefejtette derekáról és azt mondta neki : — Hagyjon békét! — De mi lelte Elin ? Ugy-e beteg ? — Nem. Hanem maga egy közönséges tüzérkapitány, nem udvarias férj. — De- édes, hiszen lesz még tisztibál. — Maga elmehet oda, én nem megyek. — De Elin ! — Radevitz maga egy goromba kapitány, semmi több. Ne is izgassa magát. Nem szereti a feleségét, nem férj, csak közönséges zsarnok ! Az utolsó szavaknál elkezdett sírni a szép asszony ; az ura látta, hogy a békéltetés nem sikerül, minden szó nélkül visszavonult és lefeküdt abban a hiszemben, hogy reggelre megint jó lesz minden. Hiába, az asszonyi könnyvek ellen nincs semmi fegyver. A kapitány nyugodt lelkében most nagy vihar tört ki. A szőke és csendesebb vérmérsékletű emberek töprengése kínozta, meg az önvád is, hogy feleségét nem engedte szabadjára mulatni a kedve szerint. A bakter ötöt tülkölt és mégse jött szemére az álom. A sötétben ott viharzott agyában a muzsika zaja, a tánczterem zsibongása és látta a gyertya-füsttel telitett termet, majd szeme elé libbent a ragyogóan szép Elin képe is, amint Katipszky karjaiban mámoros hévvel tánczolt a Király fogás öreg keringőjének ütemeire. Radevitz már féltett. Összevágtak a következő jelek is: Elin hazaérkeztük után idegesen sirt. Világos az egész. Széles mellében nagyokat dobogott a szive. Fölkelt és a másik szoba neszét hallgatta ; onnan kihallatsz’ott a feleségének mély lélegzetvétele. Visszafeküdt és azt álmodta, hogy Katinszky keresztülhasitotta az agyát nehéz lovassági karddal, pedig csak az éjjeli szekrény márvány sarkába koppantottá bele. 4. Elin kilenczkor kelt. Egy kicsit sápadt lett az arcza és a szeme nedvesebb, mint máskor. A reggelinél elhatározta Radevitz, hogy végére jár mindennek. Felesége nem szólt hozzá, csak a szobaleánynak adott utasításokat. A kapitány kiitta a teáját és két pohár konyakot is felhajtott. Mikor a kardját felkötötte, a nagy lelki furdalástól szinte remegett egész testében. Nagy kék szemeivel rátapadt feleségére és azt kérdezte tőle:
