Barabás Samu: A római szent birodalmi gróf széki Teleki család oklevéltára. I. 1206–1437. (Budapest, 1895.)

Említettük már, hogy mikor és hogyan fogamzott meg az eszme: közkincscsé tenni a széki gróf Teleki család marosvásárhelyi levéltárából mind azt, a mi történelmünkre bármi csekély mértékben is fontossággal birhat. Elmondtuk röviden azt is, hogy a Teleki család tagjai egyenként és összesen édes magukénak vallották az eszmét. Most csak a megvalósítás volt hátra. Végre a nemes grófi család s társulatunk titkárja Szilágyi Sándor között több ízben való szó- és írásbeli tárgyalás s a kiadás módjának és tervének megbeszélése után az is elérkezett. A gróf Teleki Domokos ő méltósága mint a család seniorának elnöksége alatt 1887 nyarán tartott családi tanács a terv megvalósítását elhatározta s annak keresztülvitelére a Magyar Történelmi Társulatot kérte meg. A társulat választmánya ugyanazon évi julius 7-én tartott ülésén tárgyalta a a családnak eme magasztos elhatározását s a megbízatást lelkesült örömmel vállalta el. Egyben megalakította Szilágyi Sándor elnöksége alatt a »Teleki Oklevéltár« szerkesztő bizottságát s erről, a levéltár legrégibb okleveleiről Szádeczky Lajos által készített jegyzék mellékelésével értesítette a család seniorát arra kérvén, hogy az okleveleknek Budapestre, az egyetemi könyvtárba leendő felszállíttatásáról gondoskodjék. Ennek megtörténte után a bizottság Teleki Géza gróf, mint a család megbízottjának elnöksége alatt tartott ülésén a kiadandó oklevéltár köteteinek számát a család kívánsága szerint háromba szabta meg olyan formán, hogy a mohácsi csatáig terjedő I. kötet a maros-vásár helyi levéltár összes s a gyömrei levéltárnak Garázda-féle okleveleit, a II. kötet amannak 1526-tól Teleki Mihályig terjedő s főképpen köz-, műveltség- és családtörténeti szempontból kiválóan fontos és érdekes anyagát s végre a III. és utolsó kötet Teleki Mihálynak kora történetére rendkívül becses levelezését ölelje fel. Később azonban ez a terv megváltozott. A másolással megbízottak munkálkodása folyamán ugyanis kitűnt, hogy az I. kötetbe szánt oklevelek száma meghaladja a hatszázat, tehát mintegy hatvan nyomtatott ívre terjedne, a miből egy jókora vastag kötet kerülne ki. Ennek elképzelt Ízléstelensége s a használatra űgyszólván teljesen alkalmatlansága mellett megfontolván a bizottság azt is, hogy a többi köteteknél is