Kőfalvi Tamás: A pécsváradi konvent hiteleshelyi oklevéltára 1254-1526. (Szeged, 2006.)
hagytam azonban a konvent által kiadott ügyvédvalló oklevelek említéseit, és nem regisztrálja a munka azokat a konventhez intézett parancsleveleket sem, amelyekre minden bizonnyal született ugyan hiteleshelyi jelentés, de az semmilyen formában nem maradt fenn. A gyűjtemény másik fontos, bár a témaválasztásból eredően kevésbé jelentős célkitűzése, hogy ha csak a legcsekélyebb mértékben is, de hozzájáruljon a magyar medievisztika forráshiányának enyhítéséhez. Természetesen ezt a problémát csak egyetlen úton: kronologikus alapon történő, egységes elveken alapuló, szisztematikus forráskiadás révén lehet hatékonyan és érdemben megoldani, miként arra az anjou-kori és a zsigmond-kori oklevéltárak készítői vállalkoztak is. Ennek ellenére azonban a tematikus szempontú feldolgozások létjogosultsága sem kérdőjelezhető meg. Különösen azokban az esetekben nem, amikor olyan korszakok - Hunyadi- és Jagelló-kor - anyagát is feltárják, amelyek kútfői a szisztematikus kiadás lehetőségét még perspektívájában is nélkülözni kénytelenek. 4.2. A feldolgozás főbb elvei, módszerei A kötet anyagának összegyűjtését a MOL két, 1526 előtti oklevélgyűjteménye (DL, DF), valamint a csak nyomtatásban rendelkezésre álló okmányok alapján végeztem el. Alapvető kiindulópontként a MOL kiadói mutatója szolgált. Az ebben pécsváradiként feltüntetett, valójában azonban más kiadótól származó okleveleket a dolgozat nem regisztrálja. A feldolgozás minden esetben fényképről, illetve mikrofilmről történt, így mivel a kéziratokat nem állt módomban kézbe venni, az oklevelek külső jegyeinek leírása szűkösebb az elvárhatónál. Nem tudtam közölni mindenekelőtt az oklevél anyagát és a pecsét számos jellemzőjét, még privilégiumok esetében sem. Amennyiben az oklevél hátoldaláról - bár ezt külön nem jelzem - nem készült felvétel, úgy hiányoznak az ott szereplő információk is. Ezeket a hiányokat, amennyire lehetett, olyan jegyek megadásával igyekeztem ellensúlyozni, amelyek általában nem részei ugyan a megszokott leírásoknak, de a konvent hiteleshelyi írásbelisége szempontjából jelentőséggel bírnak (pl. a kezdőbetű díszítettsége, vonalazás, az első sor sajátos írásképe, stb.). A regesztázás alapelveit tekintve a magyar medievisztika ma két eltérő, jól kitapintható gyakorlattal rendelkezik. Az egyik - időben korábban kialakult - irány a Zsigmondkori Oklevéltár készítésének hosszú és viszontagságos története során formálódott ki. Ennek a kivonatolási eljárásnak Mályusz Elemér volt a legfőbb meghonosítója és terjesztője, s az oklevéltár köteteiben lényegében mind a mai napig ezek az elvek érvényesülnek. 15 3 Az oklevelek tartalmi kivonatolásának és feldolgozásának újabb gyakorlatát az Anjou-kori Oklevéltár munkálatai kapcsán dolgozta ki a Kristó Gyula főszerkesztőségével működő, Blazovich László, Érszegi Géza, Makk Ferenc 15 3 Ismertetésük e helyütt megoldhatatlan, de összefoglalásuk hozzáférhető: MÁLYUSZ, 1982. 923958., időbeli változásaikról pedig az egyes kötetek előszói tájékoztatnak.
