Thallóczy Lajos–Áldásy Antal: Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198-1526. (Budapest, 1907. Magyarország melléktartományainak oklevéltára. Codex diplomaticus partium regno Hungariae adnexarum 2.)

jövevény vajdával Bécs első ostrománál dicsőséges részt vett. Azonban nem neki, hanem a vitéz Bakics Pálnak jutott a rácz hadak felett a vezérszerep. Körülbelül 1530-ban történt István deszpota halála és vele kihalt a Beriszlók nemzetsége. Azonban már élete folyamán deszpotai méltósága árnyékká sülyedt saz ú. n. fekete Iván, vagy Jovan czár fellépése más irányt adott az e méltósággal összekötött igényeknek. Szapolyai János, a másik magyar király, ugyanis letette Beriszló Istvánt és Radics Bosics vajdát, — a ki a mohácsi csatában is részt vett, — tette meg deszpotának és ezzel ama szerbek fejének, a kik Kelet-Magyarországban Szapolyait és azután az erdélyi fejedelmeket uralták. Mind ezek a részletek azt bizonyítják, hogy a szerb deszpotatus a Brankovics-családban örökletes volt, s minthogy a deszpoták szerémi birtokai és a bevándorlott szerb családok birtokfoglalásai bizonyos anyagi súlyt kölcsönöztek e méltóságnak, a mohácsi csatáig bizonyos belső jelentőséggel is bírt. A mohácsi csata és Szerém elfoglalása után a rácz elem elvesztette hátvédét és fejét, és a deszpotaság, mint az akkori államélet egyik ere, megszakadt és a Brankovicsokkal ez a méltóság is elvesztette a maga, eredetileg nemzetközi szerződésen alapuló, később belföldi jelentőségű jellegét. Tudta ezt az az ál Brankovics is, a ki 1688-ban, mint a Brankovicsok egyik utódja fellépett és ezért ehhez a származásához fűzte igényeit. Fejtegetéseink végére jutottunk, a melylyel csak az volt czélunk, hogy ezt a fontos kérdést egyes részleteiben és homályosabb pontjaiban megvilágítsuk. Vázolnunk kellene még Mátyás király harczait és a magyar birodalom 1490-től 1526-ig terjedő extensiv hatalmának folytonos hanyatlását, a mely a délvidéken teljesen új alakulásra vezetett. Minthogy azonban nem az a czélunk, hogy teljes feldolgozást nyújtsunk, beérjük az eddig mondottakkal, máskorra tartván fenn magunknak e kérdések részletes tárgyalását. Ezúttal elég utalnunk arra a gazdag anyagra, a melyet Oklevéltárunk e részben a CCCIX—DXX. számok alatt közlött okleveles anyagban tartalmaz. Nem egy vonatkozását