Thallóczy Lajos: Jajca (bánság, vár és város) története. (Budapest, 1915. Magyarország melléktartományainak oklevéltára. Codex diplomaticus partium regno Hungariae adnexarum 4.)

kor a magyar királynak fölajánlkozott (1466 július-augusztus) nyilvánságosan hirdette az 1466-ban elhunyt Vukcsics István herczeg fiainak: Vladiszlávnak, Vlatkónak s renegát fiának, Ahmednek, hogy a szultán rokonságba óhajt jutni urával, Ferdinánddal s mert a nápolyi királynak eleddig nincs tengerentúli birtoka, mintegy hozomány fejében odaígérte neki Boszniát. Ez okból azt az ajánlatot tette nekik, hogy addig míg ura Boszniát elfoglalhatja, engedjék át neki Castelnuovot (Herceg-Novit) a cattarói öböl bejáratánál, s biztosítékúl négy várat köt le nekik a király nevében Nápolyban. Mátyásnak érthetőleg nem sok öröme tellett ebben a komédiásízű kiszólásban. Mert ha nem vette is túlkomolyan ezeket az „ostentatoriakat", mégis érezte, hogy elidegenítik tőle azokat, a kik hűséggel tartoznak neki.

1 Az ilyen szövetségesekben nem volt köszönet. Még bonyodalmasabbá alakul a bosnyák-dalmát helyzet, midőn a Koszacsa-Vukcsics herczegi család egymás közt viszálykodván, a török, magyar és velenczei hatalom közt vergődik. Egyikhez sem csatlakoztak őszintén,

2 minek természetes folyománya csak hatalmuk teljes megsemmisülése lehetett. Mátyás király megígérte, hogy segedelmére lesz a herczegovinai félig független országnak. Ezzel nemcsak azt nyerte volna, hogy bosnyák foglalmánya közlekedési s hadi szempontból csatlakozhatik a szent szávai birtokokhoz, hanem a várbosznai (szerajevói) török támadásokkal szemben előnyösebb helyzetbe jut. Főczélként azonban Dalmáczia visszaszerzése lebegett a szeme előtt. A mare liberum s a velenczei köztársaság képviselte mare clausum elvei kerültek imígyen összeütközésbe. Ezért nem lehetett őszinte a magyar-velenczei szövetség. A köztársaság inkább fizetett a magyar királynak, segélyére volt — a mikor éppen a saját érdeke kívánta — a Balkánon, de az Adrián más versenytársat nem tűrt 1 U. o. 142-43. L s Bosnyák-szerb élet és nemz. tan. 167—183. 1.