Kőfalvi Tamás: A pécsváradi konvent hiteleshelyi oklevéltára 1254-1526. (Szeged, 2006.)
ember kihívására, ha nők akartak bevallást tenni, mert az utazás veszélyei miatt ők sok esetben nem mertek elindulni a hiteleshelyhez. A hiteleshelyek működése az egész ország területét lefedte. Mivel a külső eljárások során - az esetleges visszaélések megakadályozása érdekében - általában több hiteleshelyet is megbíztak ugyanannak a munkának az elvégzésével, a hiteleshelyek hatókörei lényegében átfedést mutattak. Az eljáró hiteleshely kiválasztása során az alapelv az volt, hogy az ügyben érintett megyében lévő hiteleshelyet kellett bevonni az eljárásba, ám ettől gyakran eltértek, ha éppen a szomszédos megye valamelyik hiteleshelye közelebb volt. Négy hiteleshely (budai, székesfehérvári és boszniai káptalan, valamint a székesfehérvári johannita konvent) országos hatáskörrel rendelkezett, ám a hiteleshelyek eljárási területét, hatókörét leginkább a mindennapok gyakorlata alakította ki. A hiteleshelyi eljárás lezárását - mind a külső, mind pedig a belső munka esetében - az oklevelek megfogalmazása és kiállítása jelentette. A bevallásokról, illetve a hiteleshelyen kívül elvégzett munkáról egyaránt feljegyzést készítettek. Ezen feljegyzések alapján készítették el azután az oklevelek fogalmazványát, majd pedig magát az oklevelet. A fogalmazáshoz mintákat, előre elkészített formulákat használtak fel, amelyeket külön könyvekben, formuláriumokban gyűjtöttek össze, vagy korábban kiadott oklevelekből emeletek át. Több típusoklevél is fennmaradt, amelyeket csak azért írtak, hogy az egyes ügytípusokhoz megfelelő szövegek álljanak rendelkezésre. A kész oklevelet a hiteleshelyi munkáért felelős személy, általában a lector, vagy helyettese a sublector átolvasta, és ha szükséges volt, kijavította. Az ellenőrzés megtörténtét a 15. századtól kezdve egyre gyakrabban az oklevél hátoldalán jelölték is. Az oklevelek nyelve a 19. század közepéig a latin volt. Az elszórtan felbukkanó vulgáris szavak mellett azonban a 16. századtól bizonyos részeket (pl. tanúvallomások) magyarul szövegeztek az oklevélbe, a 17. századtól kezdve azonban a felek által megfogalmazott oklevelek akár a teljes contextust is magyarul tartalmazhatták. A hiteleshelyek számára az 1840. évi 6. tc. 6. §-a tette kötelezővé a magyar nyelvű oklevéladást, jóllehet a hiteleshelyek ekkor már alig működtek. Az oklevelek kiadásának utolsó, talán legfontosabb mozzanata a hitelesítés volt. Ennek korai módja volt a chirographálás, amelyet azonban az újkorban már nem használtak. Ennek során az oklevelet egymás alá kétszer leírták, az ábécé első betűivel elválasztva, majd ezen betűkön keresztül kettévágták. Az egyik példány az oklevélnyerőhöz került, a másik (par) pedig a hiteleshelynél maradt. A legfontosabb megerősítő eszköz azonban a pecsét volt, amelyet a custos, vagy helyettese, a subcustos őrzött. Ennek az oklevélre helyezése leggyakrabban függő vagy rányomott formában történt. A hiteleshelyek mindig egyoldalú pecsétet használtak. Néhol kétféle pecsét is használatban volt egyidejűleg, a privilégiumok kiállításához használatos nagyobbik pecsét (sigillum maius) és az egyéb okleveleken alkalmazott kisebb pecsét (sigillum memoriale). A pecsétkép általában a káptalan vagy a konvent védőszentjét, illetve annak jelképét ábrázolta. A hiteleshely pecsétje mellett több esetben a közösség vezetőjének, az apátnak vagy a prépostnak a pecsétje is az oklevélre került.