Ifjabb Kubínyi Ferencz: Árpádkori oklevelek 1095–1301. Pest, 1867.

kívánatosnak mutatkozik, hogy a kútfők s különösen az oklevelek latin szövegében gyakran előforduló magyar személy-, hely- és tárgynevek, melyekre vonatkozva mondá néhai Horváth István, hogy mivel: „régiebbek az oklevelek, mint a fennmaradott magyar kéziratok, következőleg minden kincs, a mit bennök a magyar nyelvre nézve találunk" — az eredeti helyesírás szigorú megtartásával nyomassanak ki, hogy az ilyen kiadásokhoz a magyar nyelvbuvár avagy az ó-magyar szavak gyűjtője teljes bizalommal járulhasson, s ne legyen kénytelen búvárlásai számára az anyagot nagy fáradsággal és időveszteséggel a különbféle levéltárak eredetieiről összeböngészni. Hogy az ekként meghatározott kritikai szigor és pontosság helyesen alkalmaztathassák, azt ismét nem tartom lehetségesnek másként, mint úgy, ha a kiadás nem holmi másod-, harmad-kézből vett másolatok vagy nyomtatványok, hanem egyedül az eredeti példányokról eszközöltetik, és pedig azért, mivel a kútfő-kiadó csak így vállalhatja magára a neve alatt megjelent kiadások tökéletes hűségére nézve azon erkölcsi felelősséget, melylyel a történetíró irányában tartozik, s más részről a történetíró is csak ezen esetben fordulhat gyűjteménye felé oly bizalommal, hogy a belőle merített adatok az eredeti kútfőkben valóságosan s ép oly alakban bennfoglaltatnak, mivel továbbá a másod-, harmad-kézből vett másolatokban nem csupán másolási vagy toll-, de olvasási liibáh is lappanghatnak, ismert dolog lévén, hogy a régi oklevelek helyes olvasása nagy jártasságot s