Liber Confraternitatis Sancti Spiritus De Urbe. A római Szentlélek Társulat anyakönyve. 1446–1523. (Budapest, 1889. Mon. Vat. Hun. I/5.)

ELŐSZÓ. XXIII IV. Mindezen beírások, egyenként véve, kevés kivétellel, két-három sorból állanak s merő száraz nevek és számok. De hát a multak történeteit nem is találjuk együtt, szépen kidolgozva s leirva a levéltárak vasajtai mögött. A krónikák, az emlékiratok ritkák, s amellett sokszor kétes becsüek. A történelmet a világ minden részébe szétszórt, egyes adatokból kell összeszedni és összeállítani, kivált nálunk, Magyarországon, honnat multunk emlékeit, tudományunk, művészetünk alkotásait, sőt nyomait is ellenség s jóbarát egyaránt széthordta a szélrózsa minden irányába. Már az is nagy szerencse, valóságos nyeremény történet-irodalmunkra nézve, ha bármily apró, bármily sovány adatokat is nagyobb számmal találunk együtt, vagy épen oly tömegesen, mint a kérdéses codexben, hogy e°:ész kötet telik ki belőlök. Amit a középkorból itt-ott fenmaradt bazilikák, dómok fenséges épülete, s az egyházi szerelvények: kelyhek, monstrantiák, antiphonalék stb. művészeti pompája hirdet atyáinkról, ugyanazt beszélik kicsinyben s egyszerűen ez apró adatok. Róma akkor messzebb esett tőlünk s nehezebben volt megközelíthető, mint most Newyork. Mi mély, mi önmegtagadó s áldozatkész vallásosság kellett ahhoz, hogy valaki ily nagy útra vállalkozzék! És mégis hányan, de hányan vállalkoztak! Mily becsben állhattak akkor az anyaszentegyház lelki kincsei; mily drágalátosak a vértanuk sírjai; mily hatalmasan vonzó a Szentséges Atya személye: látjuk ez apró adatokból. Mondhatni, csak az nem ment a nagy, de szent zarándokúira, aki nem mehetett. De lelke, vágya, gondolatja együtt ment a búcsujárókkal, kiknek meg kellett igérniök, hogy majd ott, a szent helyen legalább megemlékeznek őróla, az otthonmaradottról is, s az aranyos könyvbe beírják őt is. S valóban, míg a IV. Jenő-féle társulat magyarjai között gyermekeket nem találunk, s feleséget is csak egyet, ki férjével együtt járt az örökvárosban: IV. Sixtus társulatában már alig akad férj, vagy feleség, ki hitestársát s gyermekeit be ne irná, még a papok is beírják főpapjaikat, szüleiket vagy rokonaikot. Mintegy keresni látszanak mindnyájan, hogy örömüket, lelki boldogságukat kivel is oszthatnák még meg? De ez apró adatok még egyébről is tanúskodnak. Hogy hazánk a középkorban, Asztrik koronaszerző követsége óta, de legkivált a XV. században sűrűn érintkezett Olaszországgal, azt tudtuk. Csak-