Kőfalvi Tamás: A pécsváradi konvent hiteleshelyi oklevéltára 1254-1526. (Szeged, 2006.)
formájában (Conventus monasterii Waradiensis) összetéveszthető a nagyváradi káptalan (Capitulum monasterii Waradiensis), és még inkább a váradhegyfoki konvent (Conventus monasterii Sancti Stephani prothomartiris de promontorio Waradiensi) elnevezésével. Szintén növelhetik a hiányt a mutatókban nem regisztrált tartalmi átiratok és említések. A csak nyomtatott formában fennmaradt oklevelek közül — főként, ha azok kis példányszámban, rossz terjesztési feltételekkel megjelent helytörténeti kiadványokban láttak napvilágot — is előkerülhet még néhány. Azokat az eredményeket azonban, amelyek a pécsváradi konvent hiteleshelyi oklevéltárára épülő kutatások kapcsán születhetnek, a későbbiekben előkerülő oklevelek bár színesíthetik, de alapjaiban valószínűleg nem kérdőjelezhetik meg. E gyűjtemény segítségével mindenekelőtt a pécsváradi konvent hiteleshelyi tevékenységének, gyakorlatának teljes és részletes, egy országos összehasonlító vizsgálatban is hasznosítható feltárása válik lehetővé. Mivel az összegyűjtött anyag időhatára 1526-ig terjed, ezáltal a hiteleshelyi munka szervezésében, elvégzésében a hosszú távú változások is jól kimutathatók. Ezek között említhető a külső hiteleshelyi tevékenység 15. század közepén megjelenő új eleme. Először 1442-ben találkozhatunk a konvent gyakorlatában azzal a jelenséggel, hogy a hiteleshelyi kiküldött nem világi ember mellé rendelt tanúként, hanem önállóan végez közjogi vonatkozású külső hiteleshelyi munkát. 15 6 Ez a változás igen lényeges, hiszen a külső hiteleshelyi munka jogi alapját épp a világi kiküldött (pristaldus, királyi-, nádori-, báni ember, stb.) melletti, a jogcselekmény elvégzése szempontjából csak megfigyelőként, tanúként teljesített szolgálat jelentette, amely szerep az oklevelek nyelvezetében is következetesen tükröződik, minthogy az eljárás — egyes szám harmadik személyű igékkel rögzített — jogi lépéseit mindig a világi hivatalos személy végezte, a hiteleshely tanújának jelenlétében. A jelen oklevéltár regesztáiban a kiküldöttek „aktív" és „ paszszív" szerepét azonban nem érzékeltettem — hanem az eljárás jogi cselekményeit egyszerűen többes szám harmadik személyű igékkel fejeztem ki —, mivel az eljárás a hiteleshelyi tanú jelenléte nélkül nem is lehetett volna törvényes, másrészt pedig a regeszták szövegét ez a megkülönböztetés nyelvtanilag csak még inkább megterhelte volna. Számos más kutatás számára e gyűjtemény, ha nem is teljes, de igen értékes forrásbázist kínál, különösképp a forrásfeldolgozottságát tekintve igen rossz helyzetben lévő 15. század nagy részének és a 16. század Mohácsig terjedő időszakának tekintetében. Ezek közül mindenekelőtt a helytörténeti kutatások számára teremtett lehetőségeket kell megemlíteni. Az oklevelek nemcsak Pécsvárad városának történetére, lakóira 15 7 vonatkozóan tartalmaznak értékes adatokat, hanem a hiteleshely tevékenysége során érintett területekére (pl. Várkony falu — ma: Zengővárkony 15 8), sőt a konvent előtt tett bevallások révén távolabbi vidékekére (pl. Bars-, Csongrád-, Kőrös-, Szabolcs-, Valkó megye) nézve is. Ez utóbbiak közül külön is megemlíthető a Maró ti 15 6 Ld. 692. sz. regeszta. 15 7 KŐFALVI, 2003. 79-85. 15 8 Zengővárkony középkori malmai és malomhelyei kapcsán pl. ld. KŐFALVI, 2005. 156-158.
